Bartalis János: Erdő között

Itt vagyok: a lelkem seb.
Bús erdő: öledbe hajtom fejem.
Cirógass szellő-kezeddel, simogass
erdő-illatoddal.

Ím, a patak árja zúgva
lefelé halad.
A nap is lefelé zuhan,
de én csendesen felfelé megyek
a virágos erdőoldalon,
vad eprek között.
Egy vén fánál az időben megállok
és kérgébe bevésem búsan a nevem:
„Itt jártam... éltem... a földön.”
S a törzsébe egy véres szívet is karcolok,
mint ifjú szerelmesek,
és tovább haladok,
és megyek feljebb, mind feljebb
nem járt útakon,
egyre messzebb, messzebb,
míg a felhők tüzében egyszer csak
örökre elveszek.

Bartalis János: Érzed-e?

Érzed-e a hegyek illatát?
Az erdők lombja még méregzöld,
de itt-ott feltünedezett már
egy-egy arany tincs.
Muskotályszagok szállnak a légben.
Sárga darazsak röpködnek
a szőlős kertek felé.
A mezőkön törik már a, kukoricát,
gyűjtik a tököt,
szaggatják
a zörgő hüvelyű paszulyt.
A szőlőkben döngetik a hordókat,
kalapálják az abroncsokat,
zeng a hegy tőlük.
A Szamos mentén is megért
a szeder,
kaszálják a sarjút,
a réteken kigyúltak
a lilalángú tüzek:
az őszi kikericsek.
Érzed-e a hegyek illatát?

A földeket már szántják,
fordulnak a barna-fekete barázdák,
és hullnak a magvak
az elboronált földbe.
Sokhelyt kibújt már a vetés,
állnak sorban az apró katonák.
A föld párállik,
édes szagokat ejt,
az új kenyér zászlója leng.
Érzed-e a hegyek illatát?
Megyek a mezőn.
Nézem az egybeolvadt
tágas földeket,
ahol emberek mozognak
a gépek nyomán.
Járom a kerteket.
Az ökörnyál száll
az őszi légben.
Madarak húznak el felettem.
Szívem kinyílik,
Lelkem lobog.
Az ég leborul a földre.
Hangom a világba messzire
hallatszik.

Érzed-e a hegyek illatát?

Bartalis János: Aranyviolákat imádkozom

Miképpen imádkozzam hozzád, Uram.
hogy meghallgatást nyerjek?
Valami különös, furcsa-új imádságot szeretnék,
Valami mély, siránkozó hangot egy hárfából.
Aranyszavakba foglaltan aranyviolákat
egy júliusi kert öléből.
Azt: aranyviolákat, egy szív ködös, éjféli
vergődésének bús imádságát.
Azt: aranyviolákat, egy léleknek
az Egyedüliség sápadt csendjében való keresését.
Azt imádkozom hozzád, Uram, amit még
senkisem imádkozott.
És arra kérlek, amire még senkisem kért.
Egy lélek bomlik ki előtted,
feltakart rejtekében ott van minden
Gyarlóság, mi csak embernek megadatott.
Mindég törtem a fejem, hogy megtaláljak
egy illő imádságot, de nem volt meg az a szerencsém.
Ne ítélj el, ha most aranyviolákat imádkozom.
Ma aranyviolákat. Holnap kitépett szívekből
Készített pörköltöt.
Holnapután csak a füstöt, mit kipöffent
az Élet kohója
S azután - majd magamat húzom fel egy fára.
Ma még szépen összekulcsolom kezem.
Bohó-ártatlanul, mint kis gyermek.
S gügyögő szájjal kezdek bele az aranyimádságba.
Roppant egyszerűen, szépen, tisztán
sorolom el az aranyviolákat
Rendre - ahogy következnek.
Édes Istenkém, hallgass meg.
Most kezdem.

 

Bartalis János: Áldás-megáldatás

 

1

Köszöntlek!
Két karom kitárom és áldani szeretnélek.
Mintha a föld papja volnék
– az egész földé.
Dús virágáradásban állok,
szelíd égbolt alatt.
A mezők szentje vagyok.
Kicsi porom, lehajlok
fölibéd néma arccal és megcsókolom
a porszemet.
Fáradt, nehéz föld-nyoszolyán fekszem.
Véres robot után elnyúlok csendes mezőben.
Testem földnek adom.
Lelkem hozzád küldöm el.
Repüljön, szárnyas jószág – égi repüléssel.
Valahol zengnek a harsonák,
s a titkos kürtök,
a dobok megperdülnek –
Valahol ver örök ritmusával –
a szív.

2

Bús idő repülése
üt szíven...
Évek nehezednek fejemre
és – siker nélkül.

