Sárhelyi Erika: Féltés


Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.

Sárhelyi Erika: Így történt


Szelíd fények égtek szemedben,
S én beléjük feledkezetten
Tűnődtem, miféle Éden lehet
Szíved nekem termő kertjében.

S mint régi fényképen,
Kimerevítetten él bennem
Egy édes perc, midőn
Elmerültünk kéz a kézben,

Csendes beszélgetésben,
S észre sem vettük, mint
Tűnik el köröttünk tér s idő,
Ezernyi perc mint röppen el,

Miként lesz csöppé a végtelen -
S ekkor, e gyöngyfényű percben
Ért el minket, s ölelt keblére
Gyöngéden a szerelem.

Sárhelyi Erika: Dúdoló

Hiába dongnak köröttem a szavak,
Elkerül minden ihletett gondolat.
Pedig úgy adnám neked,
Adnám két kézzel a szókat',
S itt bent a szívem hiába nógat...
Csak foszlányok születnek,
Hozzád induló gondolatparányok,
Nem nyílnak számon szép szóvirágok.
Gyere, bújj közel fázó szívemhez,
Hátha átfolyik beléd a dallam,
Mit nem tudok elmondani
Semmilyen dalban,
De árad bennem régen,
És tudom, hogy tudod - érzem.
Mégis elhalkul, mire szavakká nőne.
Kérlek, halld meg, és írj kettőnknek
Szép muzsikát belőle,
S majd szürke napokon,
Mikor ülünk az unott életromokon,
Én dúdolni kezdem halkan,
Majd benned is megszólal ez a dallam,
S már nem számítanak a sebek,
Csak hogy te legyél és én legyek,
S hogyha a szavak napokra
Meghalnak bennünk,
Ez a dal akkor is ott lesz,
Örökre ott lesz nekünk,
Fogva tartva szökni vágyó,
Bitangoló, szép szerelmünk.

Sárhelyi Erika: Elvesztem

Hagyj repülni,
S messzi földről is visszatérek hozzád.
Ha vergődve is: elhagynálak,
Hogyha szárnyamat levágnád.

Csábít a tér,
Hisz száz meg száz út csodája előttem.
Vagyok, akár égen a sólyom –
Hiszen szabadnak születtem.

Hagyj álmodni,
S terólad szövöm majd minden álmomat.
Nem rabol el már semmi éjjel,
Semmilyen kósza gondolat.

Repülhetnék,
De fogva tart örökké a két szemed.
Elvesztem bennük, onnan nézlek –
Szívem is már belőled szeret.  

Sárhelyi Erika: Homokpergető

Sárhelyi Erika: Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Sárhelyi Erika: A benned élő évszakok

Egyik kezed nyár - tűzforró inda,
ha ölel, hevétől kilombosodom.
Másik a tél - mintha a szél sírna
a fák közt fagyos, ködszürke hajnalon.

Egyik szemed ősz - pupillád tükre
éjszín, csillagtalan bánatvégtelen.
Másik tavasz - a jövő reménye,
mi átkacsint kettőnket az életen.

Sárhelyi Erika: Utólsó vers

Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.

Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,
hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.

Elmémben meg nem született költemények
úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.

Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,
verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.

Sárhelyi Erika: Tűnődés egy tavaszi hajnalon...

Van-e szebb, mint a márciusi ég,
mikor a tavasz csak incselkedik még,
s bíbor foltokat mázol az égre
a kelő Nap lobbanni vágyó vére?

Van-e jelen, mi igazabb lehet,
mikor csak érted ébred a kikelet,
mikor ághegyen ül a pillanat,
hogy szirmot bontson egy röpke perc alatt?

Van-e még titok, mely izgalmasabb,
nézni, amint a rögből élet fakad?

