Ágh István

Ágh István: Szép őszi nap
Angyalkék mennybolt, méregzöld moha
vonzása tartja egyensúlyban még
a nyárfalombok sárga tömegét,
inkább fölszállna mint lehullana
minden, megáll a nyúl fölött az ölyv,
és nem folyik, mi folyna, a Duna,
horogra akadt hatalmas csuka,
fekszik a halász csizmája előtt,
így maradna már, mint egy ünnepély
ragyogó képe, ha a lódarázs
békén hagyná az égi masinát,
s nem tombolna az ablak üvegén,
s a szellő vagy a bujkáló madár
nem piszkálná meg azt a levelet,
melytől az erdő is hullani kezd,
s peregve száll levél levél után,
ahogy lassanként ideje lejár
nemzedékem közül mindenkinek,
kivárhatnánk, míg beesteledik
az időtlennek tűnő délután,
hol az ígéret örök napja süt
mindannyiunkra, mintha legalább
még annyi volna hátra, miután
nem a szívünkből telel ki a föld,
és nem nyaggatnak belső nyavalyák,
ha a felejtés érzéstelenít
minden fájdalmat, s nem volt, ami nincs,
és nem lesz görcs meg tudathasadás,
ilyenkor tör föl a sose halunk
meg, fölpörög a heje-huja tánc,
hitesd magaddal te is, szuggeráld,
fiatal vagy, fiatalok vagyunk
kettesben itt a csárda teraszán,
bár a kabátunk szárnya földig ér,
ábrándjainkat négyökrös szekér
viszi tovább.

Ágh István: Nefelejcs
Ebben a hegyre-völgyre áradásban,
mikor egymásba habzik annyi szív,
valaki eltűnt, helyén árvaság van,
kinyílik a Nincsitt virága is,
űr csokrétája, kétkedés sápadt kékje,
tudakolom vizek partjainál,
az a valaki merre jár s mivégre?
még nem felejtett el talán,
csak a nefelejcs tudja hol, titokban
megsúgja, mit csinál?

Ágh István: Óhaj
Lírai szenvedély híján üres a vers,
szerelem nélkül hasztalan az élet,
magára hagyott kisgyerek sírdogál
bennem, elvesztett játékai végett,
elgurult labdája miatt az egész
földkerekséget kellene megtalálnom,
s kezébe adni újra, hogy ne fájjon
hiánya, s játsszon, játsszunk költeményt.

Ágh István: Mire való visszajárnom
Mire való visszajárnom
ha nappalom éber álom
azért borul rám az éj is
hogy sötétté váljak én is
sötét éjszakára váltom
hosszú fekete kabátom
amit levetnék kivetne
poros pókháló ereszt be
ugyanaz a régi konyha
csak a tűzhely nincs begyujtva
csak valami ősi füstszag
kínkeserves múltja izgat
míg egy fehér öregasszonyt
magának beszélni hallok
ráhajol a fazekára
mint az árnyék gyászruhája
mégis mintha valóságos
volna csupán igen álmos
talán azért olyan rideg
mint aki nem jó senkinek
talán azért olyan gőgös
mert nincs köze az időhöz
az a gyönge villanykörte
nem elég hogy földerítse
anyám! unokámat hoztam
itt lüktet a bal karomban
el kell mennem nemsokára
hol találok az apámra?
csak nem ő lakik mint szolga
szalmán rongyos istállóban
szélsőnél még szélsőbb házban
elmúlása odujában?
eltemette magát élve
senkinek sem jut eszébe
itt hetelek kószán mégse
került a szemem elébe
mondd meg anyám! de nem mondja
mitől vagyunk elátkozva
belehajol fazekába
ne is lássa amit látna
van is attól félni való
magától nyílik az ajtó
se nem zsandár se nem rabló
inkább mihozzánk hasonló

A szaggatott tücsökzene
éjszaka lélegzete
kinti bodzabokoré
benti alvó asszonyé
bevilágító csillagé
kifehéredő ágyaké
ahogy az óra peng vele
s a ráhangolt szív üteme
együtt a hallgató kutya
álmával ahogy a Duna
megáll s a túlparti füzes
sötét csöndjétől légüres
akár a világegyetem
isteni lélegzete lenn
teremtés előtti után
mintha e hang lenne csupán.

































