Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Mindenszentek

 

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk! --
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -- --
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899 november 1

Jószay Magdolna: Gyertyaláng

A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig -
istenem, hogy szaporodnak! -

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.

Bajnai Tímea: Halottak napja

Hűvös őszi napon a temetőbe mentem,
de akit kerestem, már sehol se leltem.
Rátaláltam mégis, neve egy sírkőre vésve,
leültem hát csendben, a sír elé a földre.
Föld fölötte, föld alatta itt maradt a fájó gyász,
nem ölel már többé karja, koporsója néma ház.
Nem kelti fel őt már se szó, se könny, se vegyszer,
de mi nem feledjük el, hogy itt élt köztünk egyszer.
Mécsest gyújtok, s lángjában kirajzolom arcát,
újra itt van velem, látom mosolygását.
Egy falevelet helyez a szél elém a földre,
érzem, jelenlétét, így borul minden zöldbe.
Mintha arcom simogatná, oly különös érzés,
tudom, hogy jelen van, ez nem lehet kérdés.
Arca lassan halványul a lángoló fényben,
felállok a földről, s indulnék éppen.
Most már elkullogok csendben, szemeim könnyektől törlöm,
s szívemben az emlékeket örökké őrzöm

Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

(Fekete István)

Fuchs Éva: Anyám emlékére

 
Lángol a temető gyertyáktól lángol
Sírok peremén jár a "hiányzol"
sikító szelek tőrnek a fényre
józan okosság égi reményre.
Apóka mécses - anyóka sírján,
egyszerre élnek - egyszerre halvány.
Jár a krizantém, jár a nagy kertben,
Álmokat árul halál-ligetben
Őszülő rózsák állnak a sorban
Madárfészek egy csipkebokorban
Lángol a bokor, lángol a fészek
Szárnysuhogású csillagos ének
Kereslek téged - kereslek egyre
Fénylő arcodat mutasd meg végre
lángol a temető - gyertyáktól lángol
Itt vagy? Istenem, de hiányzol...

Ágota László: Emlékezés szeretteinkre

Csillagok gyúlnak a messzeségben.
Hűvösre fordult az éj, rideggé vált minden.
Párás ködben úszik az alföldi táj,
Reggelre a dermesztő fagy jéggel fedi már.

Előkerült a múlt az emlékek képében,
Szívbemarkolóan elcsendesül minden,
Megérint az elhunyt ősök szelleme,
Messze vannak, de itt élnek a lelkemben.

Leülök a végtelen semmi peremén,
Nincs tovább, itt vagyok az út végén,
Szemben velem lepelbe öltözött lények,
Nincs testük, de csillogó szemmel néznek.

Eltávoztak már Ők e földi világból,
Test nélkül élnek Tőlünk nagyon távol.
Génjeiket hagyták örökül nékünk,
Így most is itt élnek örökül mivelünk.

Gyertyát nyújtunk emlékül e napon,
Virágcsokor díszlik minden egyes síron,
Néma csendben gondolunk most rájuk,
Egy rövid ideig a régmúltban járunk.


Adamecz László: Míg a gyertyák

Míg a gyertyák csonkig égnek,
emlékeid visszatérnek,

 és sóhaj tör ki belőled,  
siratod még az elmentet.  
Fáj, hogy nem szeret már téged,  
fáj, hogy nem öleled régen,
bánt, hogy magányos lettél,
bánt, hogy keveset szerettél.  
Álmaidban veled van ismét,  
vele oly jókat nevettél,
gazdag voltál általa,  
boldog voltál karjában.
Az szeretett, kitől vártad,
 mennyeket is vele jártad.
Ha a gyertyák csonkig égtek,
 vigaszod ő maradt néked.

 Werfl Andrea: Rekviem

Köd úszik a táj felett, öleli az estét,
fénykoszorúba vonja a mécsesek testét
a sóhaj, és emléket vetít az elme
sírkövekre idézi egyre
szeretteink arcát a csend.

Édesanyám emlékére...

Kimegyek a temetőbe,
leülök a sírkövedre,
nézem megsárgult fényképedet,
szememből lassan könny pereg.

Elmesélem mostani életemet,
Érzem, hogy szemeddel figyelsz,
a tujafán megrezzen az ág,
szél játszik,vagy te üzensz,Édesanyám?

A távolból is lenézel rám,
próbálod mutatni a helyes irányt.
Sokszor hallom intő hangodat:
"ugyan már,végre szedd össze magad!"

Csendes eső ha szemerkél,
fájdalmad suttogja fülembe a szél.
Ne szomorkodj, drága jó Anyám
nem felejtlek, emlékezem,gondolok Rád!

Juhász Gyula: Consolatio

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként".