Sárhelyi Erika: A vers

Nem bánom már, ha hallgat a líra.
Beláttam, a valóság fő művét prózában írja -
egyszerű, szerény, fénytelen szavakkal.
A mindennapok elrongyolt füzetébe
csak körmöl egyre, mintha sose lenne vége,
s boldog, ha olykor születik egy dal.

Ilyenkor ünnepet ül a lét romjain.
Italába kerül sok félbe hagyott rím,
szépen csengő, jól sikerült asszonánc,
hogy e rövidke élet szikár józanságát
a vers varázsa úgy ölelje át,
mint szívet a lobbanó, tünékeny románc.

 Sárhelyi Erika: Boldogságsziget

Valahol messze, túl a képzeleten,
létezik egy világ, mely nincs a térképen.
Nem jegyzi ezt sem könyv, sem füzet,
az a neve: a Nagy Boldogságsziget.

Partjainál, a sziklák alatt
a tenger hulláma is kacagva szalad,
fövenyén a sárga homokszemek
lábaid alatt mosolyra derülnek.

Ahogy mész egyre beljebb,
kedved is nő egyre feljebb.
Itt a fákon nem gyümölcs terem,
nem tested táplálja az élelem.

A fák ágain nevetés ül,
szakíts egyet, s kedved derül.
Bokrok mélyén a kis fészekben
örömtojás készül kelni éppen.

Ha szél fúj, az is csupa móka,
a csúf boszorkány csak kedves anyóka.
Behív a házába s megvendégel,
majd utadra enged teli szeretettel.

Van egy zug a szép szigeten,
hol még a madár is szebben énekel,
hol a növényzet bujábban terem:
itt születik meg a szerelem.

Roskadozó fákon csókok garmadája,
öleléssel teli a bokroknak alja.
Mámorral fűszeres itt a levegő,
szenvedéllyel telik meg szív, s tüdő.

Ha egyszer utad során erre járnál,
s partjainál a csónakból kiszállnál,
hagyd a hajón minden bánatodat,
mást ne vigyél, csak hátizsákodat.

Pakold tele érzésekkel, szívvel,
rakd meg jól örök szerelemmel,
vegyél sokat a híres boldogságból,
hogy gazdagon térj haza majd e tájról.

Sárhelyi Erika: Csillagok és szivárványok...

Minden nap kihuny egy fénylő csillag,
S minden nap megszületik egy másik.
A hó ellepi a fázó földet,
mi jövőre újra kivirágzik.

Nézd, mint hullik a fáradt, sárga lomb,
Lábad alatt hever az elmúlt nyár,
Ma eső mossa őszbe fúlt szíved,
De mélyén ragyogó kikelet jár.

A fönt és a lent néha túl közel,
Olykor összecsapnak az elemek,
Ám a legádázabb vihar sokszor
A legfénylőbb szivárványt szüli meg.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet
- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,
de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.

Sárhelyi Erika: Igazmondóka

Két lábammal földön járok,
Rejtem szárnyam, ne lássátok.
Léptem konok, meg nem inog,
Alattam a föld se forog.

Két karommal úgy ölelek...
Megtudja, ki engem szeret.
Két csuklómon kéklő erek,
Mint az élet, úgy lüktetek.

Két szemem két dacos tükör,
Tekintetem szeret, gyűlöl.
Befogad, mint lágy anyaöl,
Villámot szór, szilánkra tör.

Két kezemen tíz a köröm,
Hátadon harag vagy öröm.
Amíg lejár lepke időm,
Tenyered közt rejtőzködöm.

Egy a szívem, sose kettő,
Egyirányú rejtekerdő.
Lent a pokol, fent a mennykő,
Egy az igaz, sose kettő.

Sárhelyi Erika: Elrabol a tavasz...

Mint kit szíven szúrt az első tavaszi napsugár,
támolygok, ahogy rám zuhan az ég kéklő vére,
s míg szokja szemem az arany kikelet-lobogást,
lelkemhez bújik a fény egy hosszú ölelésre.

