Dudás Sándor: Csak-csak megvirrad

Szendergőn nyújtóznak bükkök, tölgyek,
fátylas szemüket ki sem nyitják,
még nem hajnallik,
és nem jönnek
fehér köntösökben a nyírfák
harmatos völgyeken át,
zizegő
lombjuk monoton ütemére
visszaalszik a szél is,
nincs erő
és mersz rákérdezni:
mivégre
ez a nagy restség, miért nem dereng
az út, a járható: az irmag,

- hanyatt feküdve mélázgat a csend
s reménykedve: csak-csak megvirrad.

Alberto Caeiro

Somlyó György: Világlátni

a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.

mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.

A Föld

" Uram! Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak.
Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél.
Képessé tettél, hogy megértsük művedet,
megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget. Mi kiássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk.
Belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk,
hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít,
míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem,
és gyermekeim.
Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban!
Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
hogy ez a mi bolygónk a békesség, a bőség,
a boldogság és szépség biztos otthona lehessen."

(Részlet Szent-Györgyi Albert Psalmus Humanusából)

Keresztes Ágnes: Fák

" A növények annyi mindent kínálnak az embereknek! A tudósok végtelen sok új kérdésen elmélkedhetnek, ahogy a modern technikák újabb és újabb ismereteket tárnak napvilágra a növények biológiájáról. A természetbúvárnak mindig ott a lehetőség, hogy egyre nagyobb csodálattal adózzon a természetnek, hiszen egy egyszerű nagyító is új ablakot nyithat a világra. A művésznek? Micsoda gazdag forrás a növényvilág a toll, az ecset és a fényképezőgép számára! Egy gyereknek pedig varázslat, ahogy a földbe ültetett gumóból egy gyönyörű virág sarjad."

(Jane Goodall)

" Mindannyiunknak örömet szerez a minket körülvevő természet szépsége, ha képesek vagyunk meglátni. Még a nagyvárosok forgalmas utcáin is megesik, hogy apró növénykék törnek elő merészen az útburkolat repedéseiből. Álljunk meg egy pillanatra, vegyük szemügyre, és csodáljuk meg "elszántságát", élni akarását. És adjunk hálát, hogy egy ilyen csodálatos, lenyűgöző és varázslatos világban élünk - a növények világában."
(Jane Goodall)

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem
hallgasd a kérésem.
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap
elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,
koporsód fedele.
Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Ne bánts!

(J. B. Bavier -Fekete István fordítása)

A hegy fohásza

Vándor, ki átkelsz énrajtam, tekints reám!
Én vagyok az, kinek köveiből házadat építed,
szobraidat faragod.
Én vagyok az út vándorlépteid alatt.
Napsütötte lankáimon megpihenve
hegy-völgyeim látványa nyugtat,
bérceimre hágván feltárul a szemhatár. Szikláimon sólyomfiak bontogatják szárnyukat,
Meredélyeim virágcsodákat oltalmaznak Rengetegeim vadak tanyája
Szurdokaim titkait előtted felfedem
ellenségeidtől ormaimon védelmet találsz. Hozzám menekülsz,
ha a viharban barlangjaim oltalmára vágyol.
Mélységeim kincseket rejtenek,
Szenem fűti kohóidat,
érceimből fémeket olvaszthatsz.
Én vagyok, aki a csillagok közelébe hívlak
derült nyáréjszakákon
eltűnődve messze tekinteni szirtjeimről.
Vándor, ki átkelsz énrajtam, ne félj!
Megóvlak, ha méltó vagy reá!

A vizek fohásza

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!

(Lehoczky János)

Schmidt Károly: Az ártatlan Természet

Varázslat, vagy valóság
mit a természettől kapunk?
Vajon az a sok jóság
megérdemelt, igaz jussunk?

Az esendő természet,
mint kis gyermek a bölcsőben,
lelkében csak szeretet,
mi ott lapul az ölében.

Piciny kezét fogni kell,
egyedül van, oly magányos,
ha kérdezik nem felel,
Ő szótlanul csodálatos.

