Arany-Tóth Katalin: A szerelemhez

Táncoltam a tavaszban,
a kikelet madárdallamában,
fürdőztem hajnali harmatok
frissítő párájában

Dúsan virágzó hársfák tövében
szelíd álmokat szőttem a széllel,
bódultam az illat mámorában,
köréd fonódó, lázas szenvedéllyel

Újjá születtem benned:
elnyújtóztam a fényselymű nyárban,
ahogy zsenge pázsit zöldje éled
az anyaföld oltalmában

Együtt szálltam veled s a Fénnyel,
(a tisztulni vágyó reménnyel)
de lelkemre ólomeső hullott,
s beborított fojtó sötétséggel

Most gyom fedte útjait bolyongom
- fáradnak vállamon az évek -
s nélküled kísérget hű Sorsom
megtörve, markomban az élet.

Arany-Tóth Katalin: Vagyok

Vedd észre a semmi között a kincset,
ne szégyelld felemelni az elesettet!
Halld meg a sírásban a zokszót,
s adj mindenkinek, csak egyetlen jó szót!
(Arany-Tóth Katalin)

Arany-Tóth Katalin: Megnyugvás

Válladon pihen már
levetett bánatom
- szelíd folyóvá vált
a múltból feltörő
könnyes zuhatag.
Ujjaid arcomon
békét pihennek,
s lelkemre
puha bársonyt
borítanak.

Bármit teszel, mondasz, vagy írsz,
önmagadnak tükröt állítsz.
Minden szavad Te magad vagy,
szíved, lelked Téged mutat.
(Arany-Tóth Katalin)

Arany-Tóth Katalin: Őszre hulló

Kinyílni készül szívem a világra.
Valami szép őszi dal dúdol bennem,
s a fájó hangokat temetné lelkem.

Kattanó percek fehér számlapjain
az elmúlás békés csöndben tapogat.
Zizzenő, hűs avar fed be álmokat,

kertek alól füstölgő illatokkal
száll a nyár, és tovatűnő köddel jár
karöltve a bíborfényű napsugár.

Pillangók elfáradt körtáncát súgom
füledbe, s húzódom hívó öledbe.
Mosolygó várakozás hull csöndünkre.

Arany-Tóth Katalin: Hajnal

Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.

Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.

Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.

Arany-Tóth Katalin: Ősz felé

Szürkén gomolygó esőfelhők húzódnak az égen,
a nyár tündöklő napsugara elbúcsúzott szépen.
Itt-ott, már sárgulnak a levelek a fákon,
őszt hozó szél borzolgatja őket az ágon.
Száraz gallyak hevernek szerte-szét, lomhán a fűben,
a Tisza is nyugodtan terül már el a medrében.
Hévvel izzó meleget nem hoz most a holnap,
hideg áramlatoknak hódol már a tegnap.

Arany-Tóth Katalin: Téged kereslek

Lábaim előtt csörgő falevél,
a sápadt ősz, szép álmokról mesél.
hűvös szellő kavarja az utca porát,
betakarja testemet a meleg kabát.
Csak a lelkem fázik nem vagy velem.
Nélküled a lét, üres gyötrelem...

Az öreg téren lassan lépkedek,
jönnek velem szemben az emberek.
Téged kereslek minden szelíd mosolyban,
Téged kutatlak minden lágy mozdulatban.
Messze vagy most, nem láthatlak. Még nem
de várlak a sóhajban, a percben...

Gondjaim közt előbukkan arcod,
s egyre erősebben hallom hangod.
Átölelsz az emlékek gyöngy-varázsában,
s boldogság ébred szívemnek otthonában.
Lágyan elringat az emlékezés.
Hiányod, lelkembe karcokat vés.

Arany-Tóth Katalin: Maradj csendben

Maradj csendben, lélek!
Maradj nyugton, te szív!
Képzelet táncol csak
tévesztőn körötted:
tévútra röpítő
téveszméd hív!

Maradj csendben, lélek!
Maradj nyugton, te szív!
Idézd fel vágyadban
azt is, hogy hány éjen
forgatott álmatlan
bánatban kín!

Maradj csendben, lélek...
Maradj nyugton, te szív...
Szavak a távolból...
Mit vársz még Sorsodtól?!
- reményed szánalmas,
törékeny híd...

" Így élünk már régóta,
ifjak és vének.
Hol jobbról, hol balról
szól biztató, vagy vádló
ének. S hiába hirdették
előttünk már annyian:
bölcsek, próféták,
hatalmas hírességek,
hogy csak nemes hittel
karöltve válhat szentté a szó,
s hogy tövisből akár még
virág is fakasztható..."

(Arany-Tóth Katalin)

Arany- Tóth Katalin: Szerettelek volna

Szerettelek volna úgy szeretni Téged,
mint ahogy a szellő öleli a rétet.
Lágy fuvallatával simítja a fűszálat,
szelíd dallamával ringatja a fákat.

Szerettelek volna álmaimba vinni,
édes ábrándokkal a csodákban hinni.
Titkok italával bódultan alélni,
heves ölelésben magammal ragadni.

Valóságnak árnya szívemnek ármánya,
éles szóval ébreszt elmémnek kormánya.
Hiába a szép szó, hiába a könnyek,
lelked bánatában én vagyok a könnycsepp.