Májusok emlékét viszi a vérem robogva,
s bolonddá tesz jó előre a kócos április.
Ahogy Napot a tél orvul az égről lelopja,
a tavasz újra és újra elrabol engem is....

Sárhelyi Erika: Hozzám tartozol

Hozzám tartozol, mint kéreg a fatörzshöz,
Minden emlékem csak tehozzád kötöz.
Tőled eresztek gyökeret a létbe,
Beléd kapaszkodom, semmitől sem félve.
Vihar ha tépáz, te borulsz fölébem,
Évgyűrűm számát miattad nem mérem.
Kedvem keresve virágba borítasz,
Éretted ébred szívemben a tavasz.
Hozzám tartozol eltéphetetlenül,
Gyümölcs vagy köröttem,
S én a mag legbelül.

Sárhelyi Erika: Magamra öltöm a tavaszt

Magamra öltöm a tavaszt.
Belebújok a fénylő, üde zöldbe,
Mint bársony tapintású, langymeleg köntösbe.

Rózsaszín szirmokból lábamra könnyű sarut kötök,
Alkonyatkor tobzódó illatokkal jövök.
A madárfüttyöt éhes szívembe rejtem,

S a most születő, gyönge leveleken
- Egy harmat lepte, csöndes hajnalon -
Elaltatom télről maradt csöppnyi bánatom.

Sárhelyi Erika: Álom

Olykor az álom,
akár egy lábnyom,
átbotlik életen-halálon,
hogy nálad vagy
nálam magára
találjon.
Hiszen a való
pont arra való,
hogy legyen
benne jó,
valami apró
szeretnivaló.
Mint a napfény
télnek idején,
vagy egy csillag
az éj köldökén,
egy út, egy cél,
arcodon a szél,
a pillanat,
ahogy lelkedhez ér,
a mágia,
a hét és a három,
vagy csupán
egy álom,
mi átlebeg
életen, s halálon.

Sárhelyi Erika: Január margójára

Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.

Sárhelyi Erika: Karácsonyi szédült szonett

Mint ismerős és rég vágyott bódulat,
úgy hullt lelkemre idén is az ünnep.
Megbocsátva sok hétköznapi bűnnek
kábán ácsorgok a gyertyafény alatt.

Ez valami furcsa, gyönyörű ˝másnap˝,
mikor az örömtől vagyok részeg,
a levegő mámoros, ajkam hebeg,
fejemben kis harangokat ráznak.

S oly jó ez a karácsonyi szédület.
Kilopja belőlem az év gondjait,
dacos haragot s a sértettségeket,

s minden bajt, bánatot, könnyet eltemet.
A szeretet bennem becsípett kicsit,
s tán ki sem józanodik már, meglehet.

Sárhelyi Erika: Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

Sárhelyi Erika: Fagyott szárnyak...

Kicsit megállt a világ köröttem,
talán a ködbe zuhant tél teszi.
Kicsit lelassult ma a szívem,
viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,
ma a repülést hiába vágyom.
Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,
hányan didergünk ezen az ágon.

Sárhelyi Erika: Lennék

lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész

Sárhelyi Erika: Egykedvű elégia

Észre se vette, mikor és mi változott,
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.

Tolta maga előtt a lomha heteket
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.

Ha kérdezték, válaszolt - kurtán, ahogy élt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.

Közönye faláról lecsorgott a bánat,
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.

Sárhelyi Erika: Az élet csodája

Ki mondja meg, mikor halnak meg a fák?
Ha belülről bomló testüket fűrész
vágja át, vagy ha villám csapja ketté
jajduló törzsüket? Azt mondják, a fák
állva halnak meg - s nézd, ott, a betonon,
hol ágaira hullva tengeti még
mi néki maradt, a kéreg alól, lám,
hófehér, tündöklő virágja fakadt.
Elakad a szó, s összerándul a szív,
ha látja, az élet mennyire élni
kíván. Felzokog a fűrész, ahogy szól
egy rigó a közeli mandulafán.

