Rakovszky Zsuzsa:  Dal

Tavasz, esők, emlékek évszaka -
már hányszor láttam, még hányszor fogom?
Fordul a föld: fél nap, fél éjszaka.
Áttűz a nap a zsenge lombokon.
Üvegszilánk az udvar friss füvében,
s mindaz, mit őriz az emlékezet -
az árnyakkal, kiket táplál a vérem -,
mi lesz velük, ha én már nem leszek?

Kik álmomban följárnak föld alatti
fekvőhelyükről felhős éjjelen,
köddé lett arcuk, hangjuk visszakapni,
majd újra, végleg eltűnnek velem?
Egy régi hang esőben, hóesésben,
régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek:
mindaz, mi volt, minden, amit megéltem -
mi lesz velük, ha többé nem leszek?

Szécsi Margit: Március

Déli szellők fújjatok csak,
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyönge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld -
Jöjj el tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!

 Szamosvári Ágnes: Impressziók

Virágok csend zuhogó illatár
és körben minden derűsen nyugodt
a fák magasra nyúlnak ágaikkal
elérni akarják a tegnapot

békés táj virágzik orgonám is
illata bódít körbevesz remeg
arcom érinti leveleknek foltja
zöld leveleknek finom foltjai

tapintható az élet - fölragyog!
apró virágot morzsolgat kezem
és feloldódik gyermekfűnyi csöndben
határtalanra tágult életem.

László Gyula: Tavaszköszöntő

Fut a felhő fent az égen,
tavaszi szél hajtja.
Kizöldült a domb oldala,
pelyhedzik a barka.

Sürgönydróton fecskék ülnek,
hazajött a gólya:
ereszünknek, kéményünknek
újra van lakója.

Csiripelnek, kelepelnek,
köszöntik a tájat:
csöppnyi csermelyt, békás tavat,
országúti fákat,

pihenésre nincsen idő,
javítják a fészket.
Szalmaszálat gyűjtögetnek,
s puha tollpihéket.

Simai Mihály: Anyám csevegő kertje

Anyám csevegő kertje
köszön rám reggelente...

Szól a sárga peremizs:
- Kérlek, törődj velem is!

Gyúl a piros tulipán:
- Mint a szívem, légy vidám!

Kéken nevet a csenkesz:
- Mosollyal megmelengess!

Súg a fehér madárhúr:
- Beszélj hozzám madárul.

Hahó- kiált a hérics -,
tavaszhírt hozok én is!

Kacsingatnak a hunyorok:
- Legyen virágos humorod!

Ordibál a szamárkenyér:
- De nagyra vagy, szamár legény!

Károgja a varjúháj:
- Ügyelj, nehogy pórul járj!

Tátika némán tátogat:
- Ugye, megőrzöd titkomat?

...Anyám csevegő kertje
beleszürkül az estbe.

Sötétben csak az estikék
illatozzák szeretetét.

Tavasz

Mosolyg a kikelet, nyiló virágai
Mint az ifju kornak reménye s álmai:
Gyönyörben ringatják a szenvedő kebelt,
Miként a harmat, a szomjas virágkehelyt.

Zengnek virányain énekes madarak:
Dalaik a szivhez érzően szólanak,
Mindenütt öröm van, élet s virágzás,
Légy üdvöz általam, dicső feltámadás.

Tyutcsev - Tavaszi vihar

De szép az első égi lárma,
mikor májusi dörejek
mintegy csintalankodva, játszva
teledübörgik az eget.

Zeng-zúg a menny ifjú haragja,
por röpül, halk permet szitál,
az eső szálain aranyba-
vont gyöngyök milliója áll.

Fut a hegyről a fürge zajlás!
De dal és fütty sem hallgat el:
a dörejre patakmorajlás
és erdei koncert felel.

Azt hinnéd: Zeus sasát itatva
Hébe, szeles égi cseléd,
nevetve földre zúdította
viharral-habzó serlegét.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Sipos Pál: Jégbe fagyott tavaszom...

Hozhatna a napsütés erre a tájra tavaszt,
s ha hozna, akkor nyílhatna virágok garmada,
de jaj, az én szívemben múlnának-e bánatok?
Elmúlnának-e a zord, fájdalmas, téli napok?

A kő, a fa, a patakok, a madarak dala
ha lelkembe marna, vajon az kivirágzana?
Kék ibolya, piros tulipán, jácint lehetne,
s az illatuk hozzádig szállhatna az egekbe.

Vagy lennél mag a kertembe`, könnycseppem csírája,
tulipán s ibolyák közt a legszebb csacsogása,
beszélnél nekem, s beszélném neked a bánatom,
jégbe fagyott fájdalmam, jégbe fagyott tavaszom.

Széles Kinga: Mámorban

Mosolyok sétálnak
Kart a karba öltve,
Pajkosan kacsintnak
Szemek a szemekbe.