Szeretete önzetlen,
azt feltételek nélkül ad,
segíts a Természeten,
hisz mindig kis gyermek marad.

Soha ne hagyd magára,
figyeld minden rezdülését,
rászolgál a Hálára,
Neked adja szeretetét.

Ne tétovázz, ringasd Őt,
ne láss könnyet a szemében,
kergess el minden felhőt,
mely fölé borul sötéten.

Áld meg Őt, hisz érted van,
Ő az Isten teremtménye,
gyermekien ártatlan,
Ő az ember szeme, fénye.

Magányos vadvirágok vagyunk mi
Erdők rejtekében külön virulunk
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő
Szépen, szeliden összehajolunk

Másnap reggel újra nézzük egymást
Kutató szemmel, távolságot tartva
Külön indákon futva, tekeregve
Egymásra várva, egymást akarva

Nem hasonlítunk kerti virágra
Édes illatokkal nem illatozunk
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk
Egymás nélkül, mi már elhervadunk

Elbúcsúzunk szépen, ha jőn az ősz
Egymást átkarolva összeborulunk
A fehér hótakaró alatt csendben
Egy örök, szép TAVASZRÓL álmodunk!!!!!
(Szerző: ismeretlen)

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs

Jártam az erdőt,
csak így magam,
könnyű bolyongás
vitt céltalan.
Egy kis virág nyílt
az útfelen,
mint csillag égett,
mint drága szem.
Már nyúltam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!
Erre tövestől
kivettem őt,
virulj kertemben
házam előtt!
Ott jól beástam
gyökereit:
egész bokor már
és úgy virít!

"A szépség a természet ajándéka: osszátok hát
meg egymással, de soha, soha ne használjátok arra,
hogy általa uralkodjatok a másik ember felett."
(Osho)

A mezőn és az erdőben és az ott rejtőző állatvilágban, tulajdonképpen már minden kertben olyan valóság mutatkozik meg, ami végtelenül valóságosabb, öregebb, mélyebb és csodálatosabb, mint bármi, amit emberkéz alkotott, és ami ráadásul akkor is fennmarad még, amikor a gépek és a beton halott világa majd eltűnik, elrozsdáll és széthull.
(Albert Hofmann)

"Az erdőben semmi sem öncélú. Minden gyomnak, minden rovarnak, minden madárnak megvan a maga pontosan meghatározott szerepe."
(Szilvási Lajos)

Horvát Jánosné: Virágoskertem

Virágkertem közepén
elmerengve állok én,
melyiket is válasszam,
választékból bőven van.

Búzavirág, szarkaláb,
nemesített szép csodák,
mind magamhoz ölelném,
csodás földi teremtmény.

Simogatom egyenként
bársonyos kis levelét,
tenyeremhez tapadnak,
szeretetet elvárnak.

Szeretem is én őket,
levágni, óh, mily vétek,
ékesítsék kertemet,
vidítsák a lelkemet.

Gyönyörködöm bennetek,
kertben a ti helyetek,
szívem melengetitek,
óh, csodás ékességek.

Balassi Bálint: Madarak

Egy napsütötte reggel kinézek a szobám ajtaján,
látom a színes madárkákat fennt a fán.
Boldog röpködnek ide-oda,
szomorúak nem tudnak lenni soha.
Szabadon szállnak az égbe
lelkükben mosolyogba mennek a fénybe.
Oly,tiszták,mint az ártatlan kis bárányok,
hozzájuk nem tapadnak az emberi kátrányok.
Bárcsak lehetnék én is madár,
egész nap ujjongva repkednék,és nem lenne több gondom már!

Németh Ádám: A Táj

Hallgatag a messzi táj
Az eltüntettet hangját
Keresi ezredek óta
Oly gyönyörű port szórt rája

De a szépség az nem szó
Hallgatag már ehhez szól
Hogy mily gyönyörű e táj
Messzi földről ugyebár

De mi ez a hang
Valami fel cseng
Hát persze szólott a természet
Hagyd meg e táj élő szépségét

Ne félj én nem bántalak
Most csak épp bámullak
Megvédlek akár életem árán
Hogy ne kelljen félned soha se már...

