Boda Magdolna: kék pillanat

Olyan ez a délután,
mintha csak kék hangok
lennének egy zongorán
és én csak egy,
egyetlenegy
billentyűt ütögetek,
mert most ez tetszik,
ez a szilvakék zsongás.

Boda Magdolna: (melankolikus alkonyat)

A gondolatok,
mint szappanbuborékok
pattannak el bennem.
Felötlenek, megcsillannak,
aztán a papírra hullanak,
mint apró pici cseppek.
Én pedig zárójelbe
és idézőjelbe teszem őket.
Lábjegyzeteket írok hozzájuk,
mert a magyarázat adja a lényeget,
és ez nem más, minthogy
szeretlek, félek és féltelek.

Boda Magdolna: (hogyan lehetek egyedül)

Hogyan lehetek ilyen egyedül veled?
Itt, ahol fű, fa, nád sincs magában,
és nincs egyedül egyetlen virág sem.
Hogy lehetek így egyedül?
Még magamtól is magányosan,
ott, ahol ilyen szorosan
összetartoznak a dolgok,
ahol egyfelé zizzennek a levelek,
és egyfelé mozdulnak a folyóvá
tapadt cseppek
az egyfelé sussanó nád ölében.
Hát akkor mégis,
hogy lehetek így, ilyen egyedül?
Este, ahogy fekszem az illatos fűben,
és nézem a hatalmas ég
kiterített vásznát,
ahol tengernyi csillagok pillegnek,
és apró fényükkel éreztetik,
hogy milyen nagy és kicsi a világ,
és milyen nagy és kicsi vagyok én is.

Így halok bele minden éjszakába,
magamba magamban;
és így születek meg minden reggel.
És azon a másik hajnalon is,
ugyanott, fekve ugyanabban
a frissen vágott illatos fűben,
nézem a furcsán kék eget,
rajta a fehér felhők
kócosan, fésületlenül,
de együtt és egyfelé,
mint festő elnagyolt ecsetvonásai
hajlanak majd tekintetem fölé.
...Hát akkor?...

Boda Magdolna: (alkonyi kép)

Mintha nehezebben
bukott volna le a nap.
Sarokba szorított a lassan pergő idő.
Utolsó kézszorításod
még bizsereg tenyeremben.
Még bizsereg...
majd belefárad,
mint az ősz a remegő levelekbe.

Boda Magdolna: (bukdácsolások)

Már ezerszer elbúcsúztattalak,
mégis maradsz.
Mert úgy küldelek,
hogy marasztallak.
Így mennek a dolgok mostanában.
Lassan fordulnak maguk körül,
...lassan változnak az évszakok is,
mintha fájna
minden változás,
mintha fárasztana
minden jövés-menés.
      Egyre csak azt kérdezem:
      mikor érkezem haza.

Boda Magdolna: (érintéseink)

Boda Magdolna: (Egyszer így lenne jó)

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
Vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna: ölelő karod

ha festő lennék
csak ölelő karokat
festenék,
de nem ezerarcú könnyes
lánykaarcot és matató kezet
alig-Síva-érintésekkel,
ölelő férfikarokat
a te karjaidat,
a te izmaid feszülését,
csak és kizárólag,
és folyton modellt állnék.
Szorosan ölelj,
hogy a színeken túl
valami még összetartson.

Boda Magdolna: (jó hinni)

Jó hinni,
          ami hihetetlen,
          hogy végtelen pályádon
          kerengvén,
          úgy, csak olyan egyszerűen,
          magától értetődően
          fogott be tekinteted,
          s hagytál simulni magadhoz
          oly közel, mintha
          együtt is születtünk volna.
Jó hinni,
          ami hihetetlen,
          ami oly valószínűtlen,
          mint rajz a homokban,
          amit a kószáló szél
          jó messze hordhat,
          s nem marad belőle semmi,
          csak a rá való emlékezés.

Boda Magdolna: (ezerszer elég)

Ahogy tolvaj az éjszakában,
úgy jő el a szerelem.
Észrevétlen.
Kifoszt magadból,
elviszi minden perced,
minden napod;
ügyesen elhordja életed.
És nincs már én,
ő, mi, ti, ők.
Csak Te...
És az ég kékjében is csak
egy kék tekintetet keresel.
Ne hagyd magad,
akard a jussodat.
Akard a hajnal harmatcseppjét,
a fű zöldjét,
az illatát a vizeknek,
selymét a szépnek,
bársonyát a jónak.
Akard és megkapod,
mert méltó vagy.
Mert méltóak vagyunk
viselni koronát,
és ezerszer méltóak,
mert hitünk van,
gyönyörű, megtartó hitünk:
a szerelem,
...és ennyi elég,
ezerszer elég.

Boda Magdolna: (szép ez így)

 

 

Haraptam a mézeskalács világból.
Azt mondtad, hogy
ez a te tested,
te sorsod,
te szerelmed,
te csókod.
Szép ez így.
Nevetésedtől
leolvad tekintetemről a magány,
és bús óráimban már
bokrosodik bennem a kétség:
szerelem ez
vagy már régen,
régen valami más.

Boda Magdolna: (csönded vagyok)

Boda Magdolna

(az elment kedveshez szóló utolsó versek)

Boda Magdolna: (Tegnap még)

Tegnap még tartott a film,
a remény,
de aztán a villogó
kékes fényben
megjelent a
The End
felírat.
Én a szokott mozdulattal
felálltam,
de aztán a döbbenettől
visszahuppantam
fotelom ölébe:
Hogy lehet?
Úristen!
Lehet, hogy
neked meg
nekem semmi
másunk nem volt
csak ez a történet?

Boda Magdolna: (tükör előtt)

ahogy a tükör előtt
állok
és nézem
magam
én csak téged látlak
magam mögött és
velem szemben
pedig
semmi
hidd el
már így szoktam
meg
ha megjönnél
talán meg se
fordulnék

Boda Magdolna: (idő)

Kopik a nyár.
A gesztenyefa
leveleken
hagyja rozsdafoltját
az idő
az idő
az idő
ráteszi ujjait
a levelek pulzusára:
gyorsgyors lassú
gyorsgyors lassú
nem áll meg
nem vár
ez egy örökös
a zöldből a
tűzbeforduló tánc

Boda Magdolna: Ősz

Megint úgy jön el
az ősz, hogy egyetlen
reményem se
teljesül.
Csak jön,
bő lódenkabátját meglebbenti,
és barna ