Gősi Vali: Szeretnélek

Gősi Vali: Széthullt szirmok

*„Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.”
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, hiába pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő szemedet láttam,
és a cikázó fényt fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl sápadtan, némán álltam,
már hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad…
*”Mikor nem látsz, felsírok érted.”

*(Faludy György: Szerelmes vers)

Gősi Vali: A szeretet hatalom

Ha rossz a világ, vajon te magad
teszel-e érte, hogy tartalmasabb,
jobb és igazabb legyen, hogy szabad
maradjon a lélek, és szárnyaljon egyre, fölfelé?

Ha rossz a világ, az ember benne fél,
üres lélekkel hallgat, nem beszél.
Már sírni is erőtlen - nagy beteg szegény,
a bágyadt napfény hiába vet rá fénymosolyt.

Ha rossz a világ, maradj benne jó!
Ne vesd el, mi fontos: a boldogság egy szó
csupán, vagy bölcs mosoly, mely mindig biztató,
ha könnytől homályos szemekre simul.

Ha rossz a világ, és éhes kisgyerek
kér kócos anyja öléből darab kenyeret,
adj, ha teheted, és betölti hűvös lelkedet
a hit: a szeretet hatalom a rossz világ felett!

Gősi Vali: Rejtőzni tenyerében

Hányszor éreztem: nincs tovább,
legyűr, eltemet a dúlt világ!
Legyen túlélés e gyáva lét,
rejtsen inkább a vaksötét,
ha sárral fröcskölik arcomat,
és vad lárma nyeli hangomat!

A csend-vajúdta halk remény
felvillant mindig: van esély
emelkedni még fölfelé,
szárnyalni új, szép álmokért,
küzdeni úgy is, ha véget ér
egyszer e földi küldetés,

és valóság lesz a Végtelen,
ahol semmi sem reménytelen:
könyörülve tűnt létemen eléri
gyengülő kezem valami égi
hatalom, s úrrá lesz végleg
a vadakon: felemel, oltalmaz,
elrejt tenyerében.

(Asszociáció Keresztury Dezső: Valaki tenyerében című versére)

Gősi Vali: Követlek öntudatlanul

"Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,"
lehet, hogy már halott vagy,
vágyaim kihűlt teste.

Az is lehet, hogy jobb ez így,
talán már sohasem látlak,
élek nélküled, - mégis veled:
te álomkép, én titkos társad.

Végül talán majd elfeledsz
örökre te is engem,
nem érdekel, hogy létezem,
vagy kinőtt a fű felettem.

"Napokra elfeledtelek,"
azt hittem, úgyis vége,
amíg egy éjjel elhozott
valami furcsa kényszer.

Követlek öntudatlanul
azóta álmomban, s ébren,
mint anya óvja gyermekét,
vigyázlak nappal, éjjel.

(Evokáció: Pilinszky János
Miféle földalatti harc című versére)

(Forrás: Poet.hu)

Gősi Vali: A végtelenség tenyerén

Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon,
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel míg együtt vagyok,
csillagfényben világlik a lelkem,
és énekelnek szelíd angyalok.
Áthallik az éteren a dallam…
a végtelenség tenyerén vagyok,
és e könnyű, égi lebegésben
rám köszönnek mind a csillagok.

Gősi Vali: Tenyered melegét

 

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!

Gősi Vali: Hívni a fényt

mintha
a szerelem...
mint ha a féktelen
boldogság beteljesül
ebben a mélységben
csak a csend
csak az ámulat
csak a béke él
a
szíveken

mintha
csak suttogó
áradó halk imák...
mintha csak áhítat
mintha idilli volna az
örökig tartó világ
mint mikor ébredez`
bennünk ott legbelül
valami
vágy

mintha
mély hódolat...
mint mikor kiragyog
a felhők mögül a Nap
mintha a csillagok
arany lampionok
mintha csak leplezett
titkos találkozás
sejtelmes
holdvilág alatt

mintha
a szeretet
mintha a szenvedély
hamvadó fényvirág
kihunyó rőzseláng...
de mégis hívni még
inni a fényt tovább
élni csak
fölfelé
akár a fák

Gősi Vali: végül

Gősi Vali: Cseresznyevirág

Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre árnya hangtalan’ halad.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít’nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!

Gősi Vali: Tavasz-pillanat

Rigópár ült ma a parkban,
boldogan trilláztak a fán.
Napsugár táncolt a tavaszban,
egy szirmát bontó ibolyán.

Csak álltunk a pillanatban,
s ahogy a földre az ég,
rám hajolt kedvesem karja,
és néztük a rigókat még.

