Wass Albert

Wass Albert: Hallgatom a csendet


Hallgatom,
mint ver ütemet csendre a szív,
mit zenél vágyat pergetve,
egyre ölelésedre hív.

Hallgatom,
hogyan sír szívemben a hiány.
Néma ajkon sikoltó zene
lehet ily karcolóan lágy.

Hallgatom,
mit suttog igézőn a szellő,
vajon tőled szállt-e ide
szerelmes szóban libbenő,
szívemet simogató zene:
Szeretlek édes szerelmem.

Hallgatom,
semmiből csendülő édes hang,
mint töri meg fülem csendjét
szívem kételyébe marva,
képzelem e vágyott szavakat,
vagy szerelmed küldte felém.

Hallgatom,
mint éled szerelmem a csendre,
mint űzi el a születő,
hiányból sarjadó kételyt.

Hallgatom,
érzem szerelmes szívverésed
versben éled a csendre:
Szeretlek örök szerelemmel.

Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...

Wass Albert: Tenger az élet

Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban.

Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.

Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.

Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha...
olyankor is egy pillanatra csak.

Háborog a vihar, röpít a hullám...

Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe...

Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas...
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb...
pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

Most is keresem.

Néha belenézek valakinek a szemébe...
aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

Néha belecsókolok valakinek a piros szájába...
aztán idegenül néz össze a szemünk...
ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

Néha összesimulunk, amikor sír a tangó...
kilessük egymás szíve dobogását...
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

Egymás lelkébe belenézünk...
csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást...
aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá...
és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.

Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.

Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg benne,
páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

Egy pillanatra csak.

Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet...
valaki utánam csodálkozik...

Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:

Mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.

Wass Albert: Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,
nyomot hagytál a harmatos gyepen.
A madarak is tán azért dalolnak,
s az Isten is azért mondá talán:
ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,
hogy csókolhassa azt a kis nyomot,
amely a bükkerdőig elvezet.
A bükkerdőbe már be sem tekint:
a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,
hogy merre jársz, parányi nyom legyen.
S legyen amit egy furcsa vándor
csókolgasson a harmatos gyepen.

Wass Albert: Rózsaszirmok

Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...

Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...

Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst hold sugarak...

Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A szélkirály orkán csapatja jött,
És elragadva a tündérleányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött...

Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...

Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Halovány kék végtelenbe szórom

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...
úgye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...

Wass Albert: Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

Wass Albert: Február

Köd imbolyog az ólmos, szürke égen,
A völgy kietlen, a mező halott
Nem csillan fény a dombok tó-szemében,
Borzongnak a tölgyek sötét alakot.

Olvad a hó a hegyormokon,
S a néma fenyves lágy szellőt szitál,
Itt -ott fehérlő tiszta foltokon
A zúzmarás tél búcsú-képe áll.

A szirteken nem harsog a patak,
A fű nem zöldül, s nem zeng a madár,
Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt
A nagy természet új életre vár.

Wass Albert: Az Angyalok Tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:
akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,
ahogy a fák között tovaoson.
Te már tudod, hogy ezt a szellőt
az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.
Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd,
és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.
Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.
Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,
csodálatos meséket az erdőről. . .
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,
s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat
nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,
egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket
ember számára megteremtett az Isten.
A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.
Csak annyit hallasz, hogy a madarak
nagyon szépen énekelnek körülötted,
és a patak nagyon szépen mesél.
Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.
A fák, a virágok, a fű, a moha,
a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,
amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék
pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,
a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,
és hiába gonoszak hozzád,
te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,
szeretettel vagy mindenki iránt,
és az élet legsúlyosabb perceiben is
derű és békesség van a homlokodon:
csak akkor látják meg rajtad,
hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

Wass Albert: Szeretném

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.
Akkor azt mondanám: legyek erő,
A végtelenség örök ereje,
Aki nem néz hátra, csak előre,
S nem hallja a múlt idők zenéjét.
Legyek az őskor mitikus gigásza,
Aki számára nincsen vég, határ,
Hogy két karommal a világot rázzam,
S a hitemet, az igazságomat
Belesüvöltsem, belekiabáljam;
Eszme legyek, kirobbanásra kész,
Szent Géniusz, hatalmas és merész,
Aki előtt a végtelen szabad!
Erő legyek, kiben nem él az álom,
Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon,
Kiben jövendő nagy világok élnek,
Ki a babonának és hitetlenségnek
Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét.
Erő legyek, nagy alkotó erő,
Romboló, világokat teremtő,
Kinek lelkében eszme-lángok égnek,
S nem fél a Halál sötét szellemének
Bátran, büszkén a szemébe nézni.
Erő legyek: jövő ködébe látó,
Erő legyek: nagy eszmékért csatázó,
Zengjem a ködös mindenségen át,
Egy új teremtés király-himnuszát!
S ha egyszer majd az idő műhelyéből
Jőnek tüzesebb világ-hajnalok,
Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok!
Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami igazán lenni akarok.

