Byron: Soha többé nem sétálunk

Hát soha többé nem sétálunk
Oly későn az éjben,
Bár szívünk még őrzi álmunk,
S a hold még ég a fényben.

S bár az éj még őrzi vágyunk,
S bár a nappal közeleg,
Soha többé nem sétálunk
Hold alatt és fény felett.

 

Almásy Zsuzsanna: Ma

Kinyílt virágok álmodtak pillangót
Bánatos harangok vártak zendülésre
Megrepedt poharak nektárral kínáltak
Felsejlő pillanatok ölelték az éjszakát

Elhallgatott történetek várták végüket
Ledőlt kémények füstjele szállt
Mosolyok tévedtek el a parkban
Égő hidak hideg parazsára léptem

Volt egy nap és lesz még ezer
Az évek napokká oldódnak
Körtáncot járunk egyedül
Tegnapi imákat mormolunk

Ma megint volt ezer nap.
Sejtekké bennünk oldódnak.
Évek járnak lassú körtáncot.
Imánk várja a holnapot.

Al-saig Emília: Fáradtan...

Elég volt.
Elfáradtam.
Kiégtem.
S te ott!
Ne mondd
bölcs főhajtással:
- megértem!
Értelmetlen szó!
Csak sebeimre só!

Néma maradj.
Hagyj...
Megpihenni
vágyom.
Elúszni
egy színtelen
álmon
Magam-ringatón...
Egyre lassulón...

Majd holnap
vagy azután
ha eszmélek
talán
rád is friss
szemmel nézek...
-Megértlek.
Szívhez karolón...
Önmagam adón...

Ács Dániel: Sokból az egyetlen

Bennem még kavargott a múlt,
s az égre nyúlt sötétségbe nézve
milliónyi pont közül
zajtalan, észrevétlenül,
te már álmodtál velem.
Bolondság a remény,
mégis hagyom magam
elveszni benned s a körédfont
gondolatban,
hogy mi belőled enyém,
az írja mozdulataim,
ahogy hajad selyemszálain
mohósággal siklik át szemem,
s mint ifjúkorom érett gyömölcse,
úgy csüngök kezedre várva,
szívedre tündökölve.

Sokból egyetlenem!
Szeress gyöngén, bíztatva, féltve,
mert bár kihúnyni gyúltunk jaj, az égre,
legyünk mégis bátrak, s bolondok együtt.

Faházi Andrea: Nyugalom

Éj, te gyönyörű!
Eltakarod a nappal
gonosz árnyait.

Jó itt a csendben.
Elhiszem, minden rendben.
Önmagam vagyok.

Álmok nyílnak most,
színes virágok. Hozzád
simulok újra.

Decsi György: Csendesülés

Egy öreg, korhadt fa alatt
sétál az este,
elrejti az átázott vágyakat,
léptek koppannak halkan,
macskakőről verődik vissza
az utca-fény,
sír az ágon egy éjszakai madár
felnéz a holdra,
megint becsapta, s tovaszáll.
Így telik múlik a kettétört perc,
megnéz magának a világ,
s közben már elfelejt...

B. Tomos Hajnal: Esti vers

Az elszálló mozdulatok
kezem röpteréről,
ajkam kis öbléből
induló szavak,
szemem partjairól
elúszó tekintetek
estére mind megtérnek
ólomvérként fáradt testembe.
Most türelmes hallgatóm
a függöny selyme
amint összehúzom –
kezem a takaró hűvösén
mintha homlokomból simítana ki
egy felgyűrődött csalódást,
s a könyvet
minden történés mögött becsukom.

Az egy főre eső
megnyugvás jogán
bebújok ebbe az ólomcsendbe
derékig,
álomig,
reggelig.

Baczó Zsolt: Élni

Figyelni...
hallgatni a szelet,
nézni ahogy a nap csendesen lemegy,
a lemenő napban titkokat keresni,
megszámlálni a rengeteg sok csillagot,
kergetni a rohanó patakot,
végemúlhatatlan türelemmel
lesni ahogy nőnek a fűszálak,
szomorúan hallgatni ahogy elhaló
sóhajok a magas égig elszállnak,
álmodni, újjászületni, élni...

Abdula Daganov: (A hegyek alszanak...)

A hegyek alszanak,
Én nem alszom.
Az ő álmukat
Őrizem.

Elaludtam én,
Felébredtek a hegyek.
És most ők állnak őrben
Az én álmaim mellett.

(Dabi István fordítása)

Afanaszij A. Fet: Neked én semmit sem mondhatok...

Neked én semmit sem mondhatok,
nem is zaklatlak egyáltalán,
s miben hallgatva biztos vagyok,
arra semmiért nem célzok ám.

Nappal alszik az éji virág,
de ha fák mögé leszáll a nap,
csendben nyílik a leveles ág,
s hallom, hogy bont a szív szirmokat.

