Őszi hangulat, versek, képek



Török Zoltán: Novemberi szél
a csend didergőn átölel.
Csak arra vágyom egyre,
hogy hozzám újra bújj közel.
Novemberi szél dalol,
nekünk dúdol egy balladát,
ülj le mellém kedvesem,
hallgasd velem a szél dalát.
Üljünk csak itt szótlanul,
elég, ha egymásra nézünk.
Ki nem mondott mondatunk
helyett elmondja, mit érzünk.

Szécsényi Barbara : Az ősz ölében
Az ősz ölében
Elosont a nyár. Az út-széli fák
sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal
feszülnek az égnek - sóhajt a táj -
elmúlásunk szelei kaszálnak.
Az erdők öles magányán csillan
még gombányi pír, pár zöld moha;
s az avarrá hamvadt koronák
közt reszket a harmatok mosolya.
Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget
terít a földre halk szavú esők nyomán,
kápráztat még nyár-meleg reményeket -
ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.

Csávossy György: Emlékek csendélete
Az emlékek csendéletét
lelkem falára szegezem.
A kalapács könnyen felsebzi
reszketeg, megvénült kezem.
De ragyog a kép bennem újból,
bár lehunyom fáradt szemem,
és felzokog az őszi csellón
tar fák között a szerelem.
Soóky Melinda: Lombhullás
Hűvös a hajnal, a nyár elköszönt,
Barna köpenyben eljött az ősz.
Akár egy festő, már nekilátott,
Sárgára és rozsdára festi a világot.
Süppedő avar közt zizeg a szél,
Fáradtan hullik a sápadt levél.
Téli álomra készül a vén Föld,
Csillogó, arany ruhába öltözött.
A Nap elhagyta fénykoszorúját,
Unottan szórja bágyadt sugarát.
Egy felfénylő, színes pillanatra
Szívünk még a nyarat hívogatja.

Szemendei Ágnes
Haiku
Levelek hullnak,
elalszanak a fák is,
jövőt álmodnak.

Végh György: A hervadáshoz
Füves mezők! hová suhant a nyár?
Még érzem tébolyító illatát,
de már a fák derűje hulldogál,
s az ősz lebegteti aranyhaját.
Eltűnt a nyár! a fény is hervadoz,
a rét talán örökre megfakul -
az őszi szél bármilyen dallamos,
lehull azért a lomb, a lomb lehull.
Lombos nyarak borúja, hervadás,
ne vidd magaddal hulló lombomat,
a sárga sorvadás, a lankadás
egy fázós hajnalon még elragad.
Teríts avart a fák alá megint,
s az őzeket szeresd, ha nem leszek -
pillangós ősz! hanyatló fényeink
a gyáva nyár fölött keringjenek.
Miként bölcsőben alvó kisleány,
olyan szelíd a csöndes őszi táj -
halvány fejem nyugodtan hajtanám
engesztelő, nehéz álomra már.
Maholnap, mint a nyár, eltűnök én
és nem viszem magammal illatom -
subás telek dermesztő éjjelén
a csillagok zenéjét hallgatom.
Ó, hervadás, derék vigasztalóm,
ha meghalok, tudom: kinek se fáj -
de mégis majd azon a hajnalon
nem lesz olyan szelíd az őszi táj:
olajként lobog a dacos vihar,
szélnek ereszti hamvadó porom -
az esti dér ezüstje eltakar
és szárnyas füst kígyózik síromon.


Ábrahámné Ági: Ködös hajnal
Nézem a felkelő napot, miközben az ősz illata lengi be a tájat.
Látom már, az éjszaka a nagy zivatar leszakított egy öreg faágat.
Érzem az ázott föld s fűszagot, és ízét szájamon langyos hajnali szádnak
Hiszem, hogy nem győz le a csúf világ, és reánk együtt még csodás napok
várnak.

Hajas György: Már szeptember...
Már szeptember szag van, és
Fakó sárga lánggal ragyog a nap.
Még úgy tűnik, hogy égnek,
De már nem simogatnak,
A sápadt, halvány fényű sugarak.
Már szeptember íz van,
Pedig augusztus kenyere javát
Még nem ette meg a tékozló év.
Dinnyék hűs, vörös húsába rejtve
Őrzi a július arany hevét.
Már szeptember szín van.
Régvolt tinta kék irkák emlékét
Tükrözi vissza reggel a tó.
Köd mossa tompává a távoli erdőt,
Már sárgálló lombokra néz a folyó.
Már szeptemberi dal zeng.
Még távoli hang, de jaj, közelít!
Halkul a léptek friss ropogása, mert
Elhalt levelek színes varázsa
Lepi el az ösvények fehér köveit.
Már őszt ígér szeptember,
És kéklő hegyeken túl rejtőzik még
A harsány illatú új tavasz.
Ölelj szívedre kedves, és őrizd a télre
Szerelmes nyári vágyaimat.

