Hajdu Mária: Téli alkony

Megfagy a rózsa az ágán,
csók jege álomra bénít.
Hallod a szélzene hárfán?
Jéghideg hófalat épít.

Fátyolos égen a Holdat,
udvara fénybe takarja.
Jégesőt és havat hordat,
szél ölelését akarja.

Izzik az alkony a télben,
fényfelhők vízre csorognak.
Szikrázó pelyhek a légben,
víg-buja táncba forognak.

Zsirai László: Emlékeink rajzolatai

A közös pad
a mi időnkben még tiszta volt.
A hó most ugyanolyan fehér,
mint amikor egymás mellett
tartotta cipőnyomainkat.
Az apróra darált szavakat
kimosták torkunkból az évek.
Hétköznapok hálójában
vergődő halacskák vagyunk -
Emlékteremtő és emlékboncoló
percek mérik a mi időnket.
Emlékeink rajzolatai
az erő szelíd rokonai,
de ezt már nem értheti más,
csak aki tiszteli őket,
csak mi.

 Kelemen Zoltán: Holdvándor

Új hó rejti el esti sétám nyomát.
Megpihenni tér egy valótlan álom.
És míg én gondolatim kuszaságát
rendezgetem, békémet nem találom.

Hold bújik elő vastag felhő mögül.
Félbehagyott mondatok kötnek belém.
A véget várja mind, rendületlenül,
mely megvolt még az időknek kezdetén.

Hideg szél túr a csupasz ágak közé.
Betört kirakat ásít keservesen.
Becstelen ürességét szégyenli tán.

Kuvik süvölt a csendbe:- Mindörökké
kóborolni fogsz te már! Menthetetlen!
Holdtól kapott árnyéknak az oldalán

Radmila Marković: A hópehely országán át

Amikor
simogató-lágyan
hullani kezd a hó,
valami megmozdul bennem,
és felébred a múlt.

Anyám meleg teája átjárja
most is testemet,
öcsémmel a fűtött szobában
suttyomban könyvet olvasva
alszunk el, közben anyánk
vastag pulcsit köt nekünk,
szívmelengető a reggelünk,
terített asztalhoz ülünk...

Robogott velünk az élet,
zajosan,
mint a vad lovak...

Most úgy érzem hirtelen
anyánk mosolyog ránk
a hópelyhek országán át.

K. László Szilvia: Január

Hósüvegű, jégszakállú, jeges léptű Január
északi szél paripával, fagyüléses szánon jár.
Szán tetején új esztendő, zsákban sírás, nevetés,
öröm, bánat, gond és derű, ez is, az is fele rész.
Kotorj csak a zsák mélyéről szépet és jót, hamarabb,
s akkor talán majd azt látod, zsákban csak a rossz maradt.

Kölcsey Ferenc: Havazás

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Dálnoky Erzsébet: Fergeteg hava

Szikrázó fénysugarakat mosolyog a Nap
Lépteim gyémántként koppannak a jégbundájú
Ősi árkádok alatt

Hó-csillag ül fázó faágon
Szívemben zöld fényű szeretet-láng táncol
S lelkemben már hóvirágok nyiladozn

Böröczki Mihály: Petróleumgyufa

Azok a régi hóbuckolta esték
a szomszédokat egy házba keresték,
a gondolatok úgy sokódtak össze,
hogy várt a szó és nem szólt senki közbe,
úgy cifrázták a csöndet, alig halkan,
hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van,
az egész utcának volt egy gyufája,
így jobb esett tüzelni rá a lángra,
a sodort cigarettát színig gyűrte
a lámpabúra szűkölődő kürtje,
s a füst keservét aszalódva várta
a plafon pár szál öreg gerendája,
a kártyalapok összefeleseltek,
majd nyugovóra halmódtak a percek,
leparázslott a fája vesztett kályha,
aludt a ház, még langyos volt az álma,
és míg a gondok mélyebb gödröt ástak,
nagy erőt gyűjtött létezni a másnap,
s míg két szülém bajlódott friss neszekkel,
a kis ablakon betódult a reggel,
s piciny tüdőmből rászaladt a pára
a dunyha finom, deres huzatára.

Nagy Zsuzsanna: Alvó természet

Csendbe süppedő szavaim
mint elalvó halk remény:
búvó patakok kövein
lépegető költemény.

Selyemfonálon ringatóz
fáradtan ásít a fény,
csonttá szikkadt földön a tél:
kiábrázolódó tény.

Csupasz erdő barlangjába
a medve álomba tér,
- bőre a hő realitás -
hamis tél elől kitér.

Némaságba hulló szobám
ablakán elhal a fény,
homályába burkolózva
rügyet altat rejtekén.

Alszanak az életmagok,
mint lelkemben az igék,
mikor eljő az új tavasz -
kihajt a vers s a vidék.

Szűcs Szilvia: Tél

Zúzmarás ablakomból jégvirágokat
figyelek, tetszik a kép, de várom már
hogy jöjjön a kikelet...
Alszik a táj, hó alatt pihen a föld,
egy kismadár csipeget odakint,
s az etető újratölt.

Dermedt jégcsapok lógnak az eresz
alatt, s a kismadárnak jólesik
minden falat. Őzeket is láttam a
kert végében minap, elindultam
közelebb, de lábamra csapott az
"iszap". Fehér-fagyos udvaromban
hideg-rideg a tél, s esténként még
csendben fúj a szél.

