Bella István: Nem verset írok

Mióta megtudtam, azóta
úgy fénylenek a levelek;
mióta megtudtam, adósa
vagyok mindenkinek.
     
Neked is fű. És neked is levél.
Neked is, gyatra gyom.
Megitattál, megetettél,
s levél sár, árny-alom.
     
Neked is föld. És neked is színek.
Részeim voltatok,
mégis egyszerre veszitek
vissza, ami vagyok.
     
Törlesztgethetném máshogy is.
Vénperc percentesen.
De félek, egyenkint elfogy és
semmim sem leszen.
     
Ezért nem verset írok itt,
de adóslevelet
romló testemről, amit
nekem hitelezett
     
egy árnyék, kiről csak azt tudom,
hogy fény, fű és levél.
S kinek meghalni tartozom
már az életemért.

Bella István: Hívogató

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
- szakadó szívverés.

Nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek:
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?!

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök:
szemem földje helyett
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed.

Elmásolnám hajam,
ne legyen barna lomb,
megmásítnám magam,
csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.

- Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed,
szíthatod, szíthatod:
kihalok nélküled.

Bella István: Nyár


Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.

Bella István : Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel -

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony -

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak -

- ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

Bella István: Azért, mert

Bella István: Eső után

Bella István: Március

Március, március,
meztéllábas Dárius,
te álruhás királyfi,
ki hozzánk jössz megszállni,

ruhád ugyan ringyes-rongyos,
jéggel fércelt, hóval foltos,
de én tudom, lábnyomodban
arany gyullad, virág csobban.

Rossz gúnyád, ha leveted,
fölruháznak az egek,
válladra a kivirágzó
aranyeső sző palástot.

Jobbodban ág: jogarbarka.
Balodban nap: aranyalma.
És mert fénylik és ragyog:
koronád és homlokod.

Bella István: Nélküled

Nélküled leleassúl a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok
Csak valaki lézeng helyemben
Ki voltam lakhelye ismeretlen
Másik földrészre távozott

Bella István: Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Bella István: Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?
- Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok -
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit.

Bella István: Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,
s levette szemüvegét,
körbe, mint középkori lant,
megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,
s ide-oda, mint cimbalom-
verők, villant tekintete,
hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,
árnyát, mint ügyes muzsikát,
finom, törékeny hegedűt,
állukhoz szorították a fák,

ekkor... Ekkorra elaludt,
s a fák, a levegő, a rét,
szelíd, megjuhászodott
vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,
csak arc, csak kéz, csak a csecs-
szopó kisbabák üteme:
csend, szuszogás és újra csend.

Bella István: Jaj, ősz!

Oá! - az őszriadt lélek rikoltoz,
oá! - verődik csont a csonthoz,
oá! - tapad hús a húshoz,
vacog, bújna az ember is -

Oá! - riad az ősz, harangoz,
de bennem még fénylik arcod,
és érzékeim: élni riasztott
vadludak, nyaraik keresik.

Zúgasd csak ősz, jajos harangjaid!
Rianj fény! Ég!
Ha hajad megvakít,
minden jajom magadba temeted.

És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik,
s nem a levegő: lombtól lombig
gyűrűzik, gyújt tekinteted.

Bella István: Nyugtalanság

Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned azért,
ha éhenkórász életemért
éveim rajtad bevasalják.

Lehet, könnyelmű tékozlásom
szétfoszlik a földi magasban,
de egy maroknyi tisztaságot,
egy marék tüzet viszek magammal.

Csak annyit, ami már elég,
hogy teljesen el ne adósodjak.
Egy marék tűz, szemrésnyi ég,
egy tenyér víz a szarvasoknak.

Csak annyit, amit örökös szomjad,
a szám szélét szüntelen verő
nagy víz, a semmiség sem olthat.
Sem bárki semmirekellő.

Föltartott szikár tenyeredben
így izzok a hajdankori
férfiaknál szerelmesebben.
S pucérul, szentségtelenebben,
mint bármely addigi világ
tűzhányó asszonyai.

Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned ezért
a csavargó, nyugtalan tűzért,
ahogy szívemet szólíthatnád.

Bella István: Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogy egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban,
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam.

Mire meglelnek - nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változok,
földem, vándorló virágszóm.

Bella István: Esti ima

Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hidegen eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valamisen
néz a valamiben
valami semmisem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem élete,
Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem

Bella István: Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,
a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,
hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és félelmetesebb.

Bella István: Vagyok

Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom: vagyok.

Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Élek, nem én vagyok.

Bella István: Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim - napvilágpárhuzamosod -
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István: Szél zúdít...

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

Bella István: Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.

Bella István: Ha örökre

Ha örökre együtt lennénk,
örökre egymásból ennénk,
örökké egymásból innánk,
egymásónk lenne a hintánk,
együtt szállnánk örökre
rólunkról ránk, egyőnkről egyre.

Bella István: Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében,
megnézhetem mindennap arcomat

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére,
rábízhatom - vezesse! - voltomat,

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet,

s míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

Bella István: És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Bella István: Pipacsok, lángok...

Lángokkal veri a nyár, a mély látóhatárig
menekül a mező. De meggyullad, kivirágzik.
Pipacsok tüze tombol, vereslik szakadatlan,
tétova szikraszirmuk feltámad és kirobban
mint szememből a láng is, hogy érezd, tűzbefeslett
virágok közt menekülsz, nyárral perel a tested,
pipacsok gyúlogatnak, hogy végül, elveszetten
a fölgyúlt testű rétek sorsa rajtad beteljen:

Ki lángok ellen kel fel, azt a virágok népe
szerelemre ítéli, boldog számüzetésre,
máglyára veti a nyár és fölgyújtja mint az éhes
tüzektől menekülő, verdeső messzeséget.

Bella István: Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
Csönddel bélelem Boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
Hallgatom szívveréseid
Mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

Bella István: Líra

Visszhang vagyok,
- csak akkor szólok vissza,
ha megszólítotok,

szívhang vagyok,
- csak azt dobogom vissza,
amit ti mondotok,

hangszív vagyok,
- hangom a Föld beissza,
s ha leszek, a ti hangotok.