Galambos Bernadett: Öreg Szél
Ablakomból hallgatom: az
öreg Szél mesél.
Elmondja, hogy hogyan sír-rí
százezer levél.
Szeretnének még maradni
ott az ághegyen,
de ez a szél - pajkos, öreg -
csak-csak nem pihen!
Azt susogja a fák felett
- itt bent hallgatom -:
,,Hamarosan itt lesz a tél,
hideg lesz nagyon!
Minden levél bújjon össze,
Avar-puha ágy!
Melegítse a fák alját,
mint a jó anyák!
Az ablakomból hallgatom,
hogyan fúj a szél.
Fáj a szívem, szomorkodik:
Lassan itt a tél.

Jan van Nijlen: Tájkép
A bükkök rőtes, őszi fényben álltak
kék tenger előtt, rezzenéstelen.
Izzott az alkony, s levelek szitáltak
aranyában ezerszám, nesztelen.
Csönd, béke volt... De szűnös-szűntelen
búcsúdal szólt a napsütötte ágak
közül, hol mondhatatlan édesen
csivitolt a délre húzó madárhad.
Majd éj lett. A dal megszűnt. Felnyögött
a szél. A víz tompán csapkodni kezdett.
Az első csillag sárgásan villogott.
S a homályban egyszerre megjelentek
szigorúan, komoran a halászok
japán árnyképei a nád fölött.
(Rónay György fordítása)

Snorri Hjartarson: Lombhullás
A lombhullás vörös
rúnákat ró a ködbe -
halk
szavak keresnek nyugalmat,
szorongás,
szeretet kutat
a Megfoghatatlan után
az örök és változatlan
nagy titok mélyén - ,
mint minden levél,
minden költemény.
(Dabi István fordítása)

Emily Dickinson: Mint bánat, észrevétlenül...
Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.
(Fordította: Tábor Eszter)

Sinka István: Ősz...
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú,
Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú
pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt
leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok!
S míg édes mákonyoddal ízesül új borod
s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold,
jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp.
Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak,
te rőthajú kedves, képe a méla bájnak.
Mert holnap már, lehet: egy holt sziget
leszel te is s körötted néma roncsok
vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot,
piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment?
Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet,
Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.

Radványi Sándor: Ősz
Az akácfákon dideregve
Rezeg a sok száradt levél,
A tarlott, fonnyadt határon
Fel-felsikolt az őszi szél.
Ködpárás reggel hullt a tájra,
Mely láthatatlan betetőz...
A kis virágok haldokolnak,
Itt az ősz!

Varga Éva: Megérkezett az ősz
Megérkezett a hideg ősz
Sápadt a nap fénye
Elszálltak a gólyák, fecskék
Messze délvidékre.
Leszedték a gyümölcsöt is
Üresek a kertek
Maga előtt az őszi szél
Színes lombot kerget.
Árok szélén, utak szélén
Színes már a pázsit
Búsan cincog a kis cinke
Hiszen ő is fázik.

Színes faleveleket sodor a rónán a szél,
sárga tengerként ring az őszi táj.
Meghajolva bólingatva köszöntenek engemet az erdőben a fák.
Minden fa aranyló díszruhába öltözött,
a derengő napsugárban mindegyik boldogan rám nevet.
Egy simogatással búcsút vesznek tőlem
majd mély álomba merülve várják a telet.
(Debreceni Zoltán)

Snorri Hjartarson: Itt az ősz
Az éjjel megjött az ősz.
Bíbor ködként úszott a víz felett.
Csókjába beleborzongott a tenger.
Ahol partot ért
rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal
s az út szélén
megőszült a fű
a zúzmarától.

Sebes Ila: Az ősz lassan érkezik
Lassacskán, lustán érkezik
Lágy őszi szellő, fújdogál
Melegnek érzed fuvallatát
Már hűvösebbek az éjszakák
Zöldek még a fák, a bokrok
Pompázatos látványt nyújtva
Megvan még, a zöld korona
Még nem bóklásznak az avarba
De mindjárt itt lesz a szép ősz
Színesre vált át a zöld tájkép
Ezerszínűek lesznek a lombok
Földre hullanak a falevelek
Elmúlik a meleg nyár, vége
Jön a szép, színes ősz, végre
Ilyenkor sétálnék az erdőbe
Kis ösvényeken, kettesbe
Bokáig lépkednék az avarba
Amikor már mindent betakar,
Érezném az illatokat, a levegőbe
Beszívnám az ősz, friss illatát

John Keats: Az őszhöz
Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.
(Fordította: Tóth Árpád)

