Áprily Lajos:  Téli panasz

Áprily lajos: Őszi muzsika

Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt -
Jaj, ha a nyárba visszaszállna...
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

Áprily Lajos: Őszi tükör

A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.

Áprily Lajos: Emberek

-részlet-

...közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

Áprily Lajos: Bartimeus

Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.

Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

Szép volt, anyám, szememmel símogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.

Ma is csodám a csillagsűrüs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.

Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném.

A pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

Áprily Lajos: Örökség

Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.

Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.

Áprily Lajos: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,
hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,
halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:
a Mindenható, hogy rám találjon.

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Áprily Lajos: Mennék eléd

A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Áprily Lajos: Madarak zenéje

Kertünk ma hangos tengelic-tanya,
az erdőn pintyszó cseng és cinkeszó,
csetteg, de már nótát indítana
a barkás fűzön egy hevült rigó.
A mandulafán víg szajkó rikolt.
A zöld harkály ívelve látogatja
fáink törzsét, de még egyet se szólt.
Vajon milyen rémségre tartogatja
az őrült tavaszi sikolyt?

Áprily Lajos: A ragyogó madár

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár! 

Áprily Lajos: Fekete rigó

Hogy megmelegszik minden alkonyat
és mennyi vágy kel, s mennyi vízió,
ha hallom drága, régi hangodat,
múltam madara, fekete rigó.

Áprily Lajos: Tavaszodik

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb.
s mintha a róna
kedve dalolna
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
"Szíved a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már"!

Áprily Lajos: Lassu szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrü hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Áprily Lajos: Biztató vers...

Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Áprily Lajos: Imádság

Ha sorsom néha megtapos
s bú fogja szívem át,
elmondok egy csodálatos
igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs
árad belőle rám,
s gyógyít a szent vigasztalás,
míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,
gond és bú nem sebez,
sírok, hiszek s nehéz szívem
oly könnyű, könnyű lesz.

Áprily Lajos: Pilinkézz, porka hó

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
fehéredjék a barna táj.

Tüntess el minden föld-sebet,
boríts fázó vetéseket.

A lombtalan fát cicomázd,
derítsd a bút, enyhítsd a gyászt.

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
ragyogtass, idealizálj.

Csillagformájú kis pihe,
lebbenj pillám közé, ide!

Ma légy cseppentő gyógyszerem,
gyógyítgasd gyengülő szemem,

Hogy zúzmarák, derek, havak,
még lássalak. Még lássalak.

Áprily Lajos: Koromszem

Valami rossz tündér játszik velem:
kószálgatok a régi dombsoron
s a völgyek régi arcát nem lelem.
Valami rossz tündér játszik velem:
kitárul túl a régi hegyvilág
s nem küld felém futárt a végtelen.
Szememre fátyol szállott és homály,
s hiába csillog: bennem fáj a táj,
a mosolygása bennem fénytelen.
Valami rossz tündér játszik velem.

Tudom már. - Zúgó páncél-táltoson
vágtattam egyszer Vorarlbergen át.
Alattam mélység és patak rohant,
felettem kőszirt és lavina-gát.
A rhododendronos hegyoldalak
hajnal-sugártól lettek fényesek:
hó-hálósipkás óriás fiúk,
akkor keltek ködből az Alpesek.

Amint mellettünk némán elsuhant,
mese-országot ringatott a tó,
s valami súgta: "Szépség... drága perc...
ünnep, mely vissza nem fordítható..."

A napkirály parancsszavára fenn
a szűz magasság bíborosra gyúlt.
S a mozdony-füstből egy alattomos,
apró koromszem a szemembe hullt.

Szememre fátyol szállott és homály
s káprázhatott már, bennem fájt a táj,
bús lett a hajnal, mint az alkonyat,
s vitt, messze vitt a vágtató vonat.

Kószálgatok a régi dombsoron,
a völgyek régi arca nem nevet:
halálomig szememben hordozom
a vorarlbergi kis koromszemet.

Áprily Lajos: Tél integet

Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajon szigorú lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odút, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,

a betömött odút kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.

Áprily Lajos: Hóhullásban

Porka havak hulladoznak - ó zengésü ének,
verse régi regölőknek, muzsikája télnek.

