Benedek Elek

Benedek Elek (1859–1929)
Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”.

"Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet -
- Csudát művel a Szeretet."
(Benedek Elek)







Benedek Elek: Reggeli dal
Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.
Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.
Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.
Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amíg lehet! ó, de szép a világ!

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szívedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér a holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánként rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált...
Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.
(Benedek Elek)

Benedek Elek: Szegény madárkák
Csipp, csipp, hull a hó,
Éhezünk, fázunk,
Csipp, csipp, hideg van,
S nincs meleg házunk.
Nincs a fán levél,
A kertben virág,
Hideg, fagyos lett
Az egész világ.
Jó fiúk, leánykák,
Könyörüljetek,
A koldus sem él
Ily bús életet.
Amit Isten adott.
Adjatok nekünk -
S nektek szól tavasszal
Első énekünk.

Benedek Elek: Mióta nagyapó lettem
Künn zúg a szél, kavarog a hó,
Behallszik a lármás hahó,
De jó itt benn a szobában!
Pattog a tűz a kályhában.
Kályha mellett üldögélek,
Csak mesélek, csak regélek.
Mese, mese... hoppá, ide!
S ölembe ül kis Évike.
Meg-megesik az is vélem,
Maradásom nincs a székben.
Évikének, ha úgy tetszik:
Nagyapó a földre fekszik.
No lám, mire vetemedtem,
Mióta nagyapó lettem!
Beállottam hátas lónak,
Így is jó egy nagyapónak.
Ahogy lehet négykézlábon,
Végig mászok a szobákon,
S nem bánom, ha nevettek is:
Közbe-közbe nyerítek is.
Így élek én mostanában,
Bent a jó meleg szobában.
Hol nyerítek, hol mesélek,
A királlyal sem cserélek.

Benedek Elek: Őszi ének
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
Ím a szellő is szomorú dalra kél.
De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.
Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

Benedek Elek: Özvegy asszony
Őszi eső, hideg eső hulldogál,
Őszi szellő, hideg szellő fújdogal.
Szegény asszony, özvegy asszony, merre mégy
"Fiaimnak egy kis meleg ételért."
Özvegy asszony a hidegtől didereg,
Sírva borul kebelére egy gyerek.
Búsan lépdel oldalán a legnagyobb,
Mind azt mondja: édes anyám, megfagyok!
Szűnj meg, eső, hideg eső, egy kicsit,
őszi szellő, hideg szellő, ne sivíts!
Ragyogj fel, nap, szegény özvegy anyára,
Vezesd el őt egy jó meleg tanyára!

Benedek Elek: Az anya
Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk Ő lehelte.
Ő is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábránd mezőket dallal Ő is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket Ő lehelte.

Akármerre járjak, nézzek,
Mindenütt szép a természet,
Szóval ki nem mondható:
Szemnek, szívnek vidítója,
Oh áldott az alkotója,
Isten, a Mindenható.
(Benedek Elek)

Apró csínyekből lesznek a nagyok,
Jobb lesz hát meg se kezdened.
Hidd el, a Nap reád szebben ragyog,
Kezed ha be nem szennyezed!
(Benedek Elek)

Benedek Elek : Dal a rózsáról
Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége,
Megbüvölten állok, hogyha reád nézek,
Szivem megigézed.
Vannak e világon szebbnél szebb virágok,
Gyönyörködve néz le az áldott nap rájok,
De mikor rózsát lát, más az ő nézése,
A gyönyörködése.
Költők a legszebb dalt te rólad dalolják,
Mikor a méhek a szinmézet te rólad rabolják,
Nem is kert az a kert, ahol rózsa nincsen,
Megverte az Isten.
Leány a templomba nem megy nálad nélkül,
Te rólad nevezik az arcot, ha szépül.
Nem is lány az a lány, kinek nincs rózsája,
Bus a házatája.
Töviset az Isten azért adott néked,
Hogy még annál jobban kivánjanak téged.
Kinek vére csordul a te tövisedtül,
Hiszi: szebb lesz ettül.
A te illatodnak nincs a földön párja,
Vélnéd, a mennyország kapuját kitárja:
Kapuját kitárja s minden illatával
Egy-egy angyal szárnyal.
Ó szépséges virág, kertem ékessége,
Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége,
Bár mindig virulnál, folyton illatoznál,
Sose hervadoznál!

Benedek Elek: Honvágy
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág:
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

Benedek Elek: Dal a hóvirágról
Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy.
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Mikor a földe hó borítja még,
Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok!
A nap alant jár, szomorú az ég,
De a te arcod örömtől ragyog.
Nem pompázol tarka színekbe te,
Egy a te színed: Egyszerű fehér.
Ám a tavasz első lehelete,
Legelső csókja téged ér.
Te vagy a kikeletnek hírnöke,
A természetnek első mosolya:
Veled mozdul a föld kemény röge
S szólal meg a víg pásztorfurulya.
A furulyaszó... mintha hallanám...
Pedig de rég volt, Istenem, de rég!
Ott vagyok megint a pásztortanyán,
S terelgetem báránykák seregét.
Volt kis botocskám, cifrán faragott,
Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó,
S ha egy-egy bárány el-elmaradott,
Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.
Legjobb barátom János bácsi volt,
A vén juhász, - derék egy cimbora! -
Pipára tüzet kovából csiholt...
Oh, múlt időknek kedves pásztora!
Öreg legény volt, szépen furulyált,
A hóvirág kedves virága volt.
Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt:
,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.
Óh, hóvirágos szépséges napok!
Te vén juhász! Te bájos hóvirág!
Ti hóvirágos pörge kalapok!
Jaj, milyen szép volt akkor a világ!

































