Balla Zsófia: Jégrajz

Balla Zsófia: Mintha

Úgy élek, fölvirágozva,
tenyerem simogatással
telve, hajam villanyos. Bő,
elnyúlt pulóver ez a hely,
a tiszta szoba. Sikálom
az edényt. Borok a polcon.
Úgy alszom-ébredek: boldog
Hamucipőke – befogja
száját, tekintetét, vissza-
húzza kezét. A Tapolca
partján bőgnek a szarvasok.
Halált okozó fegyelem.
Kapaszkodom és szárnyalok.
Megtennéd, hogy semmit ne kérdezz?
Az élő, sugárzó egész.

Balla Zsófia: Szerelem születése

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.

Balla Zsófia: Mosoly

A fény beleömlik az éjszakába,
egy-egy csöppje az ágra akad,
megpördül és ólmosan hullva
a vonzó, zöldszemű földbe szakad.
Az égdarab levált a fentről,
s egy pad mellé lepotyogott.
Reggelre olvadt gömbbe gyűlve
hagy majd a földön egy vizbogot.
Páráll a széna illata,
és jóestét mond a napnak,
azt reméltem, hogy most az egyszer
a denevérek elmaradnak.
Bársonypapucsban járnak a neszek.
a Hold kibont egy monológot,
és elfelejtem reggelig,
hogy valami tőlem meglógott.
Káposzták recsegnek szépen,
én is elmondom esti imám:
„Te édes, ki nem vagy, kérlek szépen,
– egyedül vagyok – vigyázz reám!”

Balla Zsófia: Megszólítás

Minden készen áll.
Az életed teljes, nem hiányzik
semmi belőle.
Aki szeret, hogyan
karcolhatná meg üvegét?
Reggel a kezedre
teleírt lepke,
szárnyas pernye száll.
Ilyen törékeny.
Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe,
Simogatom a neved.

Balla Zsófia: A rózsa

I.
Mint kagyló nyílik szét a sok szirom,
a sűrű tô mutatja meg magát:
külön-külön sötét háromszögek
sorjáznak mind szűkülôbb körökben -
vagy fordítva: tágul a kör, kihorgad?
Az örvénylô sziromalakzatok
körbefogják gyöngéden azt, amit
a feslô rózsa rejteget, a telt,
szoros középet.

Ez az, ami nem nyílik sosem,
a többiek miatt, kik összenyomják
akaratlan.
Nem tudjuk meg soha,
hogy mit mutatna még beljebb, hogy ez
a bimbónyi zártság mért fontos neki:
szirmok tiporják, míg körülveszik.

A rózsa mélyén egy másik rózsa áll.
II.
E rózsa itt van még az asztalon,
de félô, hogy lekókkad, hogy kidôl
holnap vagy ma, elhervad, hiszen
nyitott egészen s széjjel úgy mered,
akár a fönnakadt szem.
Áll s külön-külön
terpeszti szirmát, szárát, levelét,
és most, hogy elnyílt, hogy közel a vég:
szemem tarolja, szípja nagy mohón:
hogy lássam akkor is, ha már kihúnyt;
pillantásom a fondor hajlatot
elválasztja, beméri, rátapad,
s tapogatja a zárt közt, belsejét,
a szirmok állagát, a lepkepúderes
csöndüreg szinét, hevét,
a föltartott fejet.

De jaj!

Arcom hiába süttetem vele,
hogyha ellobban! Mert csak Ô, csak Ô
tölt el gyönyörrel! És sem kép, se más,
sem híre, nem! Hiába mondom el
a mézszín rózsát, ahogy itt dereng
magában, mint a lámpa, s hogy suhog
a vaníliaízű, sűrü szél -

Ameddig itt van - most! - látványát idd tövig.

Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?

Balla Zsófia: Mindenható

Lehet, hogy a tenger dőlt habjaival ír,
vagy fű-hullámmal, kaszált réteken.
Hajad is titkos jelsor, más valőr,
hieroglifa s csak neked üzen.