Sárhelyi Erika: Fák vagyunk

Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
egymásba nőttek eltéphetetlenül.
Kívül tép a szél, de madárdal szól
itt mélyen, leges-legbelül.
Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
vagy balta éle csap kérges húsunkba,
csak összefonjuk erős ágaink,
s nem omlik össze a büszke korona.
Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
a napot is elérjük, hogyha kell.
Most vihar van. Veszett ma a világ.
De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.

Sárhelyi Erika: Értünk

.... mert meg kell próbálni hinni benne,
hogy egymás nélkül értelme se lenne,
s menni kell, együtt, fejünk felemelve,
ha látszólag már minden elvetélt...

... mert meg kell próbálni napról napra,
egymás szemébe, bőre alá bújva,
minden hajnalon megszületni újra,
érted, értem és a szerelemért...

Sárhelyi Erika: Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',
a létfolyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.

Sárhelyi Erika: Fényévekre

Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej

Sárhelyi Erika: Az önzetlenekhez

Van, kinek tenyere ég felé néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.

S van, ki lehajol, tenyere meleg,
összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.

Mert szemében nincs se vád, se kétség,
s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.

Sárhelyi Erika: Mint iszapban rejtőző kavics

Mint iszapban rejtőző kavics,
Mit hullám szakít ki szürke börtönéből,
Úgy találtak rám egy nap
A múlhatatlan szavak.
A betűk mint számban a falat
Ízesedtek, s lettek mindennapi
Áldott betevőmmé.
Azóta lettek élővé az addig
Szunnyadni látszó percek,
Azóta keresem cseppben az egészet,
Azóta a szavak hatalmától
Sem félek, hiszen utamon
Hű társamul szegődtek.
Ha akarom, szépre gömbölyítem
A fájó, koppanó mondatot,
Megélem, mit a pillanat adott,
S verssé formálva
Meg-megállítom a rohanó időt.
Tollam cikázó gondolatok között
Suhan a hófehér papíron,
S mint szorgos diák kezében az iron,
Teszi a dolgát napra nap.
Nem számít, a hírnév szárnyra kap,
Vagy asztalfiók lesz sírja
Minden soromnak,
Elfogadom, mit az élet ad –
S csak köszönhetem neki,
Hogy vezeti csetlő-botló,
Bizonytalan tollamat.

Sárhelyí Erika: A bolond lány dala

Szilaj viharoknak szerelmese vagyok,
s izzó szemmel lesem a végtelen eget,
jönnek-e messziről dübörgő ciklonok,
palackból szabadult, tébolyodott szelek.

Mikor feltűnnek végre a horizonton,
és a hőség hátán villámok cikáznak,
én, a bolond lány, hajamat kibontom,
s részese leszek e fékeveszett táncnak,

hogy feketék dőlnek az égről a földre,
és ordít az út, a folyók és a hegyek,
száz tajték fut a világon körbe-körbe,
míg én, a bolond lány is viharrá leszek.

Jégesőt könnyezek, hogy hűljön a vérem,
és a sárba dobálom zivatar-ruhám,
majd elrejtőzöm a felhők tetejében,
hogy ez a bolond világ ne találjon rám.

Sárhelyi Erika: Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.

Sárhelyi Erika: Tanuld meg az arcom

Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom...
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.

Sárhelyi Erika: A Hold ágyában

A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.

Sárhelyi Erika: Hamis vitorlák

Úgy sejtem, létezik bennem egy kis, kerek
sziget, valahol úton a szívtől az agyig,
egy sziget, ahol a szavak elrejtőznek,
míg a csavargó ihlet végre megérkezik.

E szószegett, vézna napokon magam is
elbújok itt - gyakorlott, rongyos hajótörött -,
s tűröm, ahogy a vers, mint hófehér, hamis
vitorla jön, majd ködbe vész homlokom mögött.

