Szabó Magda: Ki hol lakik

Hátán tarka csíkocska, hol lakik a gyíkocska?
Nem lakik az szobában, hanem kövek zugában,
ki-kipislog, nézeget, lesi a szép kék eget,
mert ha süt a napocska, napozik a gyíkocska.

Hát a róka hol lakik? A lakása róka-lik.
Oda búvik ha esik, ha vadászok kergetik.
Benn a lyukban megpihen, amikor elfárad,
csirkehúsról mesélget három kisfiának.

Hát a kis sün hol lakik? Falevél alatt.
Be sötét a lakása, sosem éri nap.
Hogyha álmos, lefekszik, van jó moha-ágya,
álmos kis feje alatt falevél a párna.

Hát a gólya hova fészkel? Kémény tetejére!
Hogyha lenéz meglátja, mi fő lenn ebédre.
Benn a házban levest esznek, meg túrós puliszkát,
ő mást ad a két fiának: békát meg gilisztát.

Hát a mackó hol lakik? Házát hol leled?
Óriási kertje van: zúgó rengeteg.
Télen, hogyha szél dudál, barlangjában szundikál,
nyáron járja a hegyet, édes málnát szedeget.

Hol lakik a méhecske? Háza be fura!
Nincsen annak ablaka, csak egy kapuja!
Úgy hívják, hogy méhkaptár, nemcsak ház, de mézraktár:
amit hord a méhecske, ott gyűlik a mézecske.

Hol lakik a halacska? A lakása tavacska,
tenger, folyó, kék patak, lent lakik a víz alatt.
Vízben alszik vízben kel, vízi nótát énekel,
vízből van a párnája, buborék a labdája.

Hát a bagoly lakása? Egy vén tölgyfa odvába'.
Ott lakik a homályba', nincsen neki lámpája.
Akkor indul vadászni, ha eljő az éjjel,
nézi-nézi az erdőt, óriás szemével.

Hát a csiga hol lakik? Hátán a lakása,
ha elindul sétálni, vele megy a háza.
Kövön- földön gyalogol, fűszál a hintája,
tapogatja az utat két kis szarvacskája!

Az őzike merre él? Vajon hol lakik?
Ágyát erdő közepén pázsitból vetik.
Ha a tisztáson suhan, szél sem ér nyomába,
Bársony füvön illan át barna kis patája.

Hát a nádirigónak merre van a háza?
Sűrű nádas rejtekén fészek a lakása.
Hogyha szél fú, leng a nád, susog a sás nótát,
s mint bölcsőben, rengenek a rigófiókák.

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Iványi Mária: Miért lett bolond az április?

Kicsi házban fönn az égen, fodros felhők rejtekében nagy a lárma, hajcihő.
Jussát osztja az idő: szép Tavasznak virágfüzért,
a Nyárnak napsugár tüzét.
Tarka subát ád az Ősznek, s megteszi őt szőlőcsősznek.
Utolsónak jön a Tél, meleg subát, csizmát kér.
Havat, amit lerázzon, s ködkucsmát, hogy ne fázzon!
Idő anyó vígan mondja, a világra nincs már gondja!
Négy fiát küldi a földre, négy évszak jár körbe-körbe.
Legelöl a Tavasz jár, fut utána tüzes Nyár.
Lassan ballag Ősz apó, s hogyha Tél jön, hull a hó.
Csakhogy baj van, rontom-bontom!
Hogy miféle? Máris mondom: míg a Tavasz tündökölve elindult a messzi földre, megtelik az Idő háza.
Tizenkét kis unokája csak betoppan s így beszél:
- Ködkucsmát kapott a Tél, Ősz apó meg tarka subát, a Nyár napsugárból ruhát.
A Tavasznak virág fakad! Nekünk már semmi sem marad?

Idő anyó mosolyogva unokáit kézen fogja:
- Dehogyisnem, kis bohók. Válasszatok, nebulók!
Január meg Február Decemberrel együtt jár.
Ti a Tél fiai vagytok, kicsi ködkucsmákat kaptok.
November meg Október s öccsük, a kis Szeptember
Ősz apóval járnak-kelnek, őszi lombot festegetnek.
Nektek adok, gyerekek kicsi csöbröt s ecsetet.
Augusztus a Júliussal, kézen fogva Júniussal
napsugarat visznek, hoznak, s harmatot a virágoknak.
Ti meg, Tavasz gyermekei kaptok egy kis mesebeli aranykürtöt.

S merre jártok, hol a kürtöt megfújjátok,
kivirul a margarét, csupa virág lesz a rét!
Menj Március! Május, te is! Veletek járjon Április!