Porka havak... Hatvan éve, vagy hatvanöt is tán,
a temető jeges útján hogy repült a kis szán.

Porka havak... Kollégium kis kamasz-diákja,
hogy rohantál sereg-élen hangos hó-csatákba...

Porka havak... Hogy suhantál ifjú, könnyü szívvel
hó-szelekben a hegyoldalt szalagozó sível.

Porka havak... Messze kísért hó-dala a múltnak.
Fehéredő fejedre is porka havak hulltak?

Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve:
egyet lépsz és bezuhansz az örök-álmu télbe...

Áprily Lajos: Hóban

Az erdőszélen lopva róka jár,
s csapás végén havas bozótba fordul.
Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,
a hó a sí alatt halkan csikordul.

A köd mögül rekedten szól a "kár",
jeges bajusszal ballag a favágó,
az útnál megváltó napokra vár
s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózúzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illúziót
s olyankor szól althangú fuvolája.

Áprily Lajos: Téli reggel

Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
- Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!...

Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...

Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,

Áprily lajos: Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szíved,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

Áprily Lajos: Hol járt a dal?

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Áprily Lajos: Az illanó szín

A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.

Áprily Lajos: Az igazoló könny

Ha jött a vers,
jött ismeretlen utakon
és kereste a kiteljesedést,
hogy eljusson lelkemtől lelkekig
mellettem egy halk női lélek állt
az első hallgató
S ha igaz volt és emberi
és mélyből jött - egy könny csillant szemén
Igazoló könny - így neveztem el.

 Áprily Lajos: Carpe diem

Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsúzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszúbor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán

Áprily Lajos: Vándor

A nyugtalan patak lelkét szeretted,
suhogó völgyek útjait követted.

Gyönyörködtél gátnál, zuhatagoknál,
de mindig új szépség után futottál.

Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél
s megállnál egy tónál: Genezáretnél?

Áprily Lajos: A SOMFA-CSONK

A somfát fenn a bükkcserjés alatt
télen kivágták, csak a csonk maradt.

Aki fejszét fogott rá, bárki volt,
tavaszi aranyamtól megrabolt.

A nap szeme keletről odalát,
keresi a sárgavirágu fát.

Nagy messzeségből egy madár suhan
s nézi: tavalyi fája merre van?

Néhány kört ír a puszta csonk körül
s a hangja sír, mikor továbbrepül...

Az a kegyetlen téli fejsze ölt:
Egy aranyfolttal szegényebb a föld.

Áprily Lajos: Kis fenyőfa

Én lankadó virágot
ma nem hozok neked,
még sorsgúnynak vehetné
tövises életed.

A szép tavaszt kivárom,
a langyos felleget,
s elcsöndesült fejedhez
fenyőfát ültetek.

Egyetlenegy fenyőfát
a névtelen sokért,
a fenyvesekbe rejtő
kirándulásokért.

Áldások erdejéért
szerény emlékezés,
egyetlenegy fenyőfa
kevés, nagyon kevés.

De gyantás rejtekéből
a múlt sóhajt reám,
kagyló ölén tovább zúg
a tenger- óceán.

S ha majd távol havasról
vadízű szél suhog,
egyetlenegy fenyőfa
rokon zúgásba fog.

S az illatos viharban
tán én is ott leszek:
Apám, üzennek értünk
a zúgó fenyvesek.

Felhő suhogva hajlik,
ezernyi tű remeg -
s egyetlenegy fenyőben
felzúg az életed.

Kis tövét a földbe tettem,
zsenge szállal ágazót,
öntözgettem önfeledten
s így hullattam rá a szót:

Kis fenyőfa: könnyű lándzsa
sok nyilacska - nőjetek,
gyenge sarjatok ne bántsa
lombriasztó förgeteg.

És ha nedvet ösztövéren
vén föld nem tud adni még,
szálljatok le mély gyökéren
megkeresni holt szívét.

Annyi élet, annyi álom,
annyi holt vágy szunnyad ott,
szívjatok fel szomjú szálon
színt, erőt és illatot.

S elmúlásnak barna szárnya
futni fog majd tőletek -
mulandóság ostromára
kis fenyőfa, büszke dárda,
sok nyilacska - nőjetek.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
Hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
S én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
Mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Áprily Lajos: Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.