Hosszú idő míg előbújik a fény,
a természet most szürke, távoli
a remény. Meleg kályhában tűz
ropog, a jégcsapokról víz csorog,
s a kismadár csőre újra az
etetőben kopog...

Nagy Domokos Imre: Téli alkony
-részlet-

Kint a hó már kékes fényét hinti,
és az este kullog a kert alatt;
bent a kályha vidám pattogása
bontja ki a fából a múlt nyarat.

Kékes homály lapul a fák között,
a köd lassan kúszik a dombokon;
bent meleg van, és csak néha hallom,
ahogy a szél zörög az ablakon.

Kint hull a hó, és kék fényét árasztja,
s ha az ember a szemét lehunyja,
az emlék átlépi az éveket.

Hajdu Mária: Hóvihar

Suttog a szellő, majd úgy kiabál:
felnyög az erdő és sírnak a fák!
Bömböl az ég is, jaj fáj a hideg!
Könnyezik mégis, mert úgy didereg!
Hullik a földre, és jól betakar
dombot és völgyet e vad hóvihar,

William Henry: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Téli erdő

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Gál Sándor: Estéli fuvallat

az alkonyat felől érkező csend
megérinti a diófákat
moccan a hó fehérsége
s mintha a madarak is
részei lennének
a cselekménynek
ott köröznek a szem
írisze mögött
s oly régóta hogy az egész
már szinte történelem
balladamély valóság
estéli fuvallata
a látható varázslat pedig
körbezárja az épülő éjszakát
a csillagokkal teljes magányt
az emlékezet végtelen mélységeit
s a felragyogó égtájak
hűvös nyugalmú biztons

B. Szalay Károly: A Tél

Mindig eljön újra itt van
Meghozza Ő a kemény hideget
S hogy itt van igazán biztos így van
Mert mindent egyszerre fehérbe öltöztet

Pihékből szőtte mindenkinek a ruhát
Nem fázik így rét, mező s legelő
Végezheti azért mindenki tovább a dolgát
Míg e ruhát levethetik s a tavasz eljő

De most még zordan süvít a szél
Rajzol az ablakokra szép jégvirágot
A Nap is felhőpárnák közé bújik el
Hogy ne lássa e fázós furcsa Világot

December, január, február
Fagyos időszakai Ők az évnek
Hosszúnak, soknak találja így az ember
De úgy mint idáig is egyszer; vége lesz a télnek

Zsigmond Tibor: Téli emlék

Lágy hó szitál
Komor téli tájon,
Minden utca kihalt
E hűvös délutánon.

Egy földre hulló pehely
Megpihen a szélben,
Bármerre is nézünk
Körül fehér minden.

Nyugalom száll alá
A behavazott tájra,
Rá sem lehet ismerni
Az út menti fákra.

Közelít az este
Fáradt már a szél,
Zord téli éjszakán
Nyugovóra tér.

Elcsendesül minden
A nyugalmat érzem,
És az otthon melegében
A téli tájat nézem.

Fazekas Mihály: Ének a hosszú télhez

Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.

Petri György: Tél lesz

Elkésett virágok
tapogatóznak a hideg őszben.

Remélnek még
gyümölcsöt? A legszívósabb
darazsak is a téli

repedésekbe
húzódtak. Nem akarnak
semmit e szirmuk-ejtett
virágok,

csak összeütötte fejüket
a mindennel játszó szél.

Babicz Mária: A téli erdő

Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Sea Miller: Kristálykép

Kék-szívű most a Nagyerdő,
szelet szeret és zúzmarát,
fény-trollmadár jégevő,
csippent hozzá friss hódarát.

Csipke-deres lány a hajnal;
sok ködtündér körbe táncol,
szárnyuk pihe, hó-habbal,
őzek nézik közel s távol.

Misztikus a tél - jégvirág,
levélerek, mint krómdrótok,
mágikus egy képvilág -
varázsolnak fagy-apródok.

Csanádi Imre: Tengelic-vidámság

Téli kóró, zörgő váz,
fehér bóbitája, -
csapatostul kismadár
csap csivogva rája.

Bogáncsmagot szemelget,
bóbitát tépázgat,
fireg-forog, fecserész
hónak, hallgatásnak.

Piros sapkás sok madár,
sárga, barna tollú -
színeikkel kivirít
a kárvallott kóró.

Jókedvükkel aranyos
a kifosztott árok.
Zengik: cibe-cibebek! -
a halott határnak.

Böröczki Mihály: Télidőn
-részlet-

Fák csupasz ágán
zúzmara csönd
álmát riasztva
csattog a fagy,
s jégszirom tüskék ejtik rabul
a tétova fénysugarat.

Szergej Jeszenyin: Kószálok a tiszta havon

Kószálok a tiszta havon,
csupa gyöngyvirág a szívem.
Kék-csillagos éj, ragyogón,
sok ezer mécslánggal izen.

Árny ül, vagy a fény, utamon?
Kakas énekel vagy a szél?
Hinném, hogy a parlagokon
hattyúsereg ül, nem a tél.

Szép vagy, te fehér sivatag!
Fagytól melegül ma a vér.
Testemre szorítalak,
hókeblű nyír, te pucér.

Jeges álmot lát a vadon,
s a pihés tarló de vidám!
Ölelésre csukódna karom
remegő füzek sudarán.

(Fordította: Weöres Sándor)

Kelemen Zoltán: Január elején