Kálnay Adél: Ma nem

Ma nem tudok verset írni.
Megfakultatok szavak,
s oly erőtlenül hullotok
elém, mint halni készülő
őszi madarak.
Mi történt veletek?
Hová lett színetek,
hová lett ízetek?
Szemlesütve álltok
előttem, s látom,
bűntudat gyötör.
Most kéne jönni,
szolgálni szépen,
kezem alá simulni,
mint hajdanán,
amikor könnyedén
szökkentetek papírra.
Egyszerre voltatok
csintalanok, komolyak,
tétovák és  magabiztosak,
s őszinték mindenek felett.
Hová lett hevetek,
mely égetett, mint a tűz?
Hová lett áradásotok,
mellyel sodortatok
az igazság felé?
Ma nem tudok verset írni.
A mondatok üres szobák,
konganak és süvít bennük
az ostoba szél, mely soha
semmiről nem beszél.
Ó szavak, selymesen,
lágyan hangzók vagy
keményen pattogók,
kezemben legyező és
ostor voltatok.
Csak nyúlnék értetek,
ám hiába, elbújtok
előlem szobátok
legbelső zugába,
s gúnyosan figyeltek,
mit teszek, ha csupán
levegőt markolok,
és rettegve kérdem,
mi lesz most velem,
ha jön a némaság,
ha hiába nyúlok a
szavaim után, mert
menekülnek előlem
mint sanda árnyak,
s nem hagyják többé
kimondanom, mindazt,
ami fájhat.

Kálnay Adél: Különös, nyári nap

Volt egy nap egyszer régen,
egy furcsa nyári nap,
könnyű habfelhők úsztak át az égen,
s én a kert végében álltam éppen
kedves szilvafám előtt.
Ráérősen álldogáltam,
vártam, hadd teljen el a délelőtt.
(Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!
Soha azóta nem találok annyit, pedig
kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,
azon a furcsa, különös napon…)
Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,
mi a jó abban,
hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,
van talán rá valami okod,
csóválta fejét és
elcsoszogott a kiskonyha felé.
Húzta őt a folytonos dolog,
meg sem várta, mit mondanék,
ha lenne válasznak bármilyen szavam,
de mindegy is, úgyse volt.
Szavam csak most van arról a furcsa,
különös nyári napról,
hisz most látom én, hogy az ágak között,
ott, ahová nemrég egy madár költözött,
valami moccanás vagy rebbenés készül
kilopni a csendet a levelek közül,
s a csenddel együtt a rend is halni készül,
a rend, amely kimondja,
hogy minden élőnek élni kell,
a rend, amelyről azt hittem, örök,
s most mégis, egy parányi lény
csendből, rendből kihullva,
akár könnyű pihe lefelé pörög,
s elém akar leesni éppen,
hogy lássam a kínt a szemében,
azért, hogy megtudjam, igen,
bármi, bármikor lehet,
mindez megtörténhet
egy szép napon majd veled,
hiába bízol oly nagyon
Istenben, hitben, jó reményben,
biztonságod fészkéből,
mint gyönge fióka,
bármikor kihullhatsz a porba…
Ám hirtelen, egy fényes villanás,
vagy talán egy szárny suhanása,
s a halni készülő fióka mégsem
hullott a porba le,
ott volt, aztán – ó, Istenem -
többé nem volt már ott sosem.
Döbbenten és ujjongva álltam ott,
nyár volt, csend, nagy meleg,
könnyű habfelhők az égen,
egy különös nyári nap,
egyszer, régen…

Kálnay Adél: Múzsa

Én nem ismertem az igaz szerelmet,
csak könyvekben olvastam felőle,
lettem hát nyugtalan vándor,
tiltott érzelmek
őrült keresője.

Kálnay Adél: Tükör

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról

" Ha türelmetlen vagy, mindig elrontod az örömödet. Ha valamit szeretnél, legyen öröm a várakozás is. (...) Semmi sem történik előbb, mint ahogy eljön az ideje."
(Kálnay Adél)

Kálnay Adél: Kérdés

Kálnay Adél: Mi volna jó?

Most repülni volna jó,
suhanni szelíd táj fölött,
vörös, barna, sárga az a táj...

Most rohanni volna jó,
megelőzni a kék ködöt,
óriás tölgyfa, az legyen a vár...

Most gurulni volna jó,
heverni rőt avar között,
orrodban érezni fanyar illatát...

Most ugorni volna jó,
átugrani néhány vén rögöt,
lomha békát a patak oldalán...

Most keresni volna jó,
elbújni sombokor mögött,
mókus ül álmosan ágán...

Most látni volna jó,
kémény messze hogy füstölög,
szűk völgyek tucatnyi házán...

Most érezni volna jó,
csöndet, békét és örömöt,
hallani őszi eső koppanását
vonuló madarak szárnyán.

Kálnay Adél: Ima

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

" Az emberek úgy haladnak át az életen, hogy sok olyasmit tesznek vagy mondanak, ami apróság ugyan, mégsem kellene. Szinte azonnal el is felejtik, észre sem veszik, kit mivel bántottak meg, hol milyen károkat okoztak. Pedig mindig, mindennek van következménye. Ez lenne a legfontosabb, amit minden embernek, neked is meg kellene tanulni."
(Kálnay Adél)

Kálnay Adél: Formálja alakom az idő...

Formálja alakom az idő,
ezüst csíkot húz hajamba,
derekamra párnát tapaszt,
s felszántja sima homlokom.
Keserű ráncot varr szám szögletébe,
lábam fájósra merevíti,
meggörbíti hátam, vállamat,
barna foltot fest fehér kezemre,
s csak elvesz belőlem, folyton el.
Kiszárítja szemem, fakítja kékjét,
ajkamról a fényt lelopja,
tompa lesz hangom, s színtelen.
Vágyaimat lecsöndesíti,
erőmet szívja, szívja csak,
gondolataim összekuszálja,
emlékeimmel magamra hagy.
Korán kitépi kezemből a könyvet,
hajnalban ébreszt, ráncigál,
nem hagy békét, a földre nyom,
máskor kézen fog, terel,
belém mar, forgat, rám hajol,
porrá zúz, olykor azt hiszem.
De álmaimban nem talál rám,
akkor enyém a végtelen,
könnyű léptű lány vagyok ismét,
lebegek áttetsző víz felett,
rétek zöldjét simítja kezem.
Jó ez így! Ha álmodom . . .
ilyenkor észre sem veszem,
hogy készül már valahol végső fekhelyem.