Bencze Marianna: új-örök nász

Bencze Marianna: Csendes beszélgetés az erdőn

Bencze Marianna
Szonáta, négy évszakra

Tavasszal,
pajkos ruhát szab magára a rét,
harmat-kehellyel koccint két tulipán,
orgona zendül a bokrok hegyén,
kékre kondul a harangvirág.

Nyáron,
a cseresznyefák vörösen izzanak,
friss szuronyát feni a kardvirág,
élén, a meztelen fény kettéhasad,
s a szél az égre fehér habot zihál.

Őszre,
dús gazdaggá lesznek a fák,
zörögve szórják arannyá ért lombjukat,
tűnt nyaruk hangosan pörlik a szarkák,
pincehidegre ébred a pirkadat.

Télen,
mint elhagyott menyasszonyok,
hófehér ágyban sírnak az illatok,
csillagként hullnak a könnyek,
suttognak, meglopják a csöndet.

Bencze Marianna: Üvöltés

Már régen volt,
nagyon rég,
hogy sziklaszirten sirattam
semmibe hullt fakó perceket,
a magam mögé hajított
halott időt...

Akkor ott fájt,
nagyon fájt minden,
minden bennem megrekedt gondolat,
s görcsösen markolták torkomat
a soha ki nem mondhatott szavak.

Csak álltam ott a bércen,
ahol a magány belém karolva
nézett le a mélybe,
s életem romjai között fürkészett,
hogy szilánkjaiból rakjon össze,
újabb könny-fészket.

Fájt, akkor ott
nagyon fájt,
szinte szétfeszített
a csordultig meggyűlt bánat...
de nem akartam,
nem hagyhattam!
hogy széttiport lelkemre építsen
megint csak magának várat,

Hát felkiáltottam,
gyóntatómnak fogadva fel a fákat,

fájdalmam sikoltva, üvöltve
süvített a hegyek felett,
visszhangom tépte ketté
fejem fölött az eget,

s angyalok könnyeként hullott
vissza a földre,
az ártatlan megtisztult bánat.

Bencze Marianna: Elsodort rímek

A Duna szelíd, ringó vizébe léptem,
Csendes-mozdulatlan simult el medrében,
S tükrében az ég fényékszere csillogott...

Míg a fénylő óriást néztem, csodáltam,
Szememmel kék testére írtam versemet,
De egy megfáradt szellő, hullámba gyűrte,
S messze sodorta a hirtelen rímeket...

A Duna szelíden ringatózni kezdett,
Fecsegve szaladtak felém hűs fodrai,
S kavicson csobbanva ölelték lépteim..

Bencze Marianna: A fény imája

Hajnalban, napkeletről jött a fény,
föld gyönyörű, hűséges szeretője,
szerelme aranyló lángra kélt,
simulva kúszott a hegytetőre,

bebújt a kis kápolna ablakán,
az oltár lépcsőn sugara megrogyott,
bearanyozva a templom szent falát,
a fény, térdre hullva imádkozott,

s falra rótt igéit olvasva újra,
hite a múló nappal egyre nőtt,
a keresztre feszített elé borulva,

a Világ világossága előtt...
majd felállt, a küszöbről visszanézett,
s az alkonyattal lénye semmivé lett.

Bencze Marianna: Csendbe merülve

Most jó kicsit megülni itt a csend közepén...
A gondolat hátradől velem a pamlagon,
Oly békésen nyugodt, már nem bánt,
nem ostoroz,
S a csend puhaleplével takar, míg hallgatok.

Most jó itt megülni a némaság szívében...
A gondolat szelíden pihen meg lelkemen,
Oly édesen simogat, fájdalmat nem okoz,
S kimondatlan szavak szólalnak meg bennem.

Most jó kicsit ülni a hallgatás ölében,
A gondolat álmosan-bújva ring velem,
Oly kedvesen ölel, mint őszinte szerelem,
S a legszebb álomösvényen hozzád elvezet.

Bencze Marianna: Mindennapi hajnalunk

A tegnapból égig érő fát növelt a csönd,
tövében, csitulva, elpihent a föld.
Ágai, mint szelíd, lüktető erek,
pókhálóként fonták be az eget,

de karja, hajnalban a tűnő éjen átnyúlt,
s ott a végtelenben eleven láng gyúlt,
mennyei tűzvész lobbant az égen,
teremtő sárga-özönben égtek a rétek.

Hangtalan, fény sercent a fákon,
friss titkokat suttogott a távol,
aranyhaját bontó néma szél inalt,
harmóniát komponált a földi zaj.

Fényt, s árnyékot játszott minden forma,
olyan volt, mintha az ég lecsorogna,
s mikor utolsó cseppje földet ért,
magához vont egy végtelen ölelés.

Minden, minden rosszat elfeledtem,
egy vén tölgynek támasztottam testem,
így talált rám a mosolygó pirkadat,
a lelket is belélegző pillanat.

Ámulva néztem ezt a szép csodát,
az újjászületés, ébredés varázslatát,
s az örömtől, sírni lett volna kedvem,
hogy ide a földre, embernek születtem.

Bencze Marianna: Az én ünnepem