Áprily Lajos: Természet, I

Csudáltalak ezer szemmel,
ezerszemű szerelemmel.
Édesanyám kék szemével
ezelőtt jó ötven évvel.

Hogy az arcod jobban lássam,
táltos-fiam lett a társam,
s nézlek most egy kicsi lánnyal,
szomjas szemű unokámmal.

Jártam benned - gyalogszerrel -
sok diákkal, vagy ezerrel,
látomásom frissítették,
fiatalra derítették.

Szépségedből örök lázban
ezer szemmel lakomáztam.
De te mind az ezer szemnek
megmaradtál rejtelemnek.

Titkok között barangoltam
s én is csak egy titkod voltam.
Oldásodra már megértem.
Hol a halál? Jöhet értem.

Áprily Lajos: Imádkozom: Legyek vidám...

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyujtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

Áprily Lajos: Gesztenyelomb

Terítve fekszik, szőkén, szerteszéjjel.
Tévedt sugár sárgítja színeit.
Egy huncut szél, kis garabonciás,
beront s szőnyegre szőnyeget terit.
Nézem. Pedig megtréfál majd az éjjel:
azt álmodom, hogy egy faóriás
betemet sűrűn szőkeszín levéllel.

Áprily Lajos: Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Áprily Lajos: Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyerta-csonkok roppant ravatalánál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

Áprily Lajos: Akarsz-e fényt?

Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.

Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.

Áprily Lajos: Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

Áprily Lajos: Tavaszi vizek

Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet,
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,
dúdorászom, kurjongatok -
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.

Áprily Lajos: Valamikor

Valamikor tavasznapon
Anyám dalolt egy éneket,
Mikor a márciusi sejtés
Hunyó szivébe reszketett.

Messze kicsengő gyermekhangon,
Könnyes szemmel kísértem én,
Úgy álltunk egymást átölelve,
Szivünkbe' dal, szivünkbe' fény.

Érzelmes ó-német románc volt,
Dalolta már a nagyanyám
Szekfűk között, hársak tövében,
Tán örökségül szállt reám.

A hősét hányszor megsirattam,
El-elmerengve a dalon -
Ez volt az első szívborongás,
A szent legelső fájdalom.

És aztán jött a nagy tavasz rám
A káprázat tűzszekerén,
Robogva, zengve jött az élet
S forrongást korbácsolt belém.

Véremre törtek, átöleltek
A lázító nagy éjszakák,
S hallottam lázban ingadozva
Az örvény csábító szavát...

Ilyenkor - álom volt? valóság?
Zsongó agyam káprázata? -
Megcsendült halkan, hárfahangon
Anyám ó-német dallama.

...Messze kicsengő gyermekhangon
Könnyes szemmel kísérem én.
Úgy állunk egymást átölelve,
Szivünkbe' dal, szivünkbe' fény.

Átszellemítő áhítattal
Szívom a hársak illatát...
- Gőgös arccal, dacos kudarccal
Rohannak el az éjszakák. -

Áprily Lajos: Mit érsz, tavasz...

Visegrád utcáján megyek,
s köszöntenek az emberek.

S ahogy az évek száma nő,
egyre több lesz a köszönő.

Rám néznek, s külső tisztelet
tüntet ki borzas, ősz fejet.

Autóbuszon egy lány feláll,
s ülőhelyével megkinál.

Maradjon csak - szabadkozom -,
hiszen nem messze utazom.

A szót virtuskodva vetem,
öreg legény, legénykedem.

S ha most völgyembe költözöm,
jön a tavasz, s az is köszön.

Gúnyol? Szeret? Mit mondhatok?
- Mit érsz, tavasz, ha vén vagyok...

Áprily Lajos: Koncert

Még nem vonult fel magas erdejébe,
itt fuvolázgat még a halk pirók,
szól az ökörszem cserregő zenéje,
rajban cincognak még az őszapók.

De szaggatott emelkedésre készen
pacsirta szól; küllők rikoltanak,
s rigó-torokból frissen és merészen
kibuggyan már s nő-nő a dal-patak.

A forrásnál pár fürge cinke perget
becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér!
Nagy tarkaharkály járja fenn a kertet
és néha kasztanyettával kisé