"Az állatok többsége az ember helyett a természethez alkalmazkodott, hagyjuk ott őket, ahová valók, mert minél többet ragadunk ki a természetből, annál kevesebb szépség marad a Földön."
(Carol Bigley)

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
(Wass Albert)

Baráth Sándor: Csalódás

Arra megyek, hol nincsenek utak,
Távolról kéklő völgy és hegyeken:
Lábaim alatt földrögök futnak,
Túrabakancsomban ellebegek.

Hol kék madaram, hogy boldog voltam?
Télen is nyílott nékünk kikelet.
Évtizedek, amit összevontam,
Kerítés, mi tartotta szívemet.

Jó lenne egy gyér, lakatlan sziget,
A Spitzbergákra akár elmegyek.
Akad ott nékem egy-egy zöld liget,
Nyugtatná friss csendje a lelkemet.

Waldinger Ágnes: Erdőben én boldog vagyok

Fenyőfának ezer ága,
Kicsi, nagy, s még nagyobb,
Erdőben én boldog vagyok.
Mindig, ha ott járok,
Gombát szedek, virágot.
Lefekszem a fák alá,
Onnan nézem a világot.
Felhőket az égen,
Hogy vonulnak szépen.
Hallgatom a csendet,
Madarak énekét,
S a szélnek dallamát...

Murzsa András Dr: Kettőzött világ

Vízparton ülök, nézem ezt a csodás világot,
A víztükörben mindent megkettőzve látok.
Jegenyenyár a parton, büszkén tartja a fejét,
Karcsúsága megszépíti a tükörképét.

Megtörik a varázs, egy hal ugrik fel éppen,
Rácsodálkozik a világra, majd eltűnik a mélyben.
Amott egy szürke gém szállt le egy száraz ágra,
Olyan volt, mintha a víz mélyéről szállna.

A sirályok lent a vízben hangosan veszekednek,
Kapkodom a fejemet, le vagy fel figyeljek.
Most az egyik zuhanva egy halra csapott le,
Alulról is jött egy sirály, s mindkettő elvétette.

Gólyapár köröz a víz felett, én alulról nézem,
Fogják magukat elrepülnek, s már nem látom a mélyben.
Ember közelít a parton, megkettőzve látom,
Olyan, mintha alul is menne egy, fejjel lefelé a gáton.

Csoda van a vízben, a Napot látom a mélyben,
Felnézek, a fejem felett ott van Ő az égen.
Csodás a világ, a Nap szórja rám a fényét,
Csodás ez a táj, a lelkemben őrzöm ezt a békét.

Sea Miller: Föld-liget

Olykor meghallom fűszagú mesédet;
s rám emeled ég-szemed,
hajad aranypászma, megéget,
tested gyümölccsel etet.
Ereid lassú folyók,
szívmagod láva,
de pusztítunk mi milliók,
gyarlón, meg nem állva.
És bár léteznek missziók,
arcod árkaiból mégis te adj vizet,
markodba gyűrj magokat, búzát,
kiálts széllel hitet,
vedd a mindenség blúzát,
s maradj holnap is Föld-liget.

Turista az, aki útra kel azért,
mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett
álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ,
melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek,
szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek,
s aki ez álomkép eredetijét fáradságtól vissza nem riadva keresi-keresi,
s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja,
de azért jó kedvét el nem veszíti,
hiszen örömét éppen ez a keresés teszi."
(Eötvös Loránd)

Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.
(Bálintffy Etelka)

Törő Zsóka: Örök körforgás

Nézz körül a természetben,
festő nem alkothat szebben,
ezer csoda körülötted,
Uram, jó, hogy teremtetted!

Alszik télen fű, fa, virág,
tavasszal virul a világ,
nyáron fürdesz hűs habokban,
ősszel sétálsz rőt avarban.