A világ most ünnepel,
Telét búcsúztatja,
Ki
Hóvirágkehellyel
Koccint a tavaszra...

Kustra Ferenc: Tavasz közeleg

Cinke-csicsergés,
Már költözők is jönnek.
Fény, szemvakító.
Bontogatja szárnyait,
Kidugja hajtásait.
*
Költözőmadár
Visszajő a fészkére.
Újból keltetés.
Mutogatja virágát,
Dér csípi fehér szirmát.
*
Madárdalvarázs!
Szép jövőről mesélget.
Fészeképítők.
Föld ápolja lábait,
Nap süti leveleit.
*
Zeng a madárdal,
Csivitelés mindenhol.
Égbe szárnyalók.
Illata messzire száll,
A szellő ráfújdogál.
*
Még tar ligetben
Hangos a csivitelés.
Madarak tudják...
Harmat cseppje mosdatja,
Lágy fuvallat nyaldossa.
*
Napfény kacéros,
Madárfütty rügyfakasztó.
Világ már ébred.
Szomorú egymagában,
Elsorvad bánatában.

Ujlaki János: Tavasz

Erdők ölén, völgyben, réten
illatosan, lila-kéken
nyílik már az ibolya.
Ő a tavasz kis futárja.
Régen várunk már utána,
s most már ő csal, hív oda.

A szellővel azt üzente:
fogytán van már a türelme.
Olyan nagyon vár szegény.
Cimboráim, induljunk hát!
Hagyjon abba játszást, munkát
minden lányka és legény!

Ünnep, ünnep a szép tavasz,
mikor a tél már nem havaz.
Énekeljünk, cimborák!
Megjöttek a gólyák, fecskék.
Festegetik már a lepkék
tarka szárnyuk hímporát.

Dalos-szájú kis madárkák
hűs patak vizébe mártják
puha, piros csőrüket.
Szól az erdő száz meséje,
s éppen úgy, mint a mesébe:
zug a zengő, zöld liget.

Melegítő tavaszi fény
játszik az ébredt föld színén,
s úgy csókolja a földet.
Ó, ibolyák, ó, zöld füvek!
Ó, drága ünnep a szünet!
Ó, szép tavasz köszöntelek!

Kondra Katalin - Ébredés

Már hasad a hajnal
Pirkad az ég
Északi szél szárnyán
Menekül a tél.
Még álmodik a jégcsap
Az eresz alatt,
S fák között a hó
Még rejtve marad
Hóvirág-üzenetet
Küldött a tavasz
Üzeni: itt van már
A kertek alatt.
Délben a dombok
Úgy virulnak sárgán
Mint mikor aranypor
Csillan a nap hátán.
S a tavasz jön
Északról hűs erdők
Illatát hozza,
Délről a nyár ígéretét
Keletről a mesék varázsát
Nyugatról az élet
Szeretetét.

Tavasz lett újra!

Itt a tavasz végre, nyit!
Erdő, a kert és a rét
vetkőzi ócska gönceit.

A hóvirág lásd, már kinyílt,
kelleti még magát kicsit,
majd egy évre búcsút int.

Fák levelet szabnak megint,
árvácskák ezer színre színt
festenek - hitük szerint.

Az aranyeső színe mint
a napsugár, akként virít,
nyílni csábítja társait.

Orgona bontja ágait,
cifrázza buja fodrait.
Micsoda szépség újra itt!

Tulipán kövéren ásít,
fényezi bomló szirmait,
s a tavasz felé kacsint.

Kidugja fejét a jácint,
széthinti pompás illatit:
van-e, mi jobban andalít?

A nárcisz kontyot igazít,
kihívón pózol, ránk tekint,
nézni, csodálni kényszerít.

Zöldell a fű, új szint keverint...
Látod? Tavasz lett újra itt!
Elhozta régi kincseit!

(Pete Margit)

A Tavasz allegóriája

Édes Tavasz,új reményt adsz
fagyos tél után,
Langyos Tavasz,ki újra feldobsz
hűvös délután!

Életed,akár egy fa,
kinek te adsz életet,
Sok száz ágad,gallyad,vessződ
ragyogja be életem.

Mikor élsz virágot bontasz,
és rügyet fakasztasz,
Elmúlásod mint az ősz-
ezer levélt hullatsz.

Vidámságot hozol
mindennapjainkba,
Komorságot ültetsz belénk,így
él bennünk egy csíra.

Mily meleg vagy egy tél után!
miért is mész tova?
Hűvös vagy egy nagy nyár előtt!
elküldenénk mind-de hova?

Hiszen újra visszajössz majd,
lehelsz belénk erőt,
És majd újra el is mész,
szomorún keresőnk...

Miden búnkat eloszlatod
mindegyőnk feje fölül,
Gondolok rád,langyos szellő,
ki vagy mindig gyönyörű!

Jöjj el,Tavasz,
újra,megint,
Színesítsd életünk
kedved szerint!!!