Benczes Sándor Gábor: Tavasz, nyár, ősz, tél

Benczes Sándor Gábor: Elvesztettem

Hova tűnt a múltkori fény?
Hol van a téli hópihe?
És ki tudja, hol kószál most
a jótevő Isten, az Ige?

Elvesztettem lábam nyomát,
mint jöttem múló időn át.

Elvesztettem egy könnycseppet,
volt benne bú, volt szeretet.

Elvesztettem a tegnapot,
s nem találom a holnapot.

Elvesztettem egy hangot, szót,
gyöngyként gördülő mondatot.

Elveszett, ó, mennyi minden
elveszett félszáz év alatt!
Hanyag vagyok? Felelőtlen?
Felelj! ...ám az idő hallgat.

Benczes Sándor Gábor: Kezek

egy apró kéz, csecsemő gödrös keze,
apák csontos, eres keze,
erő, harc, munka van benne,
egy lány lágy, érzéki keze,
mely simít vigasztalón, s mondja: gyere,

éhezőnek remegő keze,
mit feléd nyújt könyörögve,
öreg embernek reszkető keze,
bőre vékony, kilátszik ere,
haldokló sápadt erőtlen keze,
mint mered üres, múló légbe,
egy bűnös kéz, mennyi gyűlölet benne,
egy kéz, mi feléd nyúl remegve,
s egy másik, mit csókolsz tisztelve
mennyi, mennyi kéz, s mindnek más az üzenete;

Benczes Sándor Gábor: Gyöngysor

apró, színes gyöngy
a betű,
a kiejtett hang,
s e gyöngyök sora
az a sok szép szó,
mit anyák, apák tanítnak,
s aranyszálra fűzve lesz
okos szavakból
egy lágy mondat,
mit gondosan alkotok,
benne fontos gondolat,

s te érted, ha mondom, és hallgatod,
s válasznak, mint ajándék te is átadod
saját kincsed, díszes gyöngysorod.

Benczes Sándor Gábor: egyszerűen


sosem fejtem meg
azokat a repedéseket
a szembefalon
ezer fele futnak
és mégis olyan egyszerűre
vékonyodnak mint én
ha veled vagyok.
(annyira fájsz és
fájok magamnak én is)

 Benczes Sándor Gábor: Tánc

Szavaim lágy, kecses, igéző mondatot alkotnak,
s te bűvölten hallgatod, miközben lágyan átkarollak.

Mint lágy tánc, úgy keringnek körötted a szép szavak,
s előtted, te csillagszemű lény, mélyen meghajolnak.
Szavaim lágy, kecses, igéző mondatot alkotnak,
s te bűvölten hallgatod, miközben lágyan átkarollak.
Gyere, ritmusra mozdul végre a testünk,
összeforrva ketten együvé leszünk,
a teremben a zene halkan duruzsol,
s mi ringunk rá, bennünk csend...

...egymáshoz már csak a szemünk szól.

Benczes Sándor Gábor: szememben viszem

(ültem a parkban
vén szél
szalad körbe a fűszálakon
a nyárfa nyájasan köszön a rigónak
csevegő porszemek vállamon

a nap
meztelen arcát homoktükörben látom
a sárga pitypangok viccet mesélnek:
trécsel két szőke nő az ágon)

(elindultam haza
az útra
sikongva pottyan két vakolat
fonóst játszanak a féknyomok
és az öreg kémény bután bólogat

Benczes Sándor Gábor: Nekem hiányoznak

Nekem hiányoznak
a szavak,
a mosoly,
s arc, mi komoly.

Nekem hiányoznak
a vágyak,
és egy kéz,
s szem, mi engem néz.

Nekem hiányoznak
az utak,
az illat,
s gyönyör-pillanat.

Nekem hiányoznak
a hangok,
a csend is,
s kocogó konflis.

Nekem hiányoznak
a léptek,
a virág,
s az egész világ.

Benczes Sándor Gábor: csend

csend van
hallgat a táj
hallgat, és fáj
csend van
hallgat az ég
hallgat már rég
csend van
hallgat az illat
hallgat, elillant
csend van
hallgat minden
hallgat, nincsen
csend van
hallgat az élet
hallgat, s én félek
csend van...

Benczes Sándor Gábor: történetek

írni kell
a madár kifeszülő szárnyáról
(meséltem neki
az aerodinamikáról tegnap)
apró karmai koppantak
mikor leszállt a hűs kőre

szólni kell
a szégyenlős Holdról
(meséltem neki
a spektográfról este)
sárga izzadt arcát
felhő sarkával megtörölte

és beszélni kell
a lecsorduló könnycseppekről
(meséltem neked
a depresszióról éjjel)
nézd: a madár már a sztratoszférában repül
hogy csókot adjon a fáradt Holdnak