Sárhelyi Erika: A világ vége

Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: ,,Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
- Most akciós áron -- mi van odaát,
A másik oldalon!" Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.

Sárhelyi Erika: Megmerítkezem

Olyan vagy nekem, mint
Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.
Föléd hajolva magam látom benned,
S mind, mi életemben szeretni való.
Van, hogy csak leheverek melléd,
S elnézem gyöngéd hullámaidat,
Mélyedre tekintve megpillantom
Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.
Megmerítkezem benned,
S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,
Megsimítod gond szőtte homlokom,
S érintésedre a bánat semmivé lesz.
Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,
Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.
Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól
Valaha is messze kerüljek.

Sárhelyi Erika: Csendpercek

mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét

Sárhelyi Erika: Rokon lelkek

Olykor úgy érzem, már több száz éve alszom,
ajtómon az idő rút körme kaparász.
Banyaláz verte, régvolt királykisasszony
vagyok - elkopott, színe vesztett kanavász.

A magány mellém bújik, bús árvagyerek,
"gyere no, elférsz mellettem századokig".
S ti mind, rokon lelkek társasága, gyertek,
bennem múlt világok reménye álmodik.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet.

Sárhelyi Erika: Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,
mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,
s elrozsdállja nyárból maradt legszebb napjaim.
Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,
hisz újra itt vannak kertemben a varjak,
s bánatában még az ég is velem könnyezik.
Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,
nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,
csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.
Ma nem hiszek se neked, se másnak,
tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,
s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.

Sárhelyi Erika: Fűszeres éj

Hűvös csókkal, gyöngéd
Érintéssel ér el hozzám az éj,
Illata mint frissen őrölt,
Finoman pergő, lágy fahéj.
Belémkarol, kikísér a kertbe,
Lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
Leültet az öreg fenyő alá,
Talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
Lila brokátba bújik a kert,
Eggyéolvad lassan a mélykék
Odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
Az éj neszezve jár köröttem,
Megborzongok, ahogy egy ág
Tompán megreccsen fölöttem.
Fogva tart a pillanat varázsa,
Fűszeres illatával marasztal az éj,

Tűnődésemből rebbenve ébreszt

A pajkos kedvű augusztusi szél.

Sárhelyi Erika: Erőtlenül

Pihepuha lazaság ez az este.
Az éjszaka teste melegen ölel körül,
s valami nyugalom, valami lomha
fáradtság vesz rajtam erőt,
mintha minden izmom, csontom,
minden molekulám
egyszerre akarna elpihenni.
Leteszem a ruhám.
Hagyom, hogy a párna hűvöse
zakatoló gondolataimat is lecsendesítse.
Csak fekszem ernyedten,
szárnyaszegetten, mint valami
fészkére visszaszálló madár,
ki már ereje végén jár.
Fejem szárnyam alá rejtem,
S hogy ez is csak egy nap volt
- elfelejtem.

Sárhelyi Erika: Szerelmes altató

Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.

Tekintetem óvó végtelen,
ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem -
súg-búg a lélek, a test beszél.

Tenyerem est, szemem a holdfény,
két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén -
kedves, álmodj édes álmokat.

Sárhelyi Erika: Napod leszek

Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom

Sárhelyi Erika: Büszkeség

Néma telefon, néma száj.
Nem beszélünk, ha nem muszáj.
Csendfalak között tengődünk,
Szavakkal nem vesződünk.

Lépne a láb, de konok az áll,
akkor is, ha szíven talál.
Nyúlna a kéz, de rálegyint -
ne kezdjük már újra megint.

Minek a száj, ha szól a szem -
annak tükre bizton üzen.
Falakat húzunk, akár a mester,
büszke a tartás, ilyen az ember.

Sárhelyi Erika: Törékenyen

A napok úgy állnak össze bennem,
Mint hőmérőben a higanyrészecskék.
Egy apró zökkenés is elég lelkemben,
S szertegurul a cseppfolyós szürkeség.