Wass Albert: Hangulatok

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.

Wass Albert: Jegenyék

Állunk egymástól messze-távol,
és minden álmunk messzeség.
Vagyunk bús, árva óriások,
rekettye-raj közt büszke Mások:
idegenek és jegenyék.

Valahogy úgy találunk egymáshoz,
ahogy élünk, ahogy vagyunk,
s ahogy majd meghalunk.

Ha néha fáj az árvaságunk,
és a szívünk már nagyon éget,
meglátogatjuk bús, magányos
testvéreinket: jegenyéket.

Megkérdezzük: hogyan aludtak?
Megkérdezzük: még meddig állnak?
és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
mert mindent messziről imádnak.

Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
és szertefoszlik minden messzeség,
s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
mi ketten, akik így magunkban állunk,
és ők, a jegenyék.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Wass Albert: Mit csináljak?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mindegyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Wass Albert: Egy nap tenélküled

Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcomba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pironkodást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt

Wass Albert: Éjféli hangulat

Éjfél felé Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg.
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang...vajjon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra...rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni...
fátylas szemekkel elnézni a holdat...
és várni...várni...várni...

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hullott tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket...

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.

Wass Albert: Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha

Wass Albert: Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

Wass Albert: Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet
és maradok ez úton, míg csal élek
töretlen hittel ember és magyar.

(1947)

Wass Albert: Őszi ajándék

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár messze szállott...
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

Wass Albert: Ősz

Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

Wass Albert: Hulló levelek

Jártál-e már bükkerdőben akkor,
amikor több madár már nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?

Mikor a messze szálló nyár nyomán
rejtőzködő szelek osontak át,
s halált susogtak: dér-fehér Halált?

A lelkemen is olyan minden álom,
mint bükkerdőn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az ősz,
és hervadás jött, őszi hervadás.

És néha szél jön: könnyes, hallgatag,
nyomán a Csend ijedve megremeg...
aztán valami belefáj nagyon...
és aztán hullanak a levelek.

Wass Albert: Darvak

... Fent ék alakban vonulnak a darvak...
Nem is tudom miért fáj úgy nekem ez az éles,
tragikus ék alak...
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok: daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
Nem tudja mért,
de könny szökik szemébe: ... 
   fent ék alakba vonulnak a darvak.

Wass Albert: Tóparton

Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...

Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...

A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy ittfelejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Wass Albert: Ha visszatérek

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Wass Albert: Őszi levél ...

Sűrű köd borul a szürke útszéli fákra , s a sápadt utcalámpák halvány fényében megcsillnó asztfaltra lucskosan tapad egy-egy sárga levél. Ilyenkor a szívünkre is úgy ráfekszik a köd , ilyenkor névtelen bánatok bolyongják be velünk a könnybe fulladt várost, s lelkünk sötét sikátorain lapulva leskelődnek csavargó emlékei a nyárnak...
Sötét árnyak lopódznak utánunk:ezersok gondolat , s úgy járunk megis ,gondolattalan...
Céltalan...Valami kéne,valami , aminek neve nincs...mit tudom én...
Talán jó volna most ismerős fák alatt járni...Talán...elhallgatni egy ismerős kacagást...
Ilyenkor nincs kacagás.
Ősz van.

Wass Albert: Magányosság erdeje

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép
és megfogja két tévelygő kezem
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki.
Valaki, akit nem ismerek
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Wass Albert: A régi képek

Ha néha, néha nyári éjszakán
Eszembe villan egy-egy régi álom,
A holdsugarán, csillagfényen át
A régi képek halvány fényét látom ...

Mikor a sötét fenyves erdők mélyén
Nekem zenélt a zúgó vadpatak,
A csendes, néma, rózsás esti fényben
Kék hegyek közt nyugodott a nap ...

Mikor a párás, zöldvizű mocsárban
Nagy hápogással keltek föl a récék,
Halkan zizegő nádas sűrűjében
Órákig lestem egy réti sas fészkét ...

Mikor a hűvös nyári hajnalon
A vágott szélén jártam lopva, csendben,
Őzbaknak néztem minden barna foltot,
Lombok közt suttogó szellőt kerestem ...

Mikor a sziklák égbe nyúló ormán
Előttem játszott egy zergegidó,
Körülöttem volt a kék havas,
Hol szűz-fehéren csillogott a hó ...

Aztán még sok-sok minden elvonul,
Zöld tölgyfaerdő, mindenféle vad ...
De egyszer minden, minden elrepül,
Csak holdsugár és csillagfény marad ...

Wass Albert: Rügyek

Az orgona bokorra cinke szállt,
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szívekben felpezsdül az élet.
Csodás remény:valahol újra éled
egy régi álom,csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi:kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz:csengő költemény.

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...
Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

Wass Albert: Tavaszi séta

Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend ...
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent

Wass Albert: Gondolsz-e rám?

Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér-hajnalán
Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz... s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!

Wass Albert: Fohász a hazáért

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.