Ám Április meg sem mozdul. Duzzog, mérges, félrefordul.
S pityeregve így beszél: - A Tavasznál szebb a Tél!
Havat kérek, Nagyanyó! Azt pergetni csuda jó!
Hogy a havat megkapta, máris tovább folytatta:
- Az Ősz esőfelhőt kapott! Az eltakarja a napot. Én is olyat akarok!
- Legyen, ahogy akarod! - szólt az Idő - Most elég?
- Várj! Napot is adj elébb! Meg szelet is, hideget, langyosat és meleget!
Így ni! Most már mehetünk, s ott lenn vígan lehetünk!

Így van az, hogy áprilisban, bár a tavasz régen itt van,
hol zápor hull, hol a hó, hol meg nap süt, ragyogó.
Téli szelek fújnak néha, bizony, kicsit hideg tréfa!
Április már régen bánja, hogy így tele az iszákja.
Összehordott nyarat, telet, s így kapta a bolond nevet.

Kányádi Sándor: Jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Őri István: Hold Anyó meséi

Patak partján, rétek alján
lepkeszárnyon szállni jó
gyere te is, repülj velem
kedves-kerek Hold Anyó!

Szemed csillan patak vizén
táncra perdül mind, ki jó
gyere közénk, táncolj velünk
bűvös fényű Hold Anyó!

Édes szellő, röpke árny
kacagó szép szivárvány
ugye látod, milyen jó
szép a világ, Hold Anyó!

Megölellek, megszeretlek
soha többé nem engedlek
életem vagy, ó be jó
kedves öreg Hold Anyó!
Álmos szemek le-le csukva
mécses lángja girbe-gurba
ágyba menni volna jó
jó éjszakát, Hold Anyó!

Göndör mosoly, kicsi kéz
Álomország, szép, de szép!
Ó be jó, ó be jó,
mosolyog a Hold Anyó!

Arvid Lydecken: Gyerekek dala

Olvass nekünk, édesanya,
valami nagyon szépet,
hőstettekről, csillagokról,
kék szigetről meséket.

Mesélj nekünk a folyókról,
mik messze kanyarognak,
tündéres áfonyás dombról
s boldogságról hosszan!

Mesélj, miről dalol a madár,
miről zúgnak a nyírfák,
miért szálldos
a virághoz
a lepke, mondd el titkát.

Olvass nekünk, édesanya,
míg nem növünk nagyra.
Örömet így mi is szerzünk
esténkint, ha összejövünk,
majd neked felolvasva.

 Domán Tamás: Altató

Játszik a csend most álmot kerget,
szél mesél egy altatót,
halkan koppan, s néha roppan
nyűgös fákon, ágakon.

Összebújnak, nem is szólnak
fészkükben a madárkák,
holdfény csillan, lassan moccan,
csak összehúzza kabátját.

Bújj el te is kicsi gyermek,
anyuka most vigyáz rád,
őrzi álmod, s biztos látod
álomország varázsát.

Messze földön arany erdő,
kristály tavak, s állatok
dombtetőn mint királyfi állsz
a napsugárka rád ragyog.

Kisvirágon pille könnyű
táncos kedvű lepke jár,
vele szárnyalsz rétek felett
ezer csoda móka vár.

Hunyd le szemed kicsi gyermek,
anyuka is fárad már,
együtt leszünk egész éjjel
semmi rémség nem talál.

Hajnal Anna: A náthás medve

Őszi eső mikor esik, sűrű erdő nedvesedik,
ki nem szeret náthát kapni, erdőre ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta, jött egy szél, a fát megrázta, hogy megázott!
Hogy megfázott!
Zuhannyal zuhant nyakába, leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges, ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje, gőzzel tele, mint a léggömb ül a nyakán,
ha prüsszent, elszáll talán!
Pedig prüszköl egetverőt, majdhogy szétviszi az erdőt.
Be is vonul barlangjába, ezeréves fa odvába.
Barlangjában egymagában dörmög, morog, helyben forog, amit érez, meg nem érti,
mi az ami torkát sérti.
Szegény orrát csavargatják, akárhogy néz,
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába,
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja, viszketteti, szurkálgatja, prüsszöggteti!
Szegény medve így járt vele, jajjal - bajjal van most tele!
Bizony összegömbölyödik,
bizony ki se gömbölyödik,
szipog, fel-fel fohászkodik,
álmában is panaszkodik,
kialussza nagy baját, télig alszik, s télen át.

C. Andersen:
A Rendíthetetlen ólomkatona

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.

Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Õt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.

"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.

Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről.

De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.

- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?

Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.

Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.

A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.

Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.

- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.

Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.

Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.

"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"

Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.

- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!

Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.

Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:

- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!

De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.

A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe

Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!

Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.

Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.

A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:

- Az ólomkatona!

A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.

Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.

Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.

A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.