A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe.

(Babits Mihály)

Babits Mihály: A kitámasztott esernyő

Babits Mihály: Tavasz előtt

A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat,
>>Ruházzatok fel minket!<< kérik a mennyeket.
>>Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.<<

A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: >>Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.<<

A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség... Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
Könnyű, mint vers, ami rímre megy,
És egyszerű, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
Ezer álom vétkes kört csinál
S lelkemben úgy eltéved a fény,
Mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
Talán csupa kőfal kacskaring;
Mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
Mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
És ahová sem igen, se nem,
Tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,
Ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
De karjaimat már vonja a nap.

Babits Mihály: Egynapos hó

A keserü városokat
a hó cukorral szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes vállak fölibe,

oly makulátlan, tiszta gallért,
hogy most a szegény, megpökött
csavargót szűzebb hermelin takarja
mint a boldog püspököt

az évi nagy processzión,
mikor reáadják a szent
köpenyt, mely körül enyhe naftalinszag
és ezer molypille leng...

Óh pillék, himbáló kavargás!
Pillék, hópillék, egynapos
pillék! Egynapra minden ujra szűz lett,
prémes, cukros, ájtatos

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Babits Mihály: Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban, mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

" Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni.
Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. "

(Babits Mihály)

Babits Mihály: Búcsú a nyárilaktól

Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?

Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.

Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
S olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.

Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.

Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.

Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a zápor és a szél.

S én futok, mint aki menekül,
Mint ki nem bírja ki egyedül,
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.

Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.

Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!

Engem a város karáma vár,
Te itt maradsz, őszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl nedves spongyáival.

Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

"Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről."
(Babits Mihály)

Babits Mihály: Egy dal

Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!
s tán elmém vággyal telten
megnyugszik majd ha lát!
mily szomjú véges lelkem
rád végtelen világ!

És a jelent bejártam
s bejártam a jövőt
francia selymet láttam
angol gyapúszövőt
uj farmot messze telken
vad Ausztráliát -
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Minden hiúság
csak egy való: a csók
Szomító selyem ajkak
és bársonybőr kacsók
kéj, melyet írigyelten
takarnak habcihák -
mily szomju véges lelkem
rád végtelen világ!

De tengert olyat hol láss,
hogy a mélyére hass?
és hol van olyan forrás
hogy eleget ihass?
Azt hittem rég beteltem
s ma vágyam ujra rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges vagy, világ!

Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szerte jár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

" Egy kiváló költőt vagy írót olvasva, lelked
a költő lelkével együtt fut, lát és dolgozik.
Ujjongva fut hegyeken, mezőkön, és változatos
messzi tájakat lát.
De csak akkor, ha követni tudod a költőt,
elképzeled metaforáit, megérted célzásait:
máskülönben olyan vagy, mint a vak ember
a legszebb vidéken. "
(Babits Mihály)

Babits Mihály: Vágyak és soha

Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán nem valék soha.

A nő szeme, élettel égve telten
rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
az élet tiszta nem lehet soha.

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
az élet mélyén ég a vágyak piszka
s a semmit nem kívánhatom soha.

Ó ezek az emésztő pincelángok,
hogy mint a mécses, lángban egyre rángok
s tán ellobbanni nem tudok soha.

Hogy vágyamat születve már utálom
s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
vágyam halálát nem hiszem soha.

Immár a végtelen vágyára vágyom
s bár végtelen sok, véges mind a vágyam
s végesből nem lesz végtelen soha.

Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán nem valék soha

 Babits Mihály: Éjszaka!

Im, itt a tág, a szabad éjszaka,
Illatos ege, színes csillaga;
mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki
tegyünk szerelmi vallomást neki -
Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!

A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,
szelíd szárnyával ő borúl fölé,
mint jó szülő, takarva öleli,
áldón ragyognak ezer szemei -
Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!

Ő sohsem pihen: alkot boldogan,
ölén száz élet nesztelen fogan,
ölén, ha tölten nyujtozik a kéj,
szemét hamisan húnyja a vak éj
Ó éjszaka! Termékeny éjszaka!

Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,
fehér tejjel táplálja gyermekit,
s hamerre kéjes dombhát domborul,
tetsző fátyollal rejti jámborul -
Ó éjszaka! urasszony éjszaka!

Ő mindenekre egyaránt figyel,
jól tudja mindig ő, hogy mit mível,
ő szárazságra bocsát harmatot,
meleg nap után hűs fuvallatot -
Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka!

Melegítő hűs, zaj-táplálta csend,
mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;
mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,
tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!
Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!

Babits Mihály: Lelkem kiszikkadt mezején...

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tűnődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?

Babits Mihály: Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyújtott,
meggyújtott és elfutott,
itt hagyott,
itt hagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkút
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

Babits Mihály: Őszi csengő

A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszu gúnyát
söpörget, sárga levél.

Babits Mihály: A dal

Mese szép szerelem, hamisan ne legyen,
legyen inkább messze tőled.
Valahol, valaki, nagyon is igazi,
s ahogy én rég, úgy vár téged.
Ne akarj, ne szeress, ne hazudj, ne keress,
kis idő és könnyebb lesz már.
Valahány nap után elmúlik, s többé sose fáj!
Mindenik embernek a lelkében dal van
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének
Az hallja a mások énekét is szépnek

Babits Mihály: A veranda hűvös már

A veranda hüvös már
vadszöllőlomb vörös már.

Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.

Megtörött a bor szine
mint a haldoklók szeme.

Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.

Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.

Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.

Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.

Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.

Köpönyege föllege
betakarja az eget.

Lehellete csunya szél
akit ér az meg nem él.

Jaj levelek, hol bujjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.

Babits Mihály: Bálterem most az ősz

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.

Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

1930. ősz

Babits Mihály: Szerenád

Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.

Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjén lehelet.

Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közül és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.

Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bujdosás
teljes esztendőben.

Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.

Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni...

Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.

Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.

Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hüvös, itt az éj.

Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.

Babits Mihály:Tavaszi zápor

Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.

Babits Mihály: Olvasás közben

"Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember."
(Babits Mihály)