A nagy, egész győzelem,
a teli-bús végtelen áldás
hiányzik életemből
és a – megáldatás.

Bartalis János: Tavasz van...

Tavasz van, ó, tavasz van megint!
A szívet ifjú láz fogja el.
Éled a föld s a rügybörtön szakad,
s égbe mártják ágaikat a fák.

Menni kellene valahová a kedvessel,
menni, menni...
Ki a szabadba, ki a hegyekbe,
minél messzebb.

Nézni a mező zöld haját.
Nézni az erdő friss lombját,
amint bontogatja a szél.
A szobába nem fér már az öröm.

Négy fal között szűk lett már a tér.
Menni kellene valahová a kedvessel,
kipirult arccal,
égő szemekkel.

Őzikét kellene látni.
Hűs patakból vizet inni,
zöld mohára leheverni.

És csak nézni, nézni
a frisset, a zöldet,
a lelkünkben kitágult eget,
és be nem telni véle soha.
Ó, menni kellene valahová -
ifjan és szépen -
kart karba öltve,
sugárzó szépen
menni a hegyen.
És jónak lenni, és nagynak lenni,
és erősnek lenni,
mint az örökké-friss vad zamatú
tavasz.

És szeretni, szeretni, szeretni!

Bartalis János: Most két nagy égő szemed

Most két nagy égő szemed von.
Von, mint a csillagok.
Két nagy örök csillag ragyog.
Mélységes éjszakámba betündököl.
A te ajándékod ez, Kedves.
A te boldog nagy ajándékod,
mellyel bearanyozod az életem.

Bartalis János: Kint ülök

Bartalis János: Várlak

Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak
A hold lezuhant a kertek mögé!
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
...szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

Bartalis János: Álmok

Azt álmodtam, hogy álmodom,
megálmodtam, mit álmodsz,
s úgy őrködtem az álmodon,
mint aki nem is álmos.

Álmod álmomra ráhajolt,
- forrásra így a pálma, -
álmomnak édes párja volt,
s te voltál álmom álma.

Mint szembenéző tükrökön,
mik egymásnak felelnek, -
álmodjuk bár külön-külön
ugyanazt a szerelmet:

két álmunk egybesimulás,
akár a megvalósulás.

Bartalis János: Mondd el...

Minden nap,
minden órában,
minden évszakban -
mondd el.

Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.
Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.
Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.

Mondd el
a szélben, az esőben , a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.

Mondd el
a napsugárban,
amely rozsot és búzát érlel
és kenyeret ád az emberek
asztalára.
Mondd el a pacsirta dalában,
amely végig kísér
az úton.
Mondd el
a hajnal fényében,
amely felcsap,
mint tűzcsóva
a hegyek csipkéjén.

Mondd el
a reggelben,
mondd el
az estében,
mondd el
az éjszakában,
levelek álmában,
mondd el
a csillagok milliárdjai közt,
mondd el
a vizek zúgásában.

Mondd el
a szíved verésében,
szavad ritmusában.
Mondd el a győzelemben,
mondd el
a letörésben,
mondd el
a le nem törő
emberi erőben,
a kicsi fűszálban,
a hó alatt alvó csírában -
Mindenben mondd el.

A kasza húzásában,
a gépek kattogásában,
a sarló nyisszenésében,
a gyárak dudájában -
mondd el.
A gyalu harsogásában,
a kalapács csengésében,
a toll botladozásában
- napi munkádban -
mindenben mondd el.

Mondd el,
ami oly egyszerű,
oly magától értetődő,
oly természetes,
mint a virág,
mint a kőszikla,
mint a fa,
mint a madárhang,
mint az emberi beszéd
és mégis,
mégis oly nehezen
kimondható.

Mondd el,
Te ember! Emberek embere:
a világ szépségét,
az élet örömét,
amelyre annyiszor borul bánat.

Mondd el,
mondd el már egyszer -
az örök kimondhatatlant.

Bartalis János: Isteni bölcsesség

Az isteni bölcsesség: minden.
Az én bölcsességem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcsesség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom...
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár...
Elkárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy virágháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom - a Jót.

Bartalis János: Szóltak a csend léptei

Szóltak a csend
néma léptei.
Hallottam a bársonyos suhogást.
Egy pohár vizet hoztál,
és letetted halkan asztalomra.
Szobám négy puszta fala
kitágult,
tág lett egyszerre körülöttem a világ.
Őszi kikericsek nyíltak a réten,
(vagy tavaszi hóvirágok?)
Ki tudja?...
Az erdőn sárgultak a lombok,
(vagy új rügyeket bontottak a fák?)
Én összezavarom most a képeket.
Ha hegyet írok,
tudod -
virágot akartam írni,
ha tengert írok,
azt jelenti,
nagyon szeretlek!

