Várnai Zseni: Retusált fénykép

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

Várnai Zseni: Csak jön...

Amit írok az nem betű,
nem szó és nem írás,
csak jön, aminthogy fú a szél,
csak jön, mint a sírás.

Nem keresem a rímeket,
a dallamot, zenét,
csak átadom a föld, a nap,
a hold üzenetét.

Csak állok, mint az út porán
vad cserje, egymagam
s néha tündérré változom,
virágom annyi van,

illatot írok akkor én
és mézet pergetek,
pillék és méhek szomjasan
isszák e verseket.

S ott lengek ősszel lombtalan,
csupaszon, meztelen,
tar ágaim remegnek mint
a húr egy hangszeren,

vihar vad ujja megcibál
s a zápor rámszakad,
ez is zene, kottája nincs,
leírni nem szabad.

Véremből ne legyen betű,
se szó, se dal, se rím,
peregjenek el hangtalan
halk szívveréseim,

csak úgy, mint felhők szállanak,
mint percek pergenek,
mint fönt a csillagénekek
némán ellengenek.

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom,
És elvész bennem minden hangtalan,
És elvirágzik csöndben, magtalan,
Ami nagyot és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,
De minden érzés fáj, és oly nehéz,
És ajkamon a szó olyan kevés,
S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors, röpke szárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál,
És súlyos, mint a rög, mely ránk borul.

Várnai Zseni: Ne irigyelj...

Ne irigyelj púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
A lelkemen olyan nagy púp van,
Hogy majd bele szakadok.

Te nem látod,de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
Bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,
én se látok messzire,
Bukdácsolok,botorkálok,
s nem haladok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd el nekem,
Én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,
nyomorultak szegények,
Ügye fogyott vagyok én is
össze vissza beszélek.

Képzelődöm,álmodozom,
mint az őrült,s azt hiszem
üvegből van, s össze törik,
Össze törik a szívem.

Várnai Zseni: Lassan leszáll az este...
-részletek-

Kibámulok az ablakon
s a téli alkonyatban
úgy rámzuhant: hogy messze vagy!
Itt ülök egymagamban,
s nézem, amint szitál a köd,
s lassan leszáll az este...
Látlak-e még? csak kérdezem,
és nincs, aki felelne.
...
Hír nem repülhet most felém,
levél nem jöhet tőled,
csupán álmaim festenek
árnyképeket felőled.

...elfárad a szív, s megáll,
nem győzi már a harcot...
meddig bírja az én szívem,
meglátom-e az arcod?

Hallom-e még hangodat?
néha a néma éjben
lélegzet nélkül fülelek,
s magamban fölidézem
a hangodat, a szavadat:
erőlködöm, hogy halljam...
s hangod visszhangja már csupán
a fölcsendülő dallam.

...messze, messze valahol
már kél a nap fölötted...
lelkemmel - hogy elérjelek,
átölelem a földet.

Várnai Zseni: Novemberi napsütés

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Várnai Zseni: Téli nap...

A nap mint rézvörös korong
vacog a hideg égen,
a szív ilyenkor elborong:
Nem láttam napot régen.

A szív ilyenkor elmereng,
s tavaszi fényre vágyik:
- pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
zöldellj ki újra pázsit!

Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
virulj tavaszi fényben,
mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
ragyogj, mint réges-régen!

Várnai Zseni: Őszi napsütésben

Szigligeten élek most e pillanatban,
s verset írok róla, szinte akaratlan.
Szívemben nyugalom, fejem fölött ének,
madarak, bogarak, falombok zenélnek.

Járom itt a nagy kert pázsitos virányát,
közben szinte hallom idő suhanását,
pillangó-perceim jönnek, tovaszállnak,
korán esteledik, megnyúlnak az árnyak.

Ma reggel esett is, lassúdan szemergett,
virágokra, fákra csöndes eső pergett,
a messzi hegyet kék fátyol takarta,
csak dél felé bújt ki a nap fényes arca.

Hiába, hiába gyors az idő szárnya,
Miért is kapaszkodunk életünk nyarába?
Lám mily bölcsen hervad a levél az ágon,
szép ősszel az erdő, talán szebb, mint nyáron.

Madarak, bogarak röptén elmerengek,
így röppennek tova időmből a percek,
s míg a Balaton hullámait nézem,
tűnő napjaimnak suhanását érzem.