Petrőcz Mária: Ősz van
Beérett a termés
Gyönyörű ősz van!
Fénylik az október délután.
Beérett a termés,
nincs már gyümölcs a fán.
Ökörnyálból ezüst fonódik,
zizegnek a sárga levelek.
Gyönyörű ősz van!
Minden csendes, megelégedett.
A fák, a föld, a virágok
megadták, amit csak lehetett,
de mi megadjuk-e egymásnak?
Erre feleljünk, emberek

G.Ferenczy Hanna: November
Ne higgyetek a fénynek,
a langyos déli szélnek,
ne higgyetek, ti fák!
Aludjatok el halkan,
a párálló avarban
félignyílt ibolyák.
Rügyek, csak vissza, vissza!
az ég akármily tiszta,
most játszik álnokul.
Hiába zöld a pázsit,
Már a november jár itt,
S mire bealkonyul -
Köd gyűjt vámot a tájról,
s a tétovázó fákról
- mint szédült, vak szeszély -
leszaggat minden éket,
és szétdúl minden szépet
a novemberi éj.

Ősz van. A lombok még az ágakon
kinek panaszoljam el a bánatom
Ki érti meg hogy minden mondhatatlan
A semmi ágáról is leszakadtam.
(Zalán Tibor)

Törő Zsóka: Hulló levél
Te vagy a fa és
én a levél
itt van az ősz már
cibál a szél
jól tudom mégsem
eresztlek el
amíg csak bírom
enyém leszel
aztán ha elhagy
minden erő
elsodor tőled
majd az eső
lehullok ázva
aléltan én
küldjél egy sóhajt
akkor felém...

Hárs Ernő: Őszi madrigál
Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék -
már nem tudom, valóban mi vagyok -
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.
Minden virágot magamba temetnék,
mely csak a földből lázként kicsapott:
lugas rózsáját, tópart nefelejcsét,
szigorú nárciszt, léha pipacsot.
S két kézzel szórnám hervadt szálaim
az éjszakába, hadd találjanak
romhalmazuk taposva vissza hozzám
a régi árnyak, kiknek vállain
csontig való kifosztottságomat
a szirmok néma nyelvén elzokognám.

Eminescu: Künt őszi szélben
Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
S nehéz cseppek verődnek ablakodhoz
S te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
Egyetlen órán teljes életedre.
Sok édes semmit tékozolva hordoz
A múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
De jobb is így a tűznél szenderedve
Mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.
Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-mesék tündére járul -
Körül köd ül, gomolyog mind telibben.
Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul.
Padlómra lenge lábak lépte libben,
S szememre két lágy, hűs kezecske zárul.
(Ford.:Dsida Jenő)

Lamartine: Az ősz
Üdvözlégy maradék zöld koronádban, erdő!
Üdvözlégy, sárguló lomb a dúlt pázsiton!
Utolsó szép napok! A természet kesergő
gyászát testvérien keresi bánatom.
Álmodozva rovom a magányos, kis ösvényt:
jólesik látni a fény végső sugarát,
e sápadó napot, mely csak gyengén s időnként
nyilaz lábam elé a sötét fákon át.
Igen, amikor már így haldoklik az élet,
fátyolos szemei még jobban vonzanak:
barát búcsúja ez, mosoly ez , lepecsételt
ajkakról még felénk nevető pillanat.
Így, minden láthatárt már-már elhagyni készen
és siratva, hogy úgy szűnik múlt és remény,
még visszafordulok és sóvárogva nézem
sok kincsét, mely soha nem lehetett enyém.
Föld, Nap, s te, völgy, világ, óh, édes, drága élet,
könnyem kicsordul a sír szélén értetek:
mily gyönyörű a nap a haldokló szemének!
Mily illatos a szél, mily tiszták az egek!
Óh, hogy üríteném most fenékig a kelyhet,
melybe nektárt s epét kevert egy égi kéz:
ha adhatta sötét italát életemnek,
ki tudja, tán maradt alján egy csöppnyi méz!
Tán még várt volna, tán várt is a visszatérő
boldogság, melynek a reménye elveszett!
S akadt volna talán egy megértést ígérő
lélek a sok között, akit nem ismerek!...
Illatát a virág a szélnek adva hull le:
fénynek, életnek ily búcsúszóval felel:
Meghalok!...- S mikor ő, én is, végsőt lehelve,
zengő és bánatos sóhajban múlok el.
(Ford.: Szabó Lőrinc)

Simola Teréz Csilla: Elmúlt szerelem
Hullik a falevél az ágról,
Nemrég búcsúztunk el a nyártól.
Szép, színes köntöst vesz fel a táj,
A tücsökzene hiánya fáj.
Az éjszaka hosszú és hideg,
A nyári pad most olyan rideg.
Kabátban járom már az utat,
Egyik fa visszafelé mutat.
Szinte látom a nyári lábnyomot,
Mint cipőnk talpa a kőre rányomott.
Itt a pad a nyári beszélgető`,
Lesz még nyár, ez bizton remélhető.
Sétálok, most az ősz fogja kezem,
Csókot ad a vad, őszi szél nekem.