Ecsedi Éva: November

Itt van újra, sötétben jött,
hideget hozott, zord időt.
Szürke nappalokat, homályos
alkonyt, hozott bús álmot...
Lelkekig ható fájdalmas elmúlást,
árvaságba borult távozást.
Örömtelen hallgatag csendet,
magányosan tovatűnő perceket...

Domboldal temetőkertjében
gyertyákat gyújt félénken.
Halkan suttogva meséli
hová tűntek az emlékei...
Majd ő is lassan távozik,
itt hagyva tovatűnt vágyait.
Nem visz mást magával,
csak a meleg nyár álmait

Grigo Zoltán
November 1...Üres székeim


Ma este nem voltam egyedül,
Az asztalon társam, a gyertyafény,
Körülöttem üres székeim,
És közöttük ültem én.
Az ablakon át néztem az utcát,
Egyre erősebb lett a félhomály,
A kora esti szürkületben
Alig látszottak a fák.
Vacsorám előttem az asztalon,
Gondolatom emlékek szárnyán szállt,
És elhozott hozzám titeket
A lobogó gyertyaláng.
Eljött mindenki, akit szerettem,
De többé már nem lehet itt velem,
Miért nem ver örökké a szív?
Azt meg nem érthetem.
Feltálaltam csendben a vacsorát,
Az asztalra tettem sót és kenyeret,
Szerettem volna nektek adni
Én újra az életet.
Szomorú, ünnepélyes este volt,
Csak ettünk mi csendesen, szótlanul,
Szeretettel ölelt minket át
Minden emlék és a múlt.
A gyertya, mint az élet, elfogyott,
Az asztalon már csak a csonk maradt,
Amikor el kellett mennetek,
Sokáig ültem egymagam.
De egy év múlva eljöttök megint,
Addig én majd rólatok álmodom,
És lobogni fog a gyertyaláng,
Jövőre is az asztalon.

Horváth Piroska: Gyertyagyújtás


Ó
Az
Emlék
Szép varázsa e
Gyertyaláng fénye,
Melegséget ontja
Füstje felillan a
Csodás, magas
Égbe!
Ó!
Illanj, kérlek csöpp
Gyertyafény, vidd
el szívek üzenetét,
Repítsed a fellegekbe
Sajgó lelkek kegyeletét!
Krizantémok tengerében
Minden sírbolt illatozzon,
Világítson apró mécses
Elfeledett sírhantokon!
Halottaink szép emléke
Lelkünkben a fényét ontsa,
Szeretetünk csodás lángját
Senki, semmi ki ne oltsa!

Böröczki Mihály: Hűlt jelek közt
-részlet-

Köd ül a temetőn.
Irgalmas csöndű, nyirkos, szürke pára.
Utak, sírok, kőtáblák – hűlt jelek
odahagyott világa.

Itt fél a szó.
Sorsok betűiről
a megfejtetlen végtelenre ismer.
Halott jövő.
Az elhantolt Idők
beírták üzeneteikkel.

Számok. Nevek.
Dombok sorjázta föld.

A lélegzetet feledett enyészet.
...

Barta Ágnes: Kegyelet fénye

Nyugvó lelkek csendes fekhelye
békés nyüzsgéssel van megtelve,
virágba borul, miközben könny hull,
közeli s távoli emlék él, ám fakul.

Nedvesen csillogó szemek
elnehezedő sóhajjal idéznek,
féltőn játsszák le emlékek suhanó filmjét,
újra és újra élik létetek történetét.

Fájdalom súlya alatt e helyen
remegő lábakkal osztjuk a kegyet,
pislákoló fényű gyertyák társasága
idézi elénk: "Ez az elmúlás világa".

Egyszer
 
Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,
amikor megáll csendben egy hulló levelű fa alatt,
és elrebeg egy imát.
Nem templomit... 
nem olyat amit a világ hall és lát,
hanem fénylőt... amiben odaadta magát.
Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.
 
Nem is úgy szól az ima. hogy könyörögjön... 
talán csak úgy... hogy valamit közöljön.
Csendben... csak magának, és csak neki... 
annak aki meghalt...
de az emlék, még mindig élteti.

 

(Léria Dipán)

Gősi Vali: Bölcsek hagyatéka

Már csend van újra bennem,
szelíden fáj a hiány.
Lepergett lombú fák alatt
hallgatag kőhalomba zárt,
hűvös magány
tanítja évek óta,
ami a holtak bölcs hagyatéka:
ahol szeretet él,
ott nincs halál...

A sírokon gyertyaláng remeg,
felhők közt fáradt fénymosoly
dereng - aranyló glória...
Kósza emlékek sorát,
sok meghitt délutánt
idéz a csönd-varázs.
Lelkemből mély fohász fakad
az életért, imám az égbe száll
a Bölcsekért...

Nagy László: Krizantém
 
Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi árnyak.
 
Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
isten haragja betakar,
és vége a világnak.

