Fésűs Éva: Szeptemberi szomorúság

Valaki titkon oltja a fényt.
Valaki búsan jár a mezőkön,
lankad a mályva, halkul az ének,
valaki oltja a fényt.

Valaki titkon szívja a bort.
Szökik a szesz e pincevilágból,
apad a szívünk, csöpp csodahordó,
valaki szívja a bort.

Valaki titkon törli a színt.
Sárgul a lomb és sápad az arcunk,
ráncosodik már körte az ágon,
valaki törli a színt.

Valaki titkon lopja a dalt.
Vízben a békák mind berekedtek,
hallgat a mély kút, némul a visszhang,
valaki lopja a dalt.

S valami nagyon fáj, ami nincs.
Valaki titkon jár a mezőkön,
érzem a létét, és a szívemben
valami fáj, ami nincs.

Fésüs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Fésűs Éva: Az évszakok

Gyorsan jött és ment a nyár;
virágpapucsban szaladt,
telerakta gazdagon
a gyümölcsöskosarat.

Szélcipőben jött az ősz,
fázós fák alatt osont,
míg a gazda szüretelt,
lepergett a sárga lomb.

Hócsizmában jött a tél,
nagy pehelybatyut cipelt;
megcsúszott a tó jegén,
fehér lett a rét, a kert.

Mezítláb jött a tavasz,
s akkora csodát csinált,
hogy kinyílt a gólyahír,
s kikeltek a kislibák!

Fésűs Éva: Őszi dúdoló

Mít síratsz te kismadár?
Elrepült a dárga nyár.
Búzaszem nem terem,
Köd szitál a földeken.
Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc.
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.
Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj,aludj!
Jó gyerek nem brekeg,
Téli álom lepte meg!

Fésüs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rám talált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örök érvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberen túlról üzent Valaki.

A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.

Fésűs Éva: Láttad-e?

Láttad-e az erdőt, láttad-e a völgyet,
mikor megbűvölte május mosolygása?

Mikor a madarak zengve összegyűlnek
új fészek-rakásra,
s tavaszt ünnepelnek lelkendező fecskék,
én is velük együtt dalolni szeretnék.

Láttad-e a mezőt nyárban tündökölve,
hogy a két szemedet is be kellett hunynod?

Amikor a réten minden kis pipacsot
a nap lángra gyújtott,
s kakukk kiabálja: hány esztendőm lesz még,
kibuggyanó kedvvel kacagni szeretnék!

S láttad-e az embert sötét arccal járni,
amint gyöngyvirágot tördel le a lépte?

Ijedten, fürkészve nézek a szemébe,
nézek a szívébe,
mint hogyha elveszett kincseket keresnék,
s mindig csak zokogni, zokogni szeretnék.



Fésűs Éva: Tulipán

A tulipánon átsütött a nap,
ráhullt a hajnal drága fényesője
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.

A méhecskedongásos kert ölén
pirosan izzott melegmézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.

Úgy éreztem, felém is integet,
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?

 Fésűs Éva: Emlék

Fésűs Éva: Téged csodállak

Téged csodállak a csend ritmusában,
mely mint fehér-kék bölcső lengi át
a téli tájat, s ringatja magában
a dalolatlan alvó muzsikát.

Téged szeretlek a nap melegében,
mert tudja forróságod titkait,
s a gyöngyvirág illattá vált szívében,
ha május éjén álmodni tanít.

A pőre fák fekete tintarajzán,
a folyó fénykáprázta tükörén,
tavaszi jázminágon, meggyek ajkán
mosolyod suhanását űzöm én.

Ujjadnak nesztelen, lágy rendezését
őrizgeti a rét selyemhaja,
nyomodban száll a felhő és a szépség,
alélt levélkék röppenő raja.

Iránytű lesz a szárba szökkenő mag,
Téged takar az őszi rozsdaszín;
bogár röptének ívein kutatlak
s habmosta szikla zord vonásain.

S míg nyári délutánok sárga mézén
bódulva szívom édességedet,
ellágyulok egy lepke szárnyszegélyén,
mert azt a kis mintát is ismered.

Te vagy a létem szendergő tavára
fodrot szakítva hulló kődarab,
s Te vagy a váró part, hullám határa,
amerre vágy-köröm mind tágasabb.

Mindenben ott élsz, és sehol se lellek,
de bár szememre fényt vagy éjet adj,
részben s egészben örökké kereslek,
ki szívem fájó üressége vagy.

Fésüs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, Akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.

Fésűs Éva: Mottó

Valószínűleg nem leszek költő.
Tudok hallgatni évekig.
Szívemet nem az ihletett percek,
csak hétköznapok érlelik.

Szavamnak nem lesz rohanó sodra,
hogy a lét titkát oldja ki,
s nem fogok érces öntudattal
súlyos igéket mondani.

Nem vernek értem harangot félre,
mert gátakat sem szaggatok,
tisztelem itt is, ott is a partot,
amit a sorsom megszabott.

Csillag-utakhoz, nagy hivatáshoz
kis életemnek nincs köze.
Fél dióhéjban elfér, amim van,
mint a tündérek köntöse.

Nem hoztam kincset, és az igazság
arcát nekem sem tárta fel.
Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,
melyben az ég magára lel.