Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Kálnay Adél

 

 

 

 

Még nem találod meg, de így jutsz hozzá egyre közelebb. Aztán: odafigyelsz mindenre, ami körülötted történik. Figyelsz a fákra, madarakra, emberekre, ez nagyon fontos. Mindig figyelned kell, hisz nem tudhatod, honnan, mikor érkezik jelzés számodra, ami az útról tudósít. Különösen azt keresd, ami szép, tiszta és egyszerű!
Kálnay Adél

Kálnay Adél: Ma nem

Ma nem tudok verset írni.
Megfakultatok szavak,
s oly erőtlenül hullotok
elém, mint halni készülő
őszi madarak.
Mi történt veletek?
Hová lett színetek,
hová lett ízetek?
Szemlesütve álltok
előttem, s látom,
bűntudat gyötör.
Most kéne jönni,
szolgálni szépen,
kezem alá simulni,
mint hajdanán,
amikor könnyedén
szökkentetek papírra.
Egyszerre voltatok
csintalanok, komolyak,
tétovák és  magabiztosak,
s őszinték mindenek felett.
Hová lett hevetek,
mely égetett, mint a tűz?
Hová lett áradásotok,
mellyel sodortatok
az igazság felé?
Ma nem tudok verset írni.
A mondatok üres szobák,
konganak és süvít bennük
az ostoba szél, mely soha
semmiről nem beszél.
Ó szavak, selymesen,
lágyan hangzók vagy
keményen pattogók,
kezemben legyező és
ostor voltatok.
Csak nyúlnék értetek,
ám hiába, elbújtok
előlem szobátok
legbelső zugába,
s gúnyosan figyeltek,
mit teszek, ha csupán
levegőt markolok,
és rettegve kérdem,
mi lesz most velem,
ha jön a némaság,
ha hiába nyúlok a
szavaim után, mert
menekülnek előlem
mint sanda árnyak,
s nem hagyják többé
kimondanom, mindazt,
ami fájhat.

Kálnay Adél: Különös, nyári nap

Volt egy nap egyszer régen,
egy furcsa nyári nap,
könnyű habfelhők úsztak át az égen,
s én a kert végében álltam éppen
kedves szilvafám előtt.
Ráérősen álldogáltam,
vártam, hadd teljen el a délelőtt.
(Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!
Soha azóta nem találok annyit, pedig
kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,
azon a furcsa, különös napon…)
Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,
mi a jó abban,
hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,
van talán rá valami okod,
csóválta fejét és
elcsoszogott a kiskonyha felé.
Húzta őt a folytonos dolog,
meg sem várta, mit mondanék,
ha lenne válasznak bármilyen szavam,
de mindegy is, úgyse volt.
Szavam csak most van arról a furcsa,
különös nyári napról,
hisz most látom én, hogy az ágak között,
ott, ahová nemrég egy madár költözött,
valami moccanás vagy rebbenés készül
kilopni a csendet a levelek közül,
s a csenddel együtt a rend is halni készül,
a rend, amely kimondja,
hogy minden élőnek élni kell,
a rend, amelyről azt hittem, örök,
s most mégis, egy parányi lény
csendből, rendből kihullva,
akár könnyű pihe lefelé pörög,
s elém akar leesni éppen,
hogy lássam a kínt a szemében,
azért, hogy megtudjam, igen,
bármi, bármikor lehet,
mindez megtörténhet
egy szép napon majd veled,
hiába bízol oly nagyon
Istenben, hitben, jó reményben,
biztonságod fészkéből,
mint gyönge fióka,
bármikor kihullhatsz a porba…
Ám hirtelen, egy fényes villanás,
vagy talán egy szárny suhanása,
s a halni készülő fióka mégsem
hullott a porba le,
ott volt, aztán – ó, Istenem -
többé nem volt már ott sosem.
Döbbenten és ujjongva álltam ott,
nyár volt, csend, nagy meleg,
könnyű habfelhők az égen,
egy különös nyári nap,
egyszer, régen…

Kálnay Adél: Múzsa

Én nem ismertem az igaz szerelmet,
csak könyvekben olvastam felőle,
lettem hát nyugtalan vándor,
tiltott érzelmek
őrült keresője.