Törékeny nyugalmamat láz szítja,
Csak egy roppanás, és oda a jelen.
Halántékom ezer gondolat szorítja,
S lassan részeire esik a szívem.

Sárhelyi Erika: Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan - őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőt színű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcs-puha bölcső,
Mélyül a homály - készül az erdő.

Sárhelyi Erika: Mintha vihar jönne

Ma jó volna kicsit messze menni,
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.

Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.

Sárhelyi Erika: Lángfelhők alatt

Szeretem nézni az izzó hajnalokat,
mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl
hallgatni, mint rikolt egy korai vonat,
míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.

Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak,
s arany fény feszül a város homlokára,
íze, s illata lesz az ébredő mának,
mikor a világ a virradatot várja.

És szeretem nézni az alkony parazsát,
ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt.
A szökevény napot az est öleli át,
s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.

Életre lobbannak a kandeláberek,
s míg sárga szemük a parkokat vigyázza,
hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek,
ki minden nőben az édesanyát látja.

Sárhelyi Erika: Már akkor is

mikor csak gondolat voltál
majd szüntelen lázas akarat
mikor még nem tudhattam
hallom-e valaha hangodat
már akkor is

mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan de igaz
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz
már akkor is

mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint
mikor még nem tudhattad
milyen lesz neked majd idekint
már akkor is

mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is

már akkor is
nagyon
szerettelek.

Sárhelyi Erika: Elmondanám

Elmondanám, amit érzek,
elmondanám, mert nem látsz a szívembe.
Elmondanám, ha elhinnéd,
de csak ülsz a semmibe meredve.
Talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem,
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem.
Hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély,
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély.
Pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz,
hogy a szerelem elvész,
s nem marad más életünk romjain,
csak néhány üszkösödött emlék.
De én még égni akarok,
lobogó fáklya lennék
két kezed között...
Mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött?
Félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem,
ne hagyd, ne engedd,
fogd erősen a két kezem.
Elmondanám, ha hagynád,
elmondanám, ha értenéd...
Még feléd nyúlok, kedves.
most még csak tefeléd.

Sárhelyi Erika: A szerelem grammatikája

Kielemezlek, mint a mondatot,
hiszen alanyi jogom, hogy így tegyek.
Nézem, hogy járják táncukat konok-
szép homlokodon a gondolatjelek.

Akár az állítmány, ha kimarad,
vagy egy csonka, torz birtokos szerkezet,
az lennék nélküled - vagy mint szavak,
ha rájuk hullnak zárójel-ketrecek.

S te sem lehetsz, csak hiányos, árva,
esetlen félmondat, hogyha nem vagyok.
Ez a szerelem grammatikája -
magában a legszebb szó is csak dadog.

Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.

Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.

Sárhelyi Erika: Mivé lesz...?

Kitárt karjaival csöndet sző
lelkemre a kikelet.
Hallgatag órákat borít rám
és elnémult betűket.
Szószegett napok hálójában
haldoklik egy gondolat:
mivé lesz a szárnyalásunk, ha
elvesztjük a tollakat?

Sárhelyi Erika: Suta szavak

Kopott szavakon, elrongyolódott
Rímeken, régi, unott frázisokon
Át, bukdácsolva keresem egyenként
A betűket, mik hozzád vezetnek.
De hiába gömbölyítem az ó-kat,
Az ő-ket, hagyom el, vagy teszem ki
A vesszőket, mindegyre kicsúsznak
Tollam alól a selyemfényű szavak.
Mikor a tekintet vak, s a száj csak
Néma, határozott vonal, akkor
A tinta, mint végenincs fonal képes
Teleszőni a gondolat hófehér vásznát,
A betűre sóvár, telhetetlen papírt.
S talán adhat a bajra némi gyógyírt
Egy suta, elkoptatott ,,szeretlek",
Tán e szó még valamit jelenthet
Így leírva, pőrén és kendőzetlenül.

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék .

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.