Lehet, egy sálban alig látható
mintával írja: lát, hogy élsz, s miképp
küzdesz, – egy asszony is Mindenható,
ki másra ír mosolyt, s megnyílt magasba lép.

Balla Zsófia: A fény árnyéka

E márciusi hűs tavaszban
Te vagy a fény, Uram!
Hosszú tél után betöltöd
a tárgyak sötét közét.
Fölharsannak formák, szinek.
Acélkék árnyékommal elédbe
vetődöm a földön.

Sötét selyem folyik a fű fölött,
a tarlón, kövön és bokrokon.
Amerre járok, fényesen
lebeg és egyre ott suhog
előttem-mögöttem a vadkacsa
kékfényű tolla.
Kivetve, mint hálót, jelet,
hogy az élő belébotolna.

Árnyékot vet a testem, akár a kóró,
a búza szára, akár az ág.
De arcom fénybe tartom -
Az Úré minden aranyló napraforgó.

Balla Zsófia

Balla Zsófia: Túloldalon

Én csak egy betűsor vagyok,
üzenet s üdvözlet e-mailben,
kitől ezt-azt kérdeznek és
kihunyt képernyőre ítélnek;

egy megszólított női név,
arcom emléke, hallomása,
zokogáshoz kis menedék
vagyok, szívprogram futtatása:

legördülő ablakban egy
választható menü; kimásolt,
s új helyre szúrt jel tévelyeg.
A szemszöveg kiont magából.

S csak röpködök, megtért levél,
billentyűk, csillagok között.
Kifolyt éj áramlik belém,
s mind, ki fű jelbe költözött.

Balla Zsófia: Ami több

Amit egyszerre gondolunk
s ugyanúgy
egymás minden korában

Ami több mint a simogatás foltja
nem fogyatkozik
el nem veheti semmi

Balla Zsófia
Vissza a hold ösvényén, a vizen

A partig jött a fény,
kilépett, ami ezüst, a vízre.
Virágfejek utaztak a hullámokon.
Ki a partra és újra besodorva.
Kinyílnak a kagylók és becsukódtak a szirmok.

Megnyíltak a felhők és bezárulnak a szavak
A visszaút a víz színén,
találj utat a csökönyös Holdig,
a vöröslő mécsesig, az este
ki nem szólt szaváig, oda, hol
még nappal van s két szerető közt a sugárzás.

Balla Zsófia: Töredék

Régen veled csatangoltam
hóba arccal befordultam
jobb válladon ringatóztam
elevenen fújt a holdam
kezdetben még vizes voltam
tőled sebbel lombosultam
ágam csillaggal rakodtam
a szél színét kitanultam
életemmel is a múltam

Balla Zsófia: Sugárzás

Pásztázom tekintetemmel.
Körvonalait simítom.
Ez már elkerülhetetlen
csókolat, kivédhetetlen,
hiszen tekintet nélküli.
Rajta szemem reflektora.

Balla Zsófia: Ahol a másik véget ér

Ahol valaki véget ér,
odáig jut el a tenyér.
Köztük hajszálnyi fal, a mész,
melyet nem törhet át a kéz,

az érintés át nem hatol,
lecsúszik a zárt bőrfalon;
hol lét a rég-megéltbe fagy,
kéz meg nem tart, magadra hagy:

olyan leszel, akár a párduc,
levelek közt rohanva átjutsz,
a bőrödön csak égnek a boldog
érintések, szavak, a foltok.

Balla Zsófia: Csók a parkban vagy esőben

Mindegy az, hogy
a forró este
vagy sima eső
hull a hajunkba,
hogy az apró zizegés
el akar altatni lábon állva
mint a nádat
(az ő összeboruló fejük is
örökös nemalvást int egymásnak),
vagy reflektorfény rohan át rajtunk,
mint aki már nézni is unja,
és mindegy, hogy mi kerget össze:
a higanyég súlya
vagy a sötétség magánya,
és mindegy, hogy mi szorít össze:
a víz ütése,
vagy kavics-vicsorgás,
és mindegy, hogy mi üt közénk:
egy idegen emberi baj,
vagy kifeszített villám.

Amíg csókolsz,
nincs semmi baj.