Ágai Ágnes: Az elterelt idő

Süket fülekben zúg a dal,
szemek homályát fény veri,
árnyékból holtak intenek,
jelt vár az élő, s nem leli.
A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkolt víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.
Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit.

Ágai Ágnes: Vízesés

Ágai Ágnes: Szeretlek

Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatalan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám, baj van.

Ágai Ágnes: Túra et natúra

Járta a természetet.
Megéledt benne.
Felszippantotta a folyókat,
elkanyargott a patakokkal,
lezuhogott a vízeséssel,
szétáradt a tengerekben,
nekiütközött a hegyeknek,
végigterült a mezőkön,
lebukdácsolt a hasadékba,
befészkelődött az üregekbe.

A fák előreköszöntek,
a virágok kitárultak,
a fűszálak felegyenesedtek,
a rovarok percegtek,
zümmögtek, cirpeltek, dongtak,
a madarak csicsongtak,
minden élt, hullámzott, hangzott.
Aztán elhalkult.
Ember nélküli csönd
ült a tájra.
Egyedül volt a világgal
és önmagával.

Ágai Ágnes: Szeressetek nagyon!

Ágai Ágnes

Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.

Ágai Ágnes: Énekek éneke

Ágai Ágnes: Mondd,...

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?

Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.

Ágai Ágnes

Nem mondhatom el
sóhajos álmaimat,
és apróbb kis vétkeimet sem,
csak álcázott fájdalmamat hordom
nélküledségem bús napjaiban,
és úgy idézlek föl meg-megújulón,
mint kiszáradt meder
a csobbanásos, friss hullámverést.

Ágai Ágnes: Az őrző

Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.

Ágai Ágnes: Memória

Már valahol láttalak,
már valahol láttál,
minden emberfej ismerős
amelyik nincs leszegve.

Talán tömegben voltunk
a sokaság egyenruhájában
lendültünk valamerre
egyforma szögben, egyforma dőléssel.

Talán a hullám hátán sikongtunk,
talán a sarat vertük le magunkról,
talán ugyanarra a járműre szálltunk,
talán egy ágyban aludtunk.

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Ágai Ágnes: Időfogó

Fürösszél meg az időben.
Gyümölcsözzünk!
Beszívom az éltető napot.
Ránk melegszik a táj.
Ujjaidban lüktetek.
Ha árnyékká válsz,
fényként követlek,
sugárba gyűjtve hordalak.

Köröttünk szétszórt tükröződés.
Idődarabkák, törmelékek,
a hegyvonulat morzsalékai.
Tenyerünkben búvó madárdal.
Holnapra már tegnap leszünk.
Ha nem sietsz,
avart kavar a szél,
kócos gubancba fulladunk.

Gombolkozzunk össze,
egymásba zárva biztosabb.
Felhőket hólyagzik az ég,
kötélen lengnek perceink.
Tócsákban zöldes víz vacog.
Tapadj reám,
és kerüld az estét,
ha jót akarsz.

Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt

Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,...
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.

Ágai Ágnes: A meglesett élet

Bimbó pattan az ágon.
Kis, kerek, feszes,
tömörhúsú golyócska.
Benne sűrűsödik az élet,
a mulandóság és a szépség.
Még együtt a van és a lehetséges.
Idősíkok egymásba zárva.
Mindjárt kibomlik,
szétfeszíti héját,
feltöri a burkot,
kisodródik, kiáramlik,
szétterül, sziromszárnyakat
bont a virágzás.
A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan,
de egy másodperc, és a lét
dinamikája életre löki,
előpergeti, színekbe mártja,
illattal szórja
a formatervezett szépség
diadalmas világrajöttét.

Majdnem mindegy,
hogy mennyi időre.

Ágai Ágnes



Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.

Ágai Ágnes:Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Ágai Ágnes: Őszi eső

Őszi eső hullik.
Mennyire más, mint a nyári zápor!
Az őszi eső
savanykás, unott, véget nem érő,
maga a szétázottság,
a nyálkás utálkozás.

Olyan, mint egy lepergett előadás,
egy lerúgott cipő,
egy elhasznált fogkefe.
Az őszi eső
eseménytelen, fáradt és közömbös.
Esik, mert

jobb nem jut eszébe,
esik, mert
a felhők gyomra összeszűkült,
esik, mert
ősszel esni kell.
Az őszi eső

szívesen abbahagyná,
kiöregedett már az esésből,
ha egy friss szellő ráfujdogálna,
és nyugdíjba küldené,
de még tart a munkaideje,
ledolgozza: esik és esik.

Ennek a Földnek már úgyis
mindegy: Nap süt, víz árad,
tornádó kavarja.
Itt már amúgy is minden
hullik és esik,
hullik és esik.

Ágai Ágnes: A kor gyermeke

Merő tévedésből jöttem erre a világra.
Már itt se vagyok. Rossz ajtót nyitottam,
eltévedtem, bocsánat. Nekem azt mondták:
erre tessék, de hát eltájoltak, sajnálom.
Ez nem az én világom. Ez valaki másé.
Ha egyáltalán valakié.
Hogy pár évtizedet itt is kibírok?
Nem, sajnos, nem lehet. Van még más világ is.
Valahol lennie kell. Majd csak megtalálom.
Nem is zavarok tovább. Minden jót!

Ágai Ágnes
A titkokat az ujjamnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese,
és a könyv az olvasó.
Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.
Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.
Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Ágai Ágnes: Bárhová lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal, mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.

Ágai Ágnes: Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.

Ágai Ágnes: Töprengés

Egész életünk imitált valóság.
Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka
Az idegvégződések billenttyűzetén.
Az álom is megélhető valóság,
A különbség csak viszonylagos.
Életem filmje több síkon pereg.
Addig vagyok én, ameddig
El tudok számolni önmagammal.
Bomlásom terméke nem egyenlő velem.
Csak mások halálához van közöm.
Azokba belepusztulok.