Mi marad számomra az elrepült nyárból?
csak amit szívemből kezem idemásol,
csak ez a pár betű, csak ez irkafirka,
amit ideróttam erre a papírra.

Ó, ti boldog füvek, bogarak, virágok,
ez a nagy teremtés de jó volt hozzátok!
Ősszel elpihentek, tavasszal föléltek...
miért is vagyunk mi mostoha testvérek?!

Várnai Zseni: Kései vallomás

Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod
kései, halk, szemérmes vallomását;
mert szívemet nehéz sejtelmek gyötrik
és estenden oly hosszasan sírok,
a lelkemben, jaj, ne legyen titok,
mit nem fürkészhet két drága szemed,
Uram, most átadom Néked a lelkemet:
Szeretlek, nagyon szeretlek.

Kény-kedvedre, úri kegyelemre
életem várát, ím, kezedre játszom.
Mim van nekem? pár könnyes írásom,
s mi vagyok én, bús, remegő gyerek,
a büszke, rátarti gerjedelmek
most lábaidhoz igyekeznek lágyan
s én sírok a szent, nagy alázkodásban:
hogy szeretlek, nagyon szeretlek.
...
Tudod, a lelkem most könnyekre hajló,
most sok biztatás, simogatás kéne,
valahol megbújni, panaszkodni félve,
ami majd eljön: a Sorsom elől,
hogy könnyebb legyen a Nehéz, a Bánat
s bátrabban menjek elébe az élet-halálnak,
s ne fájjon úgy, még az is, hogy szeretlek,
nagyon szeretlek.

Várnai Zseni: Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő sebére
legjobb gyógyszer a száguldó idő!
Én elhiszem, de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.
Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én, mint sikongó sirály,
keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző, ólom, bármi, ami öl...
s nem lesz többé, mi fájni tudna bennem:
se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!

"Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem"
(Várnai Zseni)

Várnai Zseni: Mintha örökig élnél...

Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszünsz létezni,
nem leszel!
Mintha sose lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...

minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul...
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!

Várnai Zseni: Szeretni

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
van benne boldogság is.

E szép és szörnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani, hogy égjen
ország és város, hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról, hallani:
Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom.
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg
egy perc csupán az életet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint utszéli virágot.
Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.
Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

"Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás,
amely megőriz téged."
(Várnai Zseni)

Várnai Zseni: Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Várnai zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Várnai Zseni: Szeretni

Anya tanítsd szeretni gyermeked!
Első fogalma legyen
a szeretet
Mikor még bölcsőjét
Ringatod,
erről szóljon meséd
és dalod.

Hogy együtt nőjön ez az
érzelem
minden gyerekkel, minden
téreken,
s hogy mint tavasszal
a virágos ág,
úgy boruljon virágba
a világ,
közel és távol,
ahol ember él!

E szót röpítse szárnyin
a szél,
szálljon a széles tengerek felett....
Anya tanítsd szeretni
Gyermeked!

Várnai Zseni: Virágos ág ...

Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

Várnai Zseni: Az alvó kertben

Csak halkan lépjél,Kedvesem,
a kerti úton nesztelen,
s hallgasd az édes őszi dalt,
ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga,hallga,Kedvesem,
levél zizeg ily kedvesen?
A szél susog,vagy lomb dalol?
Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj,figyelj csak,Kedvesem,
az ősz suhan itt csendesen,
s ahova tündérujja ér,
aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,
talán mindezt csak álmodom?
A kert is alszik,Kedvesem,
most halkan lépjél,nesztelen.

Várnai Zseni: Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..

Várnai Zseni: Mély kútba nézek

Mély kútba nézek most szüntelen,
Szívemet látom benne: bűntelen.
Szívemet látom benne: reszkető,
Arcom fogyó hold, sápadt, elvesző.
Arcom fogyó hold, sorsom éji ég,
Két szemem könnymeder, bús esős vidék.
Jaj, nézem e tükröt, nem tükröz rajt' öröm,
És hulló könnyekkel összetöröm

Várnai Zseni: Álmok...

Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.

Mi mindent álmodtam!
Már szinte el feledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán' éppen a holdban.

A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában.

Várnai Zseni:  Szerelem

"Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!"

Várnai Zseni: Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán azért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!