"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl."

(Szabó Magda)

"A belső érték számít csak, az nem pótolható semmi öltözékkel, semmi múló csillogással."

 "Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová - és van kihez - hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal."

Szabó Magda: Elfogadlak

" Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem "

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Szabó Magda: Január

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése:csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér,csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott csend, nevetgél,ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

Szabó Magda: Valóban

Mi van fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
és nem felel a nappal,
és nem felel az éj, -

de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

" Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet."
(Szabó Magda)

Szabó Magda: Ketrec

Hiába dobálsz a rácsokon át
falatot: békítő szavakat,
nem gyúl ki áram szemem fenekén,
fekszem, kedvetlen fenevad.

Már enni se húz, ha a hús bezuhan,
nem én vertem csapra a torkát,
futva a csorda után. S nem iszom,
mert tálba kínálod a forrást.

Fekszem, de agyam mezején szabadon
legelészik a kép: odabenn
látom, kitörök e nyársakon át,
amiken felakadt az egem,

és kergetem újra, ha száll a veszély,
csapok árnya után le a földre,
s viszem tűzön át kölyköm, a magányt,
fogaim között, menekülve.

Moccan a karmom tokjaiban,
s el is ernyed. Elfut a kép.
Ízekre elemzi csíkos koponyám,
és elveti lendületét.

Hiába ugornám. E szűk szerelem
rácsát el sose rontom.
Meg-megmutatom fogamat tefeléd,
ki elálltad tág horizontom.

Az élet hosszú-hosszú folyamat,
minden órája hozhat váratlan fordulatot,
valami meglepetést.
(Szabó Magda)

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli.
Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd.
Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni
félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn.
Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan.
Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz.
Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van.
Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul
és fegyelemmel. Engem erre neveltek."
(Szabó Magda)

"A te életeden csak az Úr fordíthat, és ha fordítani akar, akkor már meg is tette, és elrendelte a születésed percében, elkárhozol - e vagy üdvözülsz.
Ami a születésed és a halálod között történik, az nem számít. Az csak egy pillanat."
(Szabó Magda)

Szabó Magda
Terítsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, -
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet

"Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá.
Sőt. Többet gondol rá."
(Szabó Magda)

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?