Ágai Ágnes: Állókép

Hajat mosnak a fűzfák.
Szép sörényüket bemártják a folyóba,
És nézik a rezgő tükörképet,
Miközben szemüket csípi a hab.
Ott állunk a parton,
Gyökereink összefonódnak,
Lombjaink szétterülnek.
Erős sodrása van a múltnak,
A hordaléka ránk rakódik.

Nevetve jöttem a világra,
tréfának véltem az egészet.
Aztán gondosan, szépen, türelemmel
megtanítottak sírni.
Most már megy folyékonyan.

(Ágai Ágnes)

Ágai Ágnes: Tudom

Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.

Ágai Ágnes: A lét ragozása

Nem vagy. Noha voltál.
A nincsség felfoghatatlan.
Értelmezhetetlen.
Csak a van-nak van jelentése.
Voltál. Képzeletjáték,
akár az, hogy leszel.
Hiányzik a valóság fedezete.
Nem vagy. Noha voltál.
Fantom fájdalmam van.
Ez bizonyítja, hogy voltál.
Ha fájni tud, az ami nincs,
akkor, az van.
Tehát vagy. Noha voltál.
Csak a létezés állandó.
A nemlét nem létezik.

Ágai Ágnes: Biztató

Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Ágai Ágnes: Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

 Ágai Ágnes: Igeidők

 Szerettél. Szerettelek.
A múlt idő zónájába kerültünk.
Furcsa, idegen vidék.
Nem tudok tájékozódni benne.
Elsüllyedek.
Ránk nehezedik a volt,
nem fénylik föl a lesz.
Minden megtörtént már.
Ezentúl együtt soha semmi.
Ez a megfellebezhetetlen,
végérvényes bizonyosság!
Már minden csak visszafelé.
Már nem érezlek, csak emlékezlek.

Ágai Ágnes: A sodródó ember

Egyik partról a másikig.
Egyik oldalról a másikig.
Egyik nézettől a másikig.
Egyik földrészről a másikig.

Nincs kapaszkodó.
Még egy szalmaszál se.
Ahogy a helyzet hozza.
Ki hozza a helyzetet?

Nem érdemes. Minek?
Se lépni, se szólni,
se gondolni, se tenni.
Ezeknek? Azoknak? Ugyan már!

Az ember küzd és bízva
nem bízik semmiben.
Mondd, miben lehetne?
Ilyen az élet, alkudj meg vele

Ágai Ágnes: A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

Ágai Ágnes: Ennyi

Az életed, ha úgy tetszik, leélted,
nem öltek meg sem bombák, sem keretlegények.

Nem vetettek soha börtönpince mélybe,
Bátran tudtál nézni mindenki szemébe.

Nem kényszeríthettek hamis vallomásra,
Bűnöd nem volt, így nem is kenhetted másra.

Választottál eszmét, csillagot magadnak,
Nem olyat, mit mások melledre varratnak,

Hanem szívből jövőt és igaznak látszót,
Hű mardtál hozzá, nem váltottál zászlót.

A viharos század végigzúgott rajtad,
Sorsod ritkán fordult úgy, ahogy akartad,

De mindig futotta hitre, emberségre,
Szép, okos szavakra, végső menedékre.

Az életedet, ha úgy tetszik, leélted,
Kevesebb év jutott, mint ahogy remélted,

De ha van öröklét, örökké szeretlek,
Nem a puszta földbe, magamba temetlek.

Ágai Ágnes: Csendélet

Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova? 

Ágai Ágnes: Sebesülten

Mikor a fájdalom
Megérik, mint a seb,
Éjente felszakad,
És nem lesz csendesebb.

Mikor a fájdalom
Megérik, és a seb
Tátongva nyitva áll,
A szív lesz üresebb.

Ágai Ágnes: Noktürn

Érezted már az alkonyi csend földszagát?
A szélvészt a Csendesség partja felől?
A szegycsont tájékán az ámbra magányt?

Mint aki lebeg valami fölött
Bicsakló szárnyakkal,
Megindító körözéssel.

Lent csüggedt kavargás,
A szerkezetek roppanása,
Inkább aláhullás és tervszerűtlen,
Ám szükségszerű leeresztés.

Amikor az ég ajka elfehérül,
És a sirályok szárny összecsukódik.
Amikor imádságos a tenger,
És a hullámok vakbuzgó alázattal
Mossák megfáradt lábaidat.

Figyelsz, de csak pantomimjátékot látsz.
Ülnek, felállnak, járnak.
Arcukon háló. Mozog a szájuk.
Foguk zománcán villog a nevetés.
Ők hát a világ. Körülfolynak.
Szirtként meredsz ki közülük.

Keskeny fallá vékonyodsz,
Átütnek a halk zörrenések.

Kék lámpa pislog a szemedben,
Ereidbe a lét szűken mért
Cseppjei szivárognak.

Már csak a szervek
Megtámasztott organizmusa.
A visszavonulás hadoszlopai.
A sereg élén a megadás
Hófehér zászlajával.

Idegenül lóg rajtad a test,
Mint a tavalyelőtti ruha.
Bőröd zizeg, mint a celofán.
Nincs közötök egymáshoz.

És a zónaváltás?
A tiltott vagy engedélyezett
Határátlépés
A Senki földjén veszteglő öntudattal?
A lebegés legbelső falán
Már semmi nincs.
Talán a minden.
Tömör és súlyos, mint a lét.
Nincs honnan kivonulni.

Liláskék, puffadt fellegek.
Szitál a csend.
Ha pára vagy, le fogsz csapódni.