Kálnay Adél: Tükör


Mivé lettem, kérdezem
a barnuló tükörtől, mivé lett
arcom, szép szemem, hová
tűnt fénye, csillogása, hajam
sötétje merre van?
Nem válaszolt, csak fürkészett
némán, vigasztalt volna, meglehet,
régóta ismer, tudhatta, félek,
akármit csak nem felelhetett.
Fordultam félre, ne lássam többé,
dühömben törtem volna szét,
megmoccant akkor, homálya
tisztult, s lehelte szinte, úgy beszélt:
Ne bánd az évek múlását arcodon,
ne a ráncokat lásd, s őszülő hajad,
mélyebbre nézz, láss el lelkedig,
mert ott élnek mind, kik fontosak.
Őszinte tükröd ott találod,
az mutatja meg végül, ki vagy,
mit én adhatok, csak látszat.
A mulandóság vagyok, a feledés,
ám lelked tükre örökkévaló,
mindent őriz és mindent jegyez,
amit benne látsz, az a valódi,
igazi arcod ő mutatja meg!
Döbbenten álltam, hittem is,
nem is, mit rám lehelt, de
azóta néha látni vélek benne
homályon túli fényeket,
valami tisztát, múlhatatlant,
talán az én arcom lehet.

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról


Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem...
Mi lesz most, gondoltam,
elérek - e én is a sarokig,
meglátom - e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan,
ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást...
Az egész életünk benne van ebben az utcában,
gondoltam, a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be - behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim...
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád,
a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal...
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség,
a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet,
mondtam,
ez nem lehet,
nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.

" Ha türelmetlen vagy, mindig elrontod az örömödet. Ha valamit szeretnél, legyen öröm a várakozás is. (...) Semmi sem történik előbb, mint ahogy eljön az ideje."
(Kálnay Adél)

Kálnay Adél: Kérdés

 
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Kálnay Adél: Mi volna jó?

Most repülni volna jó,
suhanni szelíd táj fölött,
vörös, barna, sárga az a táj...

Most rohanni volna jó,
megelőzni a kék ködöt,
óriás tölgyfa, az legyen a vár...

Most gurulni volna jó,
heverni rőt avar között,
orrodban érezni fanyar illatát...

Most ugorni volna jó,
átugrani néhány vén rögöt,
lomha békát a patak oldalán...

Most keresni volna jó,
elbújni sombokor mögött,
mókus ül álmosan ágán...

Most látni volna jó,
kémény messze hogy füstölög,
szűk völgyek tucatnyi házán...

Most érezni volna jó,
csöndet, békét és örömöt,
hallani őszi eső koppanását
vonuló madarak szárnyán.

Kálnay Adél: Ima

 

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

" Az emberek úgy haladnak át az életen, hogy sok olyasmit tesznek vagy mondanak, ami apróság ugyan, mégsem kellene. Szinte azonnal el is felejtik, észre sem veszik, kit mivel bántottak meg, hol milyen károkat okoztak. Pedig mindig, mindennek van következménye. Ez lenne a legfontosabb, amit minden embernek, neked is meg kellene tanulni."
(Kálnay Adél)

Kálnay Adél: Formálja alakom az idő...

Formálja alakom az idő,
ezüst csíkot húz hajamba,
derekamra párnát tapaszt,
s felszántja sima homlokom.
Keserű ráncot varr szám szögletébe,
lábam fájósra merevíti,
meggörbíti hátam, vállamat,
barna foltot fest fehér kezemre,
s csak elvesz belőlem, folyton el.
Kiszárítja szemem, fakítja kékjét,
ajkamról a fényt lelopja,
tompa lesz hangom, s színtelen.
Vágyaimat lecsöndesíti,
erőmet szívja, szívja csak,
gondolataim összekuszálja,
emlékeimmel magamra hagy.
Korán kitépi kezemből a könyvet,
hajnalban ébreszt, ráncigál,
nem hagy békét, a földre nyom,
máskor kézen fog, terel,
belém mar, forgat, rám hajol,
porrá zúz, olykor azt hiszem.
De álmaimban nem talál rám,
akkor enyém a végtelen,
könnyű léptű lány vagyok ismét,
lebegek áttetsző víz felett,
rétek zöldjét simítja kezem.
Jó ez így! Ha álmodom . . .
ilyenkor észre sem veszem,
hogy készül már valahol végső fekhelyem.

Kálnay Adél hozzászólásai

  • Bardocz Éva Bardocz Éva:

    Nagyon szeretem Kálnay Adélt , mint embert és mint költőt, írót..Büszke vagyok rá, hogy személyesen is ismerem. Sok versét mondtam már, és mindig várom, hogy valami új felbukkan tőle...
    Kedvencem tőle a Még mindig álmaimról.Olyan, mintha rólam szólna...\n

Szólj hozzá

0.002 mp