Nappalokat éjszaka vált,
vágyó lelkünk fényért kiált,
megpihen az erdők csendjén.
Változunk, ez így van rendjén.

Megszületünk, növekedünk,
erőteljes ifjak leszünk,
aztán jön a leszálló ág...

Benedek Elek: Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Gyengéden nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed
Hagyd annak ami, épnek, szépnek
Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl reája,
Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad
S te bánkódnál majd, késő bánat,
Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba,
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztene téged.
Szeresd a fát!

Jókai Mór:  Ültess fát!

Ültess fát!
Hogyha mást nem,
lombot ád.
Árnyékában megpihenhetsz,
gondot ő visel reád.

Jó tavasszal nyit virágot,
messze érzed illatát.
Kis madárka száll reája,
ingyen hallgathatod szavát.
Ültess fát!

Gazdag Erzsi: Könyörgés a füvekhez

Köszöntelek ezerjófű,
légy hozzám ezerszer hű!
keserű véred leve
gyomromat csitítsa le!

Cickafark, üröm, áldott virág,
támadt rám tenger nyomorúság.
Nővéreteken segítsetek,
hogy ispotályba ne vigyenek!

Lábamba kések pengéje mar,
botlok, botozok, vonom magam.
Zsálya, tippan-fű, lapulevél
gyógyító orvosom most te legyél!

Egyenként szólítlak benneteket,
felmondom ismerős neveteket:
Aggófű, értem is aggódhatnál,
libatop, ágyamnál toporogjál!

Jöjjetek körém most kedveseim,
irgalmas rokonok, testvéreim!
Füvek és virágok gyógyítsatok,
Hangtalan szavakkal szólítsatok!

Farkas Éva: Magányos virágok
-részlet-

Magányos vadvirágok vagyunk mi,
Erdők rejtekében külön virulunk,
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő,
Szépen, szelíden összehajolunk.
...
Nem hasonlítunk kerti virágra,
Édes illatokkal nem illatozunk,
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk,
Egymás nélkül mi már elhervadunk.

Ferenczy Klára: Erdő ölén

Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...

Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.
Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.
Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.

Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.
Érzem őket, nem csak látom
mind szívbéli jó barátom,
s ahogy lágyan átölelnek,
halk sóhajjal beszélgetnek,
gyökereim útjain át
életerő árad felém.
Érzem egy vagyok közülük,
befogadtak, elvegyülök
e mennyei társaságban
időtlenség mámorában.

Fehér József: Taníts meg engem!

Taníts meg engem
a rigók nyelvére!
Megérthessem végre
a természet szavát.
Őszi lombhullásban
hideg szél sírását,
virágzó tavaszban
szellő suttogását.

Megérthessem végre
énekét a földnek,
ha áradón fények
messzi hömpölyögnek.
Megérthessem végre
harmatnak csengését,
alkonyati csendben
tücsök-lant pengését.

Megérthessem végre
zápor csevegését,
derűs, nyári délben
gerlék nevetését.
Megérthessem végre
csillagok beszédét,
mikor a vén Göncöl
felhág majd az égre.

- Taníts meg, taníts meg
a rigók nyelvére!

Amikor még kicsik voltunk...

Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket.Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk.
Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.
(Pam Brown)

Drosnyák János: A fülemile meg a veréb

Egy erdőszélre vetődött a veréb
Dalolni hallja a fülemülét,
S míg zengve zeng a kis fülemile,
Ily szókkal száll a veréb eléje:

"Dalos társ! Mit ér itt a te dalod,
Hisz ember itt csak ritkán andalog,
Keresd fel házát, mint én, s ott dalolj,
Itt éhen veszhetsz, ott vígan lakol."

"Hát csak vigyétek portékátokat
Házhoz, hol kaptok érte jót, sokat:
Koplal talán vagy éhen vész, ha kell,
De fülmile csak erdőn énekel..."

  Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek 

   Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg.

Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább.
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet.

Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon,
s ezer szilánkokra osztod önmagad,
ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
s dalomba ömlik a te éneked.
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.