Bartalis János: A vers mellett

Nem a versben élek,
csak a vers mellett.
Nem ad az élet kegyelmet.

Pillanatok vannak csak: percek.
Halvány kis, fájó remegések.
Villanás, mely megrezeg bennem.
Mint fénysugár, átfut lelkemen.
De aztán vége, vége már.
Elkattan az aranyos zár.
Sötét lesz újból, mély sötét.
Illan a bűvös tündérkép.

Nem a versben élek,
csak a vers mellett.
Hiába jöttök
tavaszillatú hegyek.
Alkalmak, tervek,
reménységek...
Szűz szavak -
a mélyből bukkantok ki,
miket emberajk
még nem ejtett ki.
Ősdalok!
Szárnyak!
Képzetek!
Hiába jöttök, hiába.
A perc elfut, a drága.
A lelkem fájva megremeg.
Én most verseket feledek.
Meg nem született új-új verseket.
Soha nem ismert tavasz-ízeket.

A boldogság csak addig tart,
míg enyém vagy, drága pillanat.
Míg munkába megyek szaporán.
Siető emberek közt az utcán.
És felrajzik bennem minden szép.

De mint aranyháló,
szétfoszlik, szerteszét.

De nem, de nem, az nem lehet.
Ki született, megölni nem lehet.
Kikeltek, megnőttök - tudom én.
Virágok nyílnak a domb kerekén.
Kis versek, vers-csírák - magok,
alig megötlött kicsi életek -

Nagyok lesztek ti, nagyok!

Bartalis János: Csak a vers él

Bartalis János: Téli szerelmes vers

Hó van. És én szeretlek.
Szomorú almafák között járok.
A cseresznyefák, mintha rólad
gondolkoznának.
Szép ragyogó homlokod simogatom: Édes!
Szárnyat növesztesz álmaimnak.
Már túljárom a végtelent.
Egy bús költő akarása kiált.

– – – varjak szálltak a fákra.
Fekete madárraj lepte el a kertet.
A hó alól szedegetnek.
Milyen éhesek, milyen szomorúak
és milyen szomorú a világ.

Neked adom a fellegek színét.
Ha vérvörös télalkonyba suhan a nap,
én-lelkem bíbor csókjait küldi: Kedves.
Hajad lengesd az Éjszakába.
Két szemed sugarát küldjed utánam,
a vad hajszában megáll a bolyongó költő.

Vándor. Az álom röpül, mint aranylovas.
Hiába nézek, gondolok, búsulok, teszek.
Hiába vetek, aratok –
Az élet megáll. Az álom röpül, mint aranylovas.
Vágy-paripám halkan lehorkan bíbor fellegek özönében.
Elmúlok! az örök szomorú földön,
amely bölcsőm és sírom, koporsóm.

Bartalis János: Az éjjel

 Az éjjel párnám alatt tartottam neved,
mint gyermek a száraz kenyeret,
   ma este a te neveddel aludtam el.

   Baloldalamra fordultam, ahol a szívem dobogott,
és egész éjjel hallottam szívem ritmusát,
   a boldog, meg nem szűnő dalt,
amint halkan zengett az éjben.

                        Valami mézillat,
                         erdei hűs illat
              csorgott a szívemre-nyelvemre,
           és én egész éjszaka ettelek-ittalak
                 – gyönyörű gyöngyalak –
néztem az arcodat, nyeltem a szemedet-hangodat,
                         és nem tudtam
                         betelni, jóllakni
                               veled.

Az éjjel párnám alatt tartottam neved.

Bartalis János: Most jöjj el, Isten...

de tört szavakat tudtam csak mondani.
Féligkészeket, értelmetlenül.
Csak sóhajtani tudtam, Uram.
Mint a nyári rét vagy a fűz.
Ne rójj meg most -
ha egy életen keresztül
kerestem a lázas szavakat,
ékéül a Te templomodnak
- s hiába kerestem.

Üres a kezem. Itt állok,
Azt hittem, az élet csúcsán
fénylőbb világot látok.
Hogy fenn a magason, túl mindenen,
amit csak kerestem, mind elérem.
Megtalállak téged.

De csak sötétet látok,
bús világot.
Kevéske fényt és halvány
gyertyalángot.
Csermelynyi havasi patakot,
mely nem ringat üde csillagot.
Azt hittem, megtalállak Téged.

Mint gyermek mentem.
Nyujtottam kezem.
Most szóljál, lelkem.
Miben is hittem?
Fűpárnára hajtottam fejem.
A világon általmentem.
Most jöjj el, Isten.