 

 

Gősi Vali: Nélküled

 

 

hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt velünk a perc
fáztam

– könnyű cipőm szétfoszlott azóta –
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem helyetted
vele ölelkezhessen

a búcsúdal
azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

Gősi Vali: Csillag Leszel

Földi léted egy nagy titok,
sorsod csodái várnak ott.
S ha megleltél mindent,
mit a Föld adott,
a végtelen titkait
kutathatod.
De addig élj, ölelj, szeress!
Sírj a szegénnyel!
Ha öröm kell, nevess!
S ha megosztottad, mit Isten adott,
csillag leszel majd,
várnak az angyalok. 

Gősi Vali: Tükre lennék...

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
szálló madaraknak éteri dalát,
míg örök hajnalra virrad a világ.

Gősi Vali: Szökik a tél

Vonszolódnak sötét, súlyos esték,
vén terhével vánszorog a tél,
fordul a föld lassan, szendereg még,
de álmot űzve pirkad rá az ég.

Meglebbenti nyirkos, súlyos leplét,
felriad a hosszan álmodó…
Takarója sűrű, nyirkos köd még,
de alatta épp' szökésben a hó.

Hűs fűágyon álmos virágbimbó,
barkaágon félszeg rügy fakad,
ködharmatos tavasz elé omló
gyepszőnyegen bogárhad szalad.

Ringó ágon madársereg táncol,
lomha varjúk irigyen lesik.
Cinkék hada cserfesen viháncol,
szökik a tél, nem is int nekik.

Gősi Vali: Ez már a tavasz...

Ez már a tavasz,
bár halkan pilinkél a hó,
délutánra néha kipiroslik a Nap,
és az is egy parányi vigasz,
hogy hajnalban, bágyadt hangon
ébresztőt fújnak már az ablak alatt
a pőre fákon ácsingó madarak,
és a fagyos földben mocorgó
gyökerekben új élet kereng,
boldogan viszik az életírt a kis hajszálerek,
a fű közül néhol kimerednek
a szégyenlős hóvirágfejek,
az erőtlen napmelegben ocsúdik
a remény, hogy az utolsó hópehely,
s a fagy utat enged végre
az újjászületés bimbóinak,
és harsány hangon élni hív megint;
ébredj, világ,
ez már a tavasz!

Gősi Vali: Álomképek

Ha elérhetnélek,
el nem engednélek,
szorítanálak
szerethetnélek,
áldoznám én is
magamat érted,
ahogy a tél is
jégvirág – csókot
áldoz halódva
a tavasz elé.

2.
Odaértem hozzád
a végtelenben,
s míg fényből font
mosolyodra leltem,
fájdalmas
földi létre riadt
álmodó lelkem.

Gősi Vali: Csillagéjben

Ha felengednek zord, kemény fagyok,
fény-emlékként tavasszá olvadok,
átadom a végtelen ölének
a jégvirágként nyíló bánatot.
Tavasszal a földi szenvedések,
vak remények végleg elvetélnek,
és minden fájás messzi oldalog.

Bánatom a metsző, jeges űrben
még várja a nagy, végső enyhülést,
harmatkönnyű, játszi fényre vágyón,
mint dermedt fagyból ébredő világ.
Könnyeimen fényvirág fakad majd,
lelkem egyesül a mindenséggel:
örök-ifjú tavasz - csillagéjben.

Gősi Vali: májusi álom

halkul a sóhaj
hamvad a tegnapi tűz
hűvös a május
begombolom az álmom
lábamhoz térdel a múlt

Gősi Vali: Fagyöngy-magány

Faágon sarjadó sóhaj nyomán
Aranyló fénykönny fák sudarán.
Gyöngyfüzér-bánat lombkoronán -
Örökzöld életet rejtő talány.
Némán meghajló fatörzs oldalán
Gyengéd ölelést vágyó magány.

Gősi Vali: Kő alól bújva

Kő alól bújik egy gyenge fácska,
félénken megremeg, csodálkozik.
Ámulva néz a fénylő világra,
fatönkhöz hajolva kapaszkodik.

Nem sejti még, hogy magányos, árva.
Fatönk-anyja már régóta halott.
Hiába vágyna a fény csókjára,
s hogy átöleljék óvó ág-karok.

Hajtása gyenge. Riadtan rebben
szellő dalára, míg egy kis levél
szárnyait bontva nyílik épp' széjjel,
s halk rezzenéssel víg táncra kél.

Ámul a fácska, s bánatát rejtve
nyújtózik büszkén az ég felé,
s a kicsiny levélre párát lehelve
fohászát susogja: esőt remél.

Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel
is kapaszkodik a napfény elé,
levelet érlel ágán, s gyengéden
árnyékot borít a fatönk fölé

Gősi Vali: Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.

