Nagy László: Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,
izgalmak szilaj nevelője,
medve-álmom gyilkosa, gyere már,
hadd öltözzek fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt
zajban, viharzó fényben állva -
valami lázas zenebona kell
s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,
még fordítom sorsomat jóra,
kesely orcámon pirinyó sugár,
nekem viharkeltő ciróka.

Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar!
Ha élek, hát legszebben éljek.
Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:
nyílnak a virágok, veszélyek.

Nagy László: Ó, csodálatos jégvirág

Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.

Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.

Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.

Nagy László: Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belém karoló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van : az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Töröld le könnyedet
Kisírt szemedben mosoly
legyen és derű,
Minden nap kezdődik valami
valami nagyszerű,
valami gyönyörű.

(Nagy László)

Nagy László: Gondoltam egy álmot

Gondolatok és álmok útjába állok,
Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok.
Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér,
Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él.

Álmomban egy angyalt láttam,
Sötét, de csillagokkal teli éjszakában,
Magával vitt egy pillanatra,
Folyóparton leültünk egy üres padra.

Térdelek előtted szemedet nézem,
Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem.
Megfogom kezed, lágy csókkal illetem,
Boldog vagyok, értelmet nyert életem.

Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva,
De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva.
Égi dallam kísér minden gondolatom,
Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom.

Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben,
Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben.
Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz,
Boldogság fut végig azon, ki reád néz.

Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem,
Millió gondolat repül, mint színpadi színen,
Ahol a közönség vért látni óhajt,
Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt.

Százszor jutva el legmélyebbre,
Ezerszer is veled a mennybe,
Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez,
Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez.

Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat,
Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat.
Várom, hogy újra elnyomjon az álom,
Addig helyem nem találom, e világon...

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva gaz-erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

"Ősszel édesült szerelem,
mint a bor, télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint a pohárban a bor."

(Nagy László)

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.