Érzelmek, fájdalom...

Morócz Jenő: Egyedül

A virágos mezőn repül át a fecske,

A virágos mezőn bolygok minden este.

Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,

Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot

Már nekem is adna!

Nem az én számomra nyílik ott a rózsa,

Még az illatot is más szívja le róla.

Nem szakasztottam még sohase virágot.

Nem ismerek az én rideg életemnél

Nagyobb pusztaságot.

Nem fürödtem még az öröm sugarában,

Boldogságot csupán álmaimban láttam.

Életemnek ritkán van egy derült percze,

Oh, de reménytelen, fájdalomtól gyötrő

Elég van helyette.

Fecske repülését közönyösen nézem,

Volna erőm véle versenyezni, érzem;

Diadalittasan szállanék az égbe,

Csakhogy szárnyaimat az emberi önzés

Már régen letépte!

Reményik Sándor: Másvilági vándor a kezemen

Fehér lepke felhőtlen ég alatt,

Hagyd most egy percre a virágokat.

Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem,

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.

Jer, telepedj meg a kezem fején, -

Csupán te érintsd, - nem érintlek én.

Az érintésed mily finom, - ilyen

Lehet egy túlvilági szerelem.

És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron

Itt ültél te is egy kerti padon.

Magadbaroskadtan és egyedül,

Némán, bénán és tehetetlenül.

Emberként, kit a teste-lelke nyom,

S tudja, nincs szabadító hatalom.

S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad:

Fehér álom, nyugtató gondolat.

Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,

Egy pillanatig maradj még velem.

És vigasztalj, hogy lepke leszek én,

S lebegek, mint te, valaki kezén,

Ki majd, magába rogyva - egykoron,

Ül itt, mint én most, egy kerti padon.

Morócz Jenő: Pardon!

Sok gyomor és kevés kenyér:

Ez az élet nem sokat ér.

Egymást falják az emberek,

Bocsánat, hogy élni merek!

Nincs bizalom, s a barátság

Portéka lett, pénzen adják,

A szerelmet bizony pedig

Olcsó áron vesztegetik.

Őrült hajsza mindenfelül,

A szemtelen ott van elül.

De a szerényt hátba vágják,

Ide-oda taszigálják.

Ne bántsatok, jó emberek,

Amért én is élni merek:

Félre állok, tetszik tudni -

Csak ne tessék haragudni!

(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Nikolaus Lenau: Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott

és vissza sose tér már,

nézz a folyóba, nézd, ahogy

lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,

s már gyászát nem is érzed,

bárhogy szeretted azt, amit

a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,

míg megered a könnyed,

úgy nézd útját, e fátylon át,

az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés

majd behegeszti lágyan;

s tovasuhan a kínod és

a lelked is az árban.

Szilas Ildikó: A remény..

Ha bánatos vagy, sírni kezd az ég, langy esőcseppek

hullanak a földre, hallgatod szíved magányos ütemét,

s azt hiszed, minden elveszett örökre...

Ne add fel a reményt!

Hogy tudnék erőt adni és hitet, hogy tudnál magadban

bízni még(?) érezned kell, hogy fogom kezed, és

elhiszed, hogy nincs itt a vég...

Ne add fel a reményt!

Most zord szelek cibálják ablakod, de tél után a tavasz

közelít, lábad elé szórja virágait, és rád nevet majd

kékjével az ég...

Ne add fel a reményt!

Egy életed van, egy - mely csak tied - a sötétséget felváltja

a fény, dicsértem százszor - ezerszer neked, mert az

Élet a legszebb költemény...

Ne add fel, soha ne add fel a reményt!

Víg Éva: Kinek...

Kinek mosoly nőtt arcára,

azzal gazdálkodjon,

szomorú napokban

azzal világítson.

Kinek simogatás terem

ölelő kezében,

azzal is segíthet

búsuló szegényen.

Kinek boldogság fénylik

csillogó szemében,

azzal tündököljön

sötétülő éjben.

Kinek fájdalom madara

tollát hagyta hátra,

tanuljon meg írni

remény hajnalára.

Törő Zsóka: A lélek tükre

Azt mondják, a szemed tükre a lelkednek,

mindent, mi benned van, belőle megfejtek.

Megmutatja szemem, hogyha boldog vagyok,

legszebb drágakőnél ékesebben ragyog.

Nem tudom tagadni, ha elönt a bánat,

szemem tükre elé fájdalom von fátylat.

Megláthatod benne, ha valaki szeret,

szeméből meleg fény simogat, ölelget.

De ha veszteség ér, ellepi a ború,

nekem is fájdalom, ha szemed szomorú.

Megláthatom azt is, hogyha félelem űz,

ilyenkor kialszik szemeidben a tűz.

Melegíti szíved, érzed, ha csodálnak,

szemeid ragyogó csillagokká válnak.

Ám, ha szemeidből könnyeid peregnek,

tudom, hogy hatalmas bánata szívednek.

De ha veled vagyok, gyengéden ölellek,

felszárad harmata csillogó könnyednek.

Felragyog szemeid tündöklő gyémántja,

jelzi, hogy veled van lelkednek barátja.

Szemeid csillaga ragyogjon örökre,

ne sírásra használd, csak az örömökre...

Hunyd le most két szemed, hadd jöjjön az álom,

én addig bársonyos pilláid csodálom.

Holnap egy új nap jön, szemeid fénylenek,

nevess rám boldogan, örülj az életnek...

Vajda János: Magány

Az emberek beszélnek fájdalomról,

Rakásra hordva sok bút, bánatot;

És mondja mindenik a magáéról,

Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,

A magamét én el nem mondhatom.