Reszketek... Nyirkos az éjszakám,
lelkem beteg, fáradt és nyomott,
nem is zaklatlak egyáltalán,
neked én semmit sem mondhatok.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Adam Zagajewski: Az éj

meseszépen táncol
és heves vágyak fűtik.
Kutatja, merre az út.
Erdők mélyén zokog.
Belepusztul a hajnalba,
a hőbe, a kakasszóba.

(Zsille Gábor fordítása)

Adam Mickiewicz: Jó estét!

Jó estét! - Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,

mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.

Akik együtt élnek, övék a "jó napot",
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
"Jó éjszakát" - köszönj boldog szerelmesekre,

ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
"Jó estét" - suttogjon szemünk mélyén az este.

( Végh György fordítása)

 

Fodor István: Arcod keresem

Naplemente-arcod keresem a naplementében
amit máshonnan látunk, Te meg én.
Neked az óceánról ragyog vissza,
nekem a fák közt szűrődik át a fény.

Arcod keresem a csillagok közt,
amit együtt nézünk talán.
A csillagokkal beszélek, és közben
akaratlanul is meg-megérint a magány.

Arcod keresem az arcok közt, megtörve már,
és e keresés közben más arcok találnak rám.
De szemükbe nézve nem látok mást,
csak egy arcot, egy látomást,
melyet keresni fájó, mely szüntelenül
mindig szemem előtt lángol...
A Te arcod.

Csabai Lajos: Érintés

Mikor szép fejed álomra hajtod
Tudom, nincs veled senki sem
Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött
Altatódajkád csak a gyötrelem

Mikor bús fejed álomra hajtod
S a köddé folyt időbe néz szemed
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán
Te nem tudod, de én ott vagyok veled

Kulcslyukon át osonok be hozzád
Szellemszárnyon, mint a képzelet
Megigazítom rajtad gyűrött takaród
Gyengéden megsímogatom fejed

Egy pillanat, s újra itthon vagyok
Sugárzik, melegség járja át szívem
Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom
Veled a fényt sikerült ma megérintenem

Mert senki vagyok, ha nem szerethetek
Poshadt vizű tó csak egész életem
De ha van, ki szomjazza érintésemet
Kristályvizet adó forrás lesz szívem

Babiczky Tibor: Világítson...

Füst Milán: Este

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang dong: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl,
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid,
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

Ana Postruznik: (ma éjjel elfogtam...)

ma éjjel elfogtam egy reszkető csillagot
ma éjjel bennem reszketett az ezüstje
ma éjjel az ő arany szemei
a mélységeimet nézték
ma éjjel gazdag voltam

(Dabi István fordítása)

"Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S melléd varázsol egy aranyló szárnyú álom.
A szívem a szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg."

(André Marie Chénier)

Aasmund Olafsson Vinje: Sose kél fel a nap...

Tenélküled sose kél fel a nap;
rád szövöm éjszaka álmaimat.
Mindig a sóhajod érzem,
látlak a sűrü sötétben.

Ha ballagok, puha tánc nesze kél,
hallom, a szíveden átfut a vér.
Roppan a gally a nyomodban.
Árny vagy az esti vadonban.

Ha bárki jön, kopog ablakomon,
azt hiszem, itt vagy, a zárt kinyitom:
mozdulok érted a lócán;
mégse te jössz ide hozzám.

Ha szél szelid susogása remeg,
hallom osonni a lépteidet
Minden eloszlik a ködben,
mért menekülsz te előlem?

Mi messze tűnt kocsikon, lovakon,
mind te vagy ott; az a zaj, az a nyom:
dal, hegedű, zene hangja,
árva szivemnek a búja.

 

Adam Asnyk : Nyári éjszaka

Meleg nyári éjszaka volt,
Fojtó virágillat szállt.
Sűrű ködben bujkált a hold,
Szétkenődött a világ.

Virágzó hárs alatt ülve
Felhők futását nézem,
A szél virággal szórja be
Tenyerem.

Fejem a mellemre esik,
Szememen pillám árnya…
A valóság tovaúszik
Összekuszált homályba.

Már alszom, vagy ébren vagyok?
Vagy mindezt csak gondolom?
Virágot… egy arcot látok…
Álmodom?

Mellemben régi borzongás,
Egy arc a szívembe mar…
Nem tudom, mi vágyakozás,
S mi, mit igazság takar.

Megérintette gyengéden
Egy finom kéz arcomat?
Vagy egy pillangó szelíden
Simogat?

Vajon a múlt hangja hív,
Hangok édes kórusa?
Mitől fáj e szomorú szív?
Vagy ez a fák zúgása?

Vajon hold sugara reszket?
Vagy arcot látok odafönn?
Harmat, mi szememre esett,
Vagy ez könny?

(Benczes Sándor Gábor fordítása)