Demjén Ferenc: Gyertyák

Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Égig érjen a fény, és mi úgy szeretnénk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.

Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
És mindenkiért, aki nem hiszi ezt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

Én tudom, milyen elveszíteni egy szülőt, akit szerettél, és aki szeretett téged. Tudom, hogy ez kettéosztja az életedet: "előtte" és "utána". Bármennyi idő telt el azóta, bármilyenek is voltak a körülmények, a gyerekben örökké megmarad a fájdalom.

(Nora Roberts)

Kovács Daniela: Ma a világ szíve

 

A temetőt ma is hideg futja át,
sírodra terül a mécsláng bánata,
s míg mormolok egy alig hallható imát,
úgy fájsz, mint tovatűnt nyaraink illata.

Ma a világ szíve sok emléktől nehéz,
és mindegyik felett sűrű pára száll,
némán tűröm én is, hogy minden ködbe vész,
s hogy lábaimnál folyik össze élet és halál.

Gősi Vali: Mindörökkön emlék
 
 
Álmodnak mélyen a lelkek,
lábujjon lép el a hajnal.
Csend visszhangzik, és időtlen
fény lobog földön és égen.
 
Ma új nap és új remény éled,
s bár pislog az álmos világ,
a reggel harmatos könnyel
mosolyt szül: emléket ébreszt.

Halottak napján


Gyertya ég értetek
Mennyei lakosok,
csupa virág Néktek
földi otthonotok.

Reátok emlékszünk,
kedves Halottaink:
Szüleink, Testvérünk,
drága Gyermekeink...

Halottak napján a
gyertyalángba nézek,
abban igyekszem ma
felfedezni Téged!

Látom is már benne
mosolygó arcodat,
boldog vagy itt látni
együtt családodat.

Szóljon imám Néktek!
S hallják meg a Szentek,
hogy holtad után is
én: Nagyon Szeretlek!

(Meziou Király Klára)

A megemlékezés Napja

Ismét itt a November elseje,
halottainknak méltó, szép ünnepe.
Siváran, süvöltve fúj az őszi szél,
sírva az elbúcsúzottak között keresgél,
kik egykor boldogan éltek, s alkottak,
sok szépre s becsesre értünk vállalkoztak.
Íme most szótlanságra ítéltetett ajkuk,
de helyettük a fáklyát most mi megragadjuk!
Tovább kell égnie a fényes dicső lángnak,
könyörtelenül utat törni az örök igazságnak.
Megváltást, kell hozni: országnak világnak!

(Farkas Anna)

Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét.
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...

 

Maurice Maeterlinck

 
Kell ott fenn egy ország

Chris Rea – Magyar szöveg: Sztevanovity Dusán

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk – Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt az apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokan bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam meg tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor ideje letelt,
Lázadón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg és is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.

"A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni."
(Müller Péter)



Farkas Éva: Mindenkinek fáj

Mindenkinek fáj valami,
Sebeket rejtünk magunkban,
S enyhülést keresve járunk,
E sűrű élet-vadonban.

Mindenki hordoz magában
Ezerszer megtépett álmot,
Melyet úgy őriz szívében,
Mint a lepréselt virágot.

Mindenkit lassan átitat
Csalódások ölő mérge,
Bús éjszakák után ébred
A holnap fakó reggelére.

Mindenkit szoríthat olykor
A magány nehéz bilincse,
Ha elvesztette, aki volt,
Élete egyetlen kincse.

Mindenkinek fáj valami,
A jóvátehetetlen vétkek,
Az el nem hangzott mondatok,
Botlások és tévedések.

Fáj a halványodó emlék,
A test lassú gyengülése,
Kihűlő csókok, szerelmek,
Szívünk lelassult verése.

Mennyire kívántuk mindig,
Felejtsünk! Könnyebb legyen már!
Egyszer az kezd el fájni mégis,
Hogy vége, és semmi nem fáj.

Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de az elhunyt a szívünkben marad.

(Elizabeth Chandler) 

Somornai Lajos: Halottak napjára...
 
 
Ma mindenki emlékezik valakire,
de legfőképp a szeretteinkre.
Akik már nincsenek közöttünk,
ott vannak az égben fölöttünk.
 
Értük gyertyát gyújtva emlékezünk,
és a sírjukra koszorút teszünk.
Közben a hiányukat érezzük,
őket gondolatainkban felélesszük.
 
Milyen jó volna, ha együtt lehetnénk,
ezért valamit most tehetnék.
Bármit, csak hogy együtt lehessünk,
újra veletek beszélgethessünk.
 
De ezek már csak emlékek,
mint ahogy a közös fényképek.
Ahol jó visszanézni bennetek,
amik engem tovább erősítenek.
 
A szívemben őrzöm emléketek,
én jól vagyok, ennek örüljetek.
Megállom a helyemet a világban,
belefoglalom a neveteket az imámba.
0.003 mp