Antalffy István

Antalfy István: Távol
Életem túlsó oldaláról
átívelnek a fényjelek,
felfogja az emlékezet,
mit a szeretet behatárol.
Az ősz, a tél, megérkezett,
a percek a tavaszból, nyárból,
lehetek a világon bárhol,
keresek egy idézetet.
Egyet, mit csak én érthetek,
- akárkit meg nem kérdhetek -
nem tud szivem igazáról.
Csak az mondhat ítéletet,
- a világtól ugyanily távol -
aki az árban velem gázol.

Antalfy István: Virágzanak a magnóliák.
Hol szemetelő,húst esőben
bontakozott ezernyi virág,
a botanikus kertben immár
virágzanak a magnóliák.
Akkor is sötét volt az ég.
A fellegek fenn csúnya lilák.
a botanikus kertben akkor
még nem nyíltak a magnóliák.
Akkor, a könnyező esőben
ott sétálgatott két vén diák.
Akkor még nem nyíltak, de most már
virágzanak a magnóliák....

Antalfy István: A csend
Akaratlan bár,- átölel.
Ilyenkor érzed (érzed-e?)
Valaki hozzád mily közel.
Megérint láthatatlanul,
Tudod, hiszed: szívedbe lát,
S az éltető csendben Te is
Meghallod, megérted szavát.

Valaki fut az utcán.
Valaki talán menekül.
Valaki fél
– vagy csak elkésett valahonnan,
de éjszaka van,
késő éjszaka, fénytelen,
és talán kegyetlen is,
valaki fél,
valaki elfutott az utcán,
éji sötét van,
és menekül valaki
– talán mint én,
csak önmaga elől…?

Antalfy István: Egyszeri kaland
Az élet egyszeri kaland,
aréna, vagy cirkuszporond.
kinek mi jár, kinek mi jut,
aranypalást, vagy ócska rongy,
jó- vagy balsors, harc küzdelem,
vagy boldog élet-folyamat,
poklok-pokla vagy fényözön...?
Kastély, vagy betört kirakat?
Honnan indul, és hova ér,
és mit adhat a cím, a rang?
Egyszer mindennek vége lesz.
Az élet- egyszeri kaland...

"Az idő senkinek meg nem áll,
és az élet nem utcabál,
nem csupa vígság és öröm,
nem csupa: "igen", "köszönöm".
Minden nap új harcot teremt,
nehezen születik a rend,
több a gonoszság, mint a jó,
de mindig van vigasztaló."
(Antalfy István)

Antalffy István: Érezned kell
Mit mondhatnék
most még Neked?
Annyi sok év után
bizonyítani, hogy szeretlek,
nagyon és igazán
Érezned kell
szavak nélkül is,
és érzed is, tudom.
Mint az első percben,
amikor
jöttél az utamon,
és nincs vége,
nincs vége még!
Szemembe könny tolul,
mert annál több vagy énnekem,
minél hosszabb az út!

Antalfy István: Szép volt-e?
Egy élet vége táján,
hisz véget ér a pályám,
valamit szólni kéne:
az élet vajon – szép-e?
Én eskü alatt vallom
(bár este lett az alkony)
ezernyi mázsa-terhe
rakódott szívre, testre,
mégis, magamat kérdve,
nem azt kérdezem: szép-e?
Szép volt-e, amit éltem?
Mert az élet volt értem,
nem én az életért! Nem!

Antalfy István: Színesedik a világ

































