Bényei József: Mozdulat

Hiányzik nagyon a kezed
szürkén hullámzó hajnalokban
Felsír a hű emlékezet
sugárzik arcod valahonnan

Mi őrizte az álomig
Jutalma megkövült magánynak
Az önzés sunyin rávonít
s a Hold árnyéka belesápad

Milyen is volt a mozdulat
arcomra hullott négy-öt ujjad
s a gödrök árkok ó-kutak
dombok nagy csöndjévé simultak

Egyszervolt csókok jóíze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom

Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el Milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan

Már csak az emlék melegít
pihegve reszket tenyeremben
A magány lassan bekerít
s hideg idő szárnyára fekszem

Bényei József: Hó

Rigók fáznak a lombban,
fényes a friss hó, roppan.
Mosd meg benne az arcod!
Ropog a friss hó, hallod?

A fák között az őzek
elbújnak, kergetőznek.
Utánuk minek futnál?
Friss hóban lemaradnál.
Markolj a puha hóba,
s reggelig álmodj róla!

Bényei József: Ballada

Arcomat gyötri ránc, idő,
a tenger - látod - ezt faragta.
Homlokomból ballada nő,
kudarcok szénfekete szobra.

Ha segítenél, most gyere,
kötözz kerítést vad szeleknek,
ne szóljon szavak kényszere,
görcseimből hidd el: szeretlek.

Majd túléljük a szenvedést,
gyönyörű lesz a csönd a mélyben.
Érints szívemhez kurta kést,
hogy a haláltól sose féljen.

Bényei József: Tárgyaim

Leltározom ismerős tárgyaim:
hogy boldogulunk egymással mi ketten,
ha nem szolgál már többé a szemem.
Ez irgalmas lesz, amaz ott kegyetlen,

ez ujjaimhoz hűséggel simul,
lopakodik, hogy könnyen megtaláljam,
ételt és italt juttat árva számhoz,
s elfödi arcom vér- és hóhullásban.

Vigyázzatok rám, szobasarki árnyak!
Ti lesztek majd a menedék, a mentség.
A vak ember az ürességbe bámul,
mint eretnek, ha véresre kövezték.

Ti térjetek ki, sarkok, szögek, élek,
ha nincs élő, ki ösvényen vezessen!
Vén fiókok türelmes polcai,
szekrények, könyvek, vigyázzatok engem!

Ti őrzitek a régi arcot, álmot,
s amit a porban csillagoknak láttam.
Irgalmatok majd hallani fogom
minden mesélő bútorropogásban.

S míg beföd együtt minket a homály,
egymáshoz érünk: vak tárgyak, vak ember.
S így üzenünk a roppantó időnek
láthatatlan, rejtelmes ős-jelekkel.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Bényei József: Mindennel közös

Déva-várt mégis felrakom,
vagy beleszakadok.
Az ember mindennel leszámol
mikor sorsába fog,
mikor először beledöbben,
mire teremtetett,
látja spirális körökben
nőni az életet,
s mindegyre megriad: az élet
egyszer fölébe nő;
megérinti a sötétséget:
keményebb, mint a kő.

Nem nőlhet mégsem kajla fű,
ha nélkülem fogan,
minden keserves-gyönyörű,
csámpás, alaktalan
formáció közös velem,
reám hasonlít az,
szülőanyja az én szívem,
nemzője volt a Nap.
Áradj beléje életem,
s ha rámnéz egy madár,
születés, szerelem, halál
nem volt hiába már...

Bényei József: Hiszekegy

Hiszek a mindennapokban,
a reggelekben, alkonyokban,
a fényességben és az árnyban.
Ami állandó: a világban.

Bényei József: Bizonyíték

Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ennél több a másik.

Bényei József: Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.

Bényei József: Magányos cédrus

A fának emberarca van,
ráncokkal, szemgödörrel.
Ha szél lendíti ágait,
meztelen csontja zörren.

Az ágnak emberkarja van,
kinyújtja, mintha kérne.
Jaj, egyedül van, nincs hite,
nincs egy száraz levél se.

Fogódzna földbe szép gyökér
s a homok elbocsátja.
A szem határa végtelen,
a magány színe sárga.

Mert fáj a fának ez a sors,
a kín görcsökbe rándul,
elotted koldus könyörög,
koncot vár tíz kitárt ujj.

Adj neki jószót legalább,
szólj hozzá, mint a vakhoz.
Óh, hogy repülne innen el,
tört szárnya egyre csapdos.

Nem nyúl az égig, szétterül,
mint porfelleg a földön.
Szólítsd meg, szétroncsolt keze
üresen le ne törjön.

A fának emberarca van,
magányos emberarca.
Szívedhez ér, - milyen hideg,
milyen sovány a karja...

Bényei József: Szemem

Hasztalan nézem a világot,
tárgyaim nem tükrözi vissza.
A valóságtól védett a szemem,
s végérvényesen tiszta.