BUNYA YASUHIDE: Ősz
Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.
(Fordította:Kosztolányi Dezső)

"Az ősz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költőt megihletett, hogy néhány mélabús sorban megörökítse"
(Jane Austen)

Dmitro Pavlicsko: Őszi levél
Jávorfalevél,
Vadgesztenyelevél
Lángol pörögve:
Szeptemberi bánat,
Sikolya sirálynak:
Irgalmat könyörögne.
Végtelen ködökbe
Tűnik, ami csak él -
Jávorfalevél,
Vadgesztenyelevél.
Eltündököl a nyár.
A szerelmes évszak
Hova iramlott?
Megülik a mezőt
Apró-szitás esők:
Hidegek a tarlók.
Végtelen ködökbe
Tűnik, ami csak él -
Jávorfalevél,
Vadgesztenyelevél.
A szív nem akar
Búcsúzni a nyártól:
Érzi még, hogy a dal
Fanyar őszi füstben
Fel-fellángol:
Késő ifjuság szülötte.
Végtelen ködökbe
Tűnik, ami csak él -
Jávorfalevél,
Vadgesztenyelevél.
(Ford.: Tandori Dezső)

Bányai Kornél: Őszi tűz
Halált hozó ősz máglyái ragyognak hegyeken s a rónán.
Szellős szőlleinkben érett és ijesztő gyümölcsök zuhannak.
Tűz ünnepe! Mámoros szüret! Maradék aranya veri a napnak
végzetes vidékünk lángolását.
Zrínyiként, biztos halála előtt, díszeibe öltözött az ősz táj:
tarlókon, arcokon őszi tűz eleven friss fényei nőnek.
Szépen meghalunk mindannyian! ez sír füstölgő mélyén a mezőknek
s lobog a tűzvészes beteg égről.
Mindnyájan együtt, virággal a lepke és széllel a lombok,
elmúlunk mint a csillag: ég időtlen arcán nyári szeplő
S ahogy bor tüzébe tömörült a föld s szenes pincékbe az erdő -
csak változunk és helyet cserélünk.
Rettenve szórjuk magokba rejtett életünket s alvó ízeink
bocsátjuk mint tűzön piruló kenyér, máglyáin a halálnak.
Gyűjtött üszkeinkből forduló időknek új napjai szállnak
s jövendőt épít hős tékozlásunk.
Életet mardosó lángok ünnepén, halálosan tomboló szüretben,
rám ejti perzselt, szikkadtan zörgő karjait a vén diófa
s hogy ő is új tavaszra vetkezik a rikító őszi tűzben: homlokom beszórja
illatosan lobbanó levéllel.

Fülöp Áron: Őszi este
Őszi este, csendes alkony -
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
Fejemet kezemre hajtom;
Lassu szellő susog halkon:
Sok itt a kín, sok a bánat, -
A fáradtnak ágyat, ágyat!
Körülöttem táncot járnak
Ismeretlen síri árnyak,
Susogva az elmulásról,
Földi üdvről, boldogságról.
De ím amott egy kis visszfény,
Egy csillag a tó sík tükrén
Most elhal, majd ujra éled -
- Tovább, tovább, csüggedt lélek.

Megérkezett október
az ősz hava.
Mindszent havának
nevezték vala.
Gyümölcsöt érlel,
fa lombot színez.
Levegője, finom
illatoktól terhes.
Vidáman kergetőzik,
jól elvan egymással,
a sülő gesztenye,
az édes must illatával.
Most van ideje
a szüreti bálnak.
Méltó ünneplése
a sok-sok munkának.
Csak a virágok búsulnak,
dér csipkedi őket.
Tudják, hogy sorsuk,
a szomorú enyészet.
Erdők, mezők lakói
a télre készülnek.
Titkos éléstáraik
szépen megteltek.
Október, október,
te sokszínű hónap.
A berregők közt,
a legszebb vagy.
( M.J.Kata )

Balakan Alekszej:Ne felejts el
Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Körülöttünk sűrű köd,
Nyugszik le a nap csendben.
Hamar eljön a tél.
Kedvesem, ugye érzed,
Hajadra hull a dér.
Ez ne bántson téged,
Mert oly szép volt a nyár,
A zöld fák ünnepeltek,
Dalolt sok kis madár,
Vigadtak a kertek.
S a tavasz! Emlékszel?
Akkor boldogan éltünk
Nappal, sötét éjjel,
És most, mondd, mitől féljünk?
Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Köröttünk sűrű köd
S nyugszik le a nap csendben.
(Dabi István fordítása)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov:
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
lehelletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókkadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

































