Baranyi Ferenc: SZENT MIHÁLY ÚTJÁN

Párizsban a Hortobágy poétája
percig feledte a magyar ugart,
(Szent Mihály útján korzózott a nyár és
dalolt a Szajna-part),

de otthonról az ősz, a gond utána
szökött egy pillanatra nesztelen,
s a költő őszi kedvvel ment tovább a
Boulevard Saint Michelen.

Szívében akkor íve tört a nyárnak:
a Gare de l'Estre fázósan vonult,
s - föl-földobott kő - ősz-kopár hazája
földjére visszahullt.

... Párizs nyarában könnyed volt a szívem
akár a Szajna-parti énekek,
nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
a faleveleket,

csupán valami ősi nyugtalanság
emléke borzolt lombok ágbogán,
hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
merről üzent az ősz egy délután,

hogy még a messzi nyárban se feledjem:
hol a hazám.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt néhány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább harag piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt. 

Baranyi Ferenc: Remény

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyezségre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Baranyi Ferenc: Maradj

Baranyi Ferenc: Nem tudom

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom: nem nyugalomról,
nem macska-kényes renyheségről,
mely puhán körüldorombol.
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom: nem nyugalomról.

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy nem a módról,
nem kacsalábon forgó házról
vagy bankban őrzött pénz-halomról,
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy nem a módról.

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy tétlen fázom,
ha álmos bódulatban élek
s békémet restséggé alázom,
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy tétlen fázom.

De bármiről szóljon az élet:
az ember nem lehet magában,
a társtalan, csupasz remények
didergésében pusztulás van.
Bármiről szóljon is az élet:
az ember nem lehet magában.

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

 

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát - mi egybetart - a lánc?
Talán szeretsz.Talán csak kívánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény - a vér, a köd

Baranyi Ferenc: Rózsa

Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

Baranyi Ferenc: Miattatok

Baranyi Ferenc: Asszony

Nyugalmasab, mint a kályhatűz benn,
viharosabb, mint a jégeső kinn,
elegánsabb, mint a társaságom,
szegényesebb, mint a szeretőim.

Kívántam nem egyszer a halálát
s szorongtam ezerszer életéért,
vagyonokat tékozol napontam
s esztendőkre osztja be az éhbért.

Átkozom a születése napját
s megáldom az anyát, aki szülte,
parthomoknál tüzesebbre izzít
s őszi sárnál hidegebbre hűt le.

Nyugalmas és viharos, kihívón
elegáns és félszegen szegényes.
Semmirevaló. Pótolhatatlan.
Áfonyafanyar. Cseresznyeédes. 

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez:ha elvesztelek
belepusztulok.Bármi lesz veled:
autó üt el,cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegány--
én utánad halok,nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek,ha élsz--s ha meghalsz,meghalok.
Oly egyszerű ez.Semmi komplikált
nincs abban,hogy csakis harmóniát
fog fel a fülem,hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang,mellyel összecseng.
Megirták mások már,mi vagy nekem:
lányom,anyám,húgom,parasztnak a föld,
prófétának ige,mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában--oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát,hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz--hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.

Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvigasztal.

De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Baranyi Ferenc: Téli dűlőn

Baktatok hóbefútta dűlőn,
a hideget fogammal szűröm,
ízlelgetem: tömény-e még?
Csökönyös, néma pusztaságban,
márványfehér szobortanyákban
oldódik vajon már a jég?

Törhetném csizmasarokkal össze,
de félek, hogy eleven rögbe
hasít sebet a durva láb.
Inkább tavasz melege jöjjön
és öntse szét a fagyos földön
természetét: a sugarát.

A föld, páncélba börtönözve,
léptemre rezzen, rezzen össze,
mint sima szóra a paraszt.
S megyek tovább. Reng minden ablak,
nyög a jég,
nyög a hó,
nyög a parlag,
melyből a léptem vért fakaszt.

Ha kell, hát törni-zúzni jöttem!
S kezét vállamra téve, bölcsen
korhol, csitít a türelem:
meleget hozz, ne csizmasarkat,
olvaszd s ne törd jegét a fagynak,
úgy győzhetsz konok teleken!

Baranyi Ferenc: Gyönyörű dráma

Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

Ölelésünkben összeér:
Talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát - mi egybetart - lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.

Baranyi Ferenc: Lány a kútnál

A lány leült a kútnál
és szép volt, mint a kút,
melynek mélysége lentről
fel, az arcára hullt,
a kőalak mögötte
majd megveszett, hiszen
rangban hozzákövülni
nem volt reménye sem,
a lány leült a kútnál
és elmosolyodott,
az örökkévalóság
percekre tört legott,
felkaptam egy darabját
s elfutottam vele,
nehogy egy moccanás, egy
zörej visszavegye.
Csak nékem rendeződött
így össze ez a kép.
S immár kimerevített
tökély a töredék :
az elcsent pillanat már
örökös programom.

A lány leült a kútnál.
Azóta szomjazom.

Baranyi Ferenc: Mi mit nyom?

Mostanában
ha balra fordulok az ágyban
derekán az éjszakának,
nem tudom, mi mit nyom jobban:
a szívemet az ágy - vagy
a szívem az ágyat?