Gősi Vali: Ki váltja meg?

Csak betűk, szavak...
tűnő gondolat,
mégis, megannyi szín
- kín, mosoly, harag -
lélekdallamok,
és tenger könny fakad
a betűk, szavak
rejtett burkain,
és a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlenül,
a hallgatag,
ólomsúlyú
és magasztos titkokat,
tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit.

Különös csoda,
hogy az ember az a Földön,
egymaga, aki olvas, ír,
és hallik is szava.
Talán az Isten segít
- ha hisszük tetteit -
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit.

Vajon az ember - nélküle -
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten-alkotta csoda,
- a teremtett ember maga -
ha képes is megfejteni,
a lélek titkos pecsétjeit,
s szavakban, dalban,
színekben megvallani
örömeit és vétkeit,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki
megváltja egyszer
a bűneit?
Talán az ember lelkében lakik
maga az Isten is…

Gősi Vali: talán a vers

talán a gondolat
- a szép -
talán a vers segít
értelmes lét
felé
talán az út során kinyújtott
kéz
talán a csend-vajúdta
hang
becéz

talán
majd villanó remény
pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend
szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
bekopog zord
szívek falán
talán
a
vers

Gősi Vali: Hang vagy

Csendemen néha
Átszalad egy kósza hang
És a pillanat
Egy emléket hátrahagy
Hang vagy, illat, mozdulat.

Gősi Vali: Áldás

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás.

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fényüzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
az ünnepre virradó világ felett.

Gősi Vali: Lélekúton

A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem lesz több hamis vallomás.

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.

Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

E fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!

Gősi Vali: Megkövetem a sorsomat

A sorstól kérni, ha lehet,
én most eléje térdelek,
ha álnokul, önzőn, szertelen'
uralkodott is létemen,
mint a pénzen vett szerető,
ha túl kevés a drágakő.
Eléje tárom lelkemet,
egész fájdalmas létemet -
szerelmet, halált, könnyeket -
kiterítem, mint szőnyeget.

Mi voltam, mindent leteszek,
megköszönöm az éveket,
a könnytől fényesülteket,
s ha fogvacogva kérhetek:
sötétség helyett fényeket,
napfényt, szivárványt, kék eget,
igaz szerelmet, édeset,
gyermekmosolytól fényeset
pőre lelkemért bőven adj! -
így követem meg sorsomat...

Ölelés kéne, hit, remény,
tisztán világló égi fény,
hol ezernyi csillag integet,
és egyik majdan én legyek,
ki átszelem a végtelent,
s felhőkre írva üzenek:
ennyit tehettem, Emberek,
csillaggá égtem értetek,
s hogy könnyű legyen léptetek,
kiterítettem lelkemet.

Gősi Vali: Halkuló hiány

(változatok)

Hiányod halkul.
Csituló csend bújik,
s békesség suhan
ezüstfény-emlékeden.
Csillag vagy éj-könnyemen.
***
Halkuló hiány
csituló csendhez simul
osonó emlékeken.
Fakuló fényképeden
aranyló porszem pihen.

Gősi Vali: Fájó hajnalok

a legfájóbbak
mégis a reggelek
ahogy az álomból
minden születő
hajnallal
hosszan
a messze
tűnő emlékek
után révedek
hiába kelteget lágy fényű napmeleg és a friss ezüstös
selymű hópihék sem simítják már bársony-szelíddé homlokom
a fájdalomtól
görcsössé
szikkadt
ráncokon
a boldogság
legfeljebb
gyáván néha
átoson
és marad nekem
a vágy
a sejtelem
már örökké
ismeretlenül
nyomában
jeges űr és
betölthetetlenül
a tátongó hiány

Gősi Vali: Anyám emléke nyár

Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.

Gősi Vali: Megszerettelek

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Gősi Vali: A csend hangja

Együtt voltam ma a csenddel,
némaság volt a szívemben.
És ahogy a csendre leltem,
dallam csendült a lelkemben.

Simogattam, melengettem,
hangtalanul átöleltem.
S ahogy a csendet öleltem,
dalra kélt a szeretetem.

Gősi Vali: Szökevény szavak

Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában  csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.

 Gősi Vali: Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit,
és a jó csönd lassan visszavitt
abba a régmúlt, színes világba,
amikor még boldogan mosolygott
rám a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a könnyű szélben, és kék volt az ég,
azúr a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a borús este,
mindegyikük boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja némán,
szerte a világba – narancs és zöld
színeit, szívünkre vörös fényt terít,
alája bújunk, és reggelig lelkünk
a színekkel megtelik, és kék lesz
minden, zöld és sárga, és beleégünk
az örök világba.