Keresem a magányt, a véghetetlent,

Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,

S a szél elalszik a falevelen,

Mintha megállna percre idő, élet, -

Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!

Nincs alkotásod kifogástalan.

Ha fogyatékos minden, ami véges,

Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,

Teremt, változtat, öl vezényszavad;

Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,

Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.

Valami árny vonul el odafönt.

A mozdulatlan levegő meredt, holt.

Mintha befagyna, dermesztő a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,

És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:

"Hozzám hasonló e világon nincsen;

Mindig magamban, egyedül vagyok!"

Afanaszij Fet: Nincs szavam...

Nincs szavam neked egyetlen egy sem,
nem faggat téged semmiről e szem,
mit tudtodra adnék, el kell vessem,
bárhogy kínoz, szólni nincsen merszem.

Mint a fényben alvó éji virág,
mit illatozni a napfény tiltott,
majd némán pattan az új rügy és ág,
úgy, akár az én szívem bont szirmot.

És beteg, fáradt lelkemen érzem
az éj sóhaját remegni... s mégsem:
nem faggat téged semmiről e szem,
nincs szavam neked egyetlen egy sem.

(Kalcakosz Balázs és Kovács Anikó fordítása)

Veronica A. Shoffstall: Útravaló

Egy idő után megismered
az apró különbséget
egy kézfogás
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés
és az ajándék nem ígéret.
És elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel
s nem gyermeki bánattal
és megismered, hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek és jövők útja
félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget, ha túlsokat kérsz
Így virágoztasd csak fel saját kertedet
díszítsd csak fel saját lelkedet
és ne várd, hogy valaki más
hozzon virágot neked.

És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni,
hogy igenis erős vagy
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval
csak tanulj....

Szikora Zsó: Most

azt gondoltam eleget tanultam

és már semmi se fáj
zokszó nélkül elviselem mindazt
amit rám szabtál
hogy megelégszem a van-nal
a lehetne helyett
nem akarok bizonyosságot
amikor bizonytalanul billegek
keljfeljancsi-mód
előre-hátra meg jobbra-balra
attól függ merről löknek oldalba
vagy rúgnak belém
belélegezném a maradék levegőt
amit meghagytak mások
ha lenne erőm
s ha nem légüres térben
lebegnék épp most

Szalai Krisztina: A fák alatt

Tudod, elmúlik a bánat
és tenéked szól a fákról
a sok csicsergő, kicsiny madár.
Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár.
- Ugye szép a Világ?

Hallgasd, elmondják a máról,
hogy ezernyi fényben táncol
a mosolyodtól a külvilág!
Hagyd el hát, eleget búslakodtál!
- Figyelj, szép a Világ!

Hát nézd, ez mind-mind a tiéd!
Hát lásd, nyisd ki a szíved!
És kiálts, tárd ki a karod!
És kiáltsd:- Szeretlek Világ!

Ha megbocsájtasz a múltnak,
s megválasztod céljaidat,
attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz!
Akkor hívj köréd másokat és bíztasd,
hogy szép a Világ!

Gubcsi Lajos: Várj még

Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe
Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre
Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit
Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid

Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák
A tenger peremén látom törékeny alakját
Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé
Odaveti magát a bomló szivárvány elé

Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág
Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált
Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem
Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább

A gyötrelmeimet:

Hang csendül a gyászomon át,

Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő

És összhang és zene,

Az éggel összebékítő

Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz

Szívemről legörög:

Hiszek, és majdnem sírok, és...

És úgy megkönnyebbülök!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Füzesi Magda: Metamorfózis

Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.

Birtalan Ferenc: Titkos utcám

ha lenne titkos városom
lenne egy titkos utcám
ott rejteném mi fájdalom
és nincsen azt hazudnám

nap sütné át a bánatom
a békés titkos utcán
csönd titok a városon
titkot a szél se súg tán

padokra titkok fekszenek
a titkos utca álom
föléje titokhold remeg
mi fáj titokban fájjon

Fazekas Gábor: Mi magam vagyok

Dallam vagyok semmi más,
nincs testem, csak lelkem
és hangulat,
és érzés, és érintés
vagyok csupán...
Nézek és látok,
és szeretem ezt a vad, kegyetlen
világot,
hisz bánat és bú, és öröm,
és könny,
és szerelem, és halál, mind egy,
mindegy, ha jön...

Végh Mária: Ne félj

Ne félj
Bújj ide hozzám, és mesélj
Ha bántanak
Ha fáj a szó
Itt vagyok én, - ne félj
Mesélj
Mondd el gondodat, - hallom
Tudom jól
Mily nehéz teher
nyomja válladat, - mesélj
Ne sírj
Könnyed csókolom arcodról
Tudod jól
a könny nem segít, - ne sírj
Itt vagyok veled
Örökké fogom kezed.

Efraim Staub: Ha sírni fogsz

Ha sírni fogsz, majd sírok én is,
A könnyeket le nem tagadhatom.
Gondod, bánatod enyém is.
Ha majd nevetsz, nevetek én is,
Bár nem nevetnék, ámde mégis
Veled nevetek.
És, ha elhagysz, elhagylak én is,
Ha sírsz utánam,
Majd sírok én is

Egri László: Foszlány

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám

Erdélyi Margit: Nem fáj

Hiányod nem fáj, nem éget,
hisz akkor is itt vagy velem,
amikor épp nem szeretem
a lassan tűnő perceket...

Akartalak kitörölni,
- még tintaradírt is vettem -,
csak úgy sajgott bele lelkem.
Már nincs értelme őrlődni...

Rést ütöttél a szívemen,
befészkelted oda magad,
s bár az elmém egyre tagad,
ott maradsz örökre bennem...