Szerettelek volna magamhoz ölelni,
messzire vagy, messze, nem tudok mit tenni.
Elhallgat a szellő, jégesőben ázom,
Vihar szele rám ront, ölelj át, úgy fázom!

Mondd, hogy elringatnál,
mondd, hogy ez nem álom!
Mondd, hogy hűvös szavad
lehetne még bársony...

Ölelj át, úgy fázom...

Arany-Tóth Katalin: Lehetnék…

Arany-Tóth Katalin: Szeretlek

Szeretlek verőfényes nyári napnak
forró, izzasztó hevében,

Szeretlek a hűs zivatar
szomjat oltó jegében.

Szeretlek a lenyugvó nap
bíborvörös színében,

Szeretlek az esti tücsökzene
kedves ciripelésében.

Szeretlek a nyíló rózsa
bódító, buja illatában,

Szeretlek a szeptemberi szőlő
édes zamatában.

Szeretlek a csillagokban,
a Holdban, a Tejútban,

Szeretlek az éj sötétjében,
a hajnali ébredő Napban.

Szeretlek November sűrű ködjében,
a téli hóesés hideg fehérében.

Szeretlek a hóvihar zord szelében,
a kandallóból pattanó tűz melegében,

Szeretlek álmos téli reggeleken,
s tavaszt váró szomorú estéken.

Szeretlek a hóvirág szirmában,
az olvadó hó lucskos sarában,

Szeretlek a pacsirta dalában,
az első rügyfakadásban.

Szeretlek az újjászülető világban,
a virágzó gyümölcsfák bódulatában,

Szeretlek a málna édes ízében,
a méhek döngicsélésében.

Szeretlek a tenger sós vizében,
az erdők árnyat adó hűvösében.

Szeretlek időtlen időkig várva,
míg szíved szívem megtalálja.

Szeretlek örökkön örökké,
míg a lélegzet tüdőmet bejárja.

Arany-Tóth Katalin: Olyan közel vagy

Oly közel vagy, hogy szinte félek.
Ó, mondd, álmaim mit mesélnek?
S hallod-e a csalogány dalát,
Mi ékesen szól odaát?

Ó, kedves, csak ülj ide, kérlek.
Csak szoríts magadhoz, úgy félek...
Súgd halkan, hogy még mindig élek,
Akkor is, ha már nem remélek.

Arany-Tóth Katalin: Életünk pillanatai...

Életünk pillanatai úgy suhannak el,
mint egy-egy árnyék a fényben;
szorosan hozzánk fonódva,
aztán semmivé válva, hirtelen.

Arany-Tóth Katalin: Ha tehetném...

Ha tehetném,
Világnak kürtölném,
mit jelentesz nekem.
Lágy dallammal röpíteném
- mint tavaszi szellő a virágillatokat -
boldog énekem.
Én, ki mindent néma mosollyal
hallgattam eddig el,
s kinek a fájdalom már oly hű barátja,
mint Napkorong lassú járása
a termőföldeken.
Mert Veled minden olyan tiszta,
mert Veled minden olyan édes.
A könnyem is forrásvízzé válik,
a só belőle semmivé lesz.
Mert Veled minden olyan egyszerű,
s mert Veled mindent megértek.
Mint anyját ölelő gyermek,
úgy szeretlek.
Ha tehetném,
forognék körbe-körbe,
hogy a Világ is táncra perdüljön, s ne ökölbe
szorított kezekben gyűljön a harag keserűje.
Csak szeretet lengje nemes zászlaját a szívekbe,
mint ahogy én simítom szerelmem a testedre,
mint ahogy én csókolom lelkem a lelkedre.
Ha tehetném,
ölelnélek, amíg élsz - amíg élek.
Melletted már nem félek.
Mert érzem, hogy eggyé válunk
valahányszor
szemedbe nézek.

Arany-Tóth Katalin: Szavakhoz

Ó, szép, magyar szavak!
Ti vagytok örök támaszom.
Sorsom hullámzó ritmusát veletek táncolom:
örömbe, bánatba, sóhajba, zokogásba,
lágy, vagy kemény hangok vonagló ritmusára
- az életet a halálba
veletek vonszolom.

Ó, ti bölcs, hű szavak!
Hol vagytok, mikor válaszom
gödörben fetrengve, küzdve-keresve kutatom?
Zokogva reményből, cinikus kacagásba
- még vágynék egy ölelő, halk melódiára -
most végletek torz arcába
simítom mosolyom.

Áldott, magyar szavak!
Lelkem reátok hangolom,
s elfojtott könnyekbe fúlva, mondatba morzsolom,
(gyöngyökbe görbülő, tündöklő ragyogásba),
mit várnék egy megoldhatatlan megoldásra:
Temessetek boldogságba!
Igen... ezt akarom!

Arany-Tóth Katalin: Én csak vagyok...

Én vagyok csak,
én... én...
senki sincs velem.
Ez a magány
oly végtelen.

Éljetek csak!
Fény... fény...
világíts nekem!
Éltem soká,
múltam leteszem.

Nincs többé csak
lét... lét...
egy örök éteren,
halált hagyó,
lebegő tengeren.