Balla Zsuzsanna: Virágének mostanság

Balla Zsuzsanna: A távoli háztetők

Balla Zsuzsanna
Haiku

Pillangó vágyam
rád várt, markodban piheg,
így szabad lehet

Balla Zsuzsanna: A másik csend

Hangodba kapaszkodom.
Csendezünk és hallgatunk.
Máshol és nem ott vagyunk.
Az ott valahol van.
Az ott nem két külön itt.
Az ott megérkezés:
talán sövényben megbújó kertkapu,
talán hintaszék a kandalló előtt,
talán borostyánnal befutott falak,
talán tisztás, ahol lélegzik a fű,
talán akácillat az éjszakában,
talán homokba rajzolt házban
ünneplő, önfeledt pillanat,
ahol a lélegzetünk egymásba fúl,
s beszélni nem szabad.

Balla Zsuzsanna: Tavaszi randevú

A gátoldal fáit a folyó öleli,
ha jő a tavasz felkeresi,
míg jöttét várja a fűz, szomorú,
bús és áradó e randevú.
A meder nyugtalan,
s mederben a víz , oly zabolátlan,
mint az égő tekintetű kamasz,
kinek mennie kell,
s ha lázad, az nem panasz,
csak az élet sürgető igénye,
hogy vélt vagy valós
béklyóit letépje,
s legyen szabad.
A gátoldal fáit a folyó öleli,
zöld udvarlással kényezteti
hozzájuk símul rég várt szerelemmel,
ringatót dúdol, nem éri be eggyel.
Andalít, s lágyan csókolja térdüket,
s még fel nem ocsúdnak,
már hajuk is a vízben lebeg,
a folyó vágyát lebírni nem lehet

Balla Zsuzsanna: Tudod?

Tudod, mi kéne?
Játszi vidámság:
Szökkenő, csókos öröm.

Hetyke kedvű,
Szelíd vagányság:
Tavaszígéretű szerelem.

Cinkos pillantású,
Könnyűléptű vadság:
Mámorító veszedelem.

Bársony érintésű,
Dédelgető kívánság,
Nekem veled, neked velem.

Balla Zsuzsanna: Dúdoló...

Hidegben, hóban,
Fagyban, télben,
Illatos tavaszban,
Ölelő szélben,
Esőben, sárban,
Gondban, bajban,
Ömlő fényben,
Dús diadalban,
Botlón, remegőn,
Tétova bátran,
Délceg merészen,
Csókodra vártan,
Levetem ingem,
Levetem inged,
Mossa a vágyunk
Össze szívünket.

Balla Zsuzsanna: Több, mint...

Több, mint sejtelem, vagy megérzés,
több, mint teremtett gondolat,
több, mint szunnyadó vágyból
kibomló élő, izzó akarat.

Több, mint keserédes cseppekben
rejtező mézízű pillanat,
több, mint szirompuha érintés,
mint lehulló rozsdás lakat.

Több, mint sodró, s türelmetlen
áramlása az éltető vérnek,
több, mint a megfáradt utazók
csókja, mikor hazatérnek.
...
Több mindezeknél...,
s el nem mondható.
Miért próbálom mégis?
Hogy lásd mily kevés a szó!

Balla Zsuzsanna: Fohász

Úgy mondanék valamit,
hogy rám figyelj! Hogy tudd,
hogy érezd, itt vagyok!
Leszek és maradok,
ha hamvadó napok
porladó percei omlanak
feledésbe, nem változik,
mi velünk jön a harsanó tavaszba,
tikkasztó nyárba, sárgálló őszbe,
mi nem hervadva szikrázó télben
is tűzként éget. Van, mint minden létező
mely nem adja magát a feledésnek,
míg lélegzete rebben, és nem lehet
megvallani vallásos hittel sem
szebben a szerelmet, amit érzek.

Balla Zsuzsanna: Alszom, álmodom...

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.

Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.

A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!

Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.

S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth-sarkon ott állt a benzinkutas,
Ki átvezetett a forgalmas úton.

A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.

A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor,
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, biztató, komoly.

Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím, itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

Balla Zsuzsanna:  Kulcs a lábtörlő alatt

Ha hozzám váratlanul érkezel,
hívatlan vendég nálam nem leszel,
tudod egy gesztusból, hogy vártalak,
ott lesz a kulcs a lábtörlő alatt.

Ismerősként üdvözöl a ház,
tölts teát, csészét majd találsz.
Váratlan jöttél, s mégis vártalak,
ott volt a kulcs a lábtörlő alatt.

Fáradt vagy, elnyúzott a nap,
aludni volna jó, vagy pihenni csak,
párnám ismerős illattal hívogat,
a kulcs téged várt a lábtörlő alatt.

Ha nem várlak többé, valami szétszakadt,
hűlt bizalmam pora vár a lábtörlő alatt.

Balla Zsuzsanna: Játsszunk!

Játsszunk kedvest:
Könnyű léptű
Sóhajtalant!

Játsszunk szerelmest:
Rügyező kedvű
Gondtalant!

Játsszunk örömöt:
Felhőtlen homlokú
Derűt!

Játsszunk ünnepet:
Nem múló, örök
Öröműt!

Játsszunk életet:
Valóságosan
Igazit!

Játsszunk egymással:
Őszintén
Igazat!..

Balla Zsuzsanna: Kerettől keretig

Emlékszel?
...amikor még nem ismertelek,
nem voltál, én sem voltam neked.
Köd körözött, ágkontúrok
sziluettjei magasodtak.
Lehet, hogy te rajzoltad,
s egy képben vagyunk.
Kerettől keretig tart a létünk,
ha lépünk, le nem zuhanunk.
Bokrok nevét kutattam,
azt képzeltem, ha tudom,
s mint varázsigét elmormolom,
minden valódi, s nem álmodom.
Száz alakban is bennem motoszkált
a kérdés, hová vezetsz.
Vagy én vezetlek?
Vagy csak hív hegy, hogy veled legyek?
Sárkánygerinc. Mutattad, ahol hegyháta
kikandikált a fűcsomók között.
Vállam válladhoz ütközött,
zuzmók aranymorzsáját tapodtuk,
s lágy moha nyelte el lépteink,
visszanéztem, de nem maradt nyomunk megint.
Mert hiába rezdült a levél, hiába
sóhajtott kócos hajamba a szél,
madár rikoltott, szürkén alkonyult,
a halványuló színek megindultak,
a vászon megfakult, nem volt hangunk,
lélegzetünk nem szívta be kíváncsi ajkunk,
csak a palettán ragyogtak fel a színek,
az utolsó ecsetvonással átkaroltad törzsemet.