Baranyi Ferenc: Ne féltsetek

Lemondanak még rólam egy
néhányszor -
a kárörvendők szívesen temetnek.
Akiknek talmi harsogás a mámor -
ugyan miért is értenék a csendet?
A kóbor ihlet hosszú tetszhalála
a hallgatás szoros vermébe hantol -
ne féltsetek. Magammal egybeásva
viaskodunk. Ne féltsetek magamtól.
A költő csöndje több a hallgatásnál:
a lélek hangtalan kínvallatása,
melynek során a poklokig alászáll,
hogy aztán égig csapjon áradása!
Erőt növeszt e csönd, hogy megfeleljek.
Az újbor is csak úgy tisztul, ha erjed

Baranyi Ferenc: Nem szabad...

Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni

Baranyi Ferenc: Elmentél tőlem...

Elmentél tőlem kedves,
S én csak hagytam, hogy menj is csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar... - hagyni kell.
Ha megkérdezné tőlem most valaki,
Hogy mit jelentsz nekem,
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen.
Csak nagysokára mondanám,
Hogy semmiség...egy múló szerelem.
S nem is vennék észre rajtam,
Hogy könnyes lett mind a két szemem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
Szemed ha rám nevet,
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom megremeg.
Mosolygok majd az utcasarokig,
De aztán ha befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet szétmorzsolok.
Ha megkérdeznéd most tőlem,
Hogy mit jelentsz nekem,
Azt mondanám....: semmiség, elmúlt szerelem.

Baranyi Ferenc:Elfogadnám szél szerelmedet

Mióta biztosan tudod,
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele -
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.

Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a "szeret - nem szeret" pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret - vallott a sorsvirág,
s lehet: e vallomás a veszte....
Talán szeretlek? - megszeretsz.
Szeretlek! - s talán nem szeretsz te.

Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts - azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.Elfogadnám

Baranyi Ferenc: Utószó egy szerelemhez...

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja,
már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?

Válni kell.

Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.

Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Baranyi Ferenc

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Baranyi Ferenc: Maradt még?

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék- a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Baranyi Ferenc: Figyelj rám!

Figyelj rám egy kicsit,
S ne bújj előlem el,
Ilyenkor önmagad
elől is rejtezel...

Vedd észre, hogy vagyok
Vedd észre s adj jelet...
Beszélj, vagy legalább
rebbenjen a szemed...

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is
Mitől engem kímélsz,
Szólalj meg akkor is,
Ha ellenem beszélsz.

Ne bújj előlem el!
Figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz:
Valamit, valamit...

Baranyi Ferenc: Ki számol el

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Baranyi Ferenc

A kérdések folytatása
"S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol"

(József Attila: Mondd, mit érlel)


És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott,
kiegyezett a szenvedéssel
s szíve megtörve sem sajog?
Már azt se bánja, ha reményét
vesztegetik a Halleron,
egyetlen kincse a szegénység -
és el se rejti már nagyon.

És annak a sorsa mit érlel,
akit nem véd szakszervezet,
beéri szárazabb kenyérrel
s betegen is dolgozni megy?
Asztalra még akkor se verhet,
ha igaza nyilvánvaló,
szótlanul cipeli a terhet
s futtában székel, mint a ló.

És annak a sorsa mit érlel,
aki máról holnapra él,
ritkán kerül gyomrába étel
s feje fölött már nincs fedél?
Bűzlik a metróállomáson,
szánalmat kelt s orrot facsar,
neki nem ünnep a Karácsony
s nem büszke arra, hogy magyar.

És annak a sorsa mit érlel,
kit éhe a szépnek, meg egy
bizonyos fajta lelki kényszer
verset olvasni késztetett?
Költők siralmas árulása
úgy döf szívébe, mint a tőr,
mert mind a múltját magyarázza
s nem a jövendőért pöröl.

És annak a sorsa mit érlel,
ki komolyan lelkesedett
a proletár utókorért, mely
mára nevetség tárgya lett?
Vigasza, hogy e kacagásnak
hideglelős felhangja van...
Akit riasztanak az árnyak -
az nevet ilyen hangosan.

Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér a táj, csupán a parton,
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik, csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét szinednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.

Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.

Baranyi Ferenc: Szeretnék

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

 Baranyi Ferenc: Takarna sírig is 

Baranyi Ferenc: Őrangyal

Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot oda ozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod

Baranyi Ferenc: Kék madár - zöld fák

Kassai Franciskának

A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!

S ez hihetőbb örömet adhat.

Baranyi Ferenc: A vágy villamosa

 Zötyögünk rég a hosszú pályán
egyszál-sokan s tömeges-árván,

külön-külön az egy-irányban,
egyenként a közös magányban,

ott az út vége, ahol kezdjük,
mindig egyszerre - és sosem együtt.

Aztán majd egy kopott remízben
vakvágányra állít az isten

s a csilingelést rozsda rejti.
De mégsem, ott sem száll ki senki.

Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
Csak védlek.

Baranyi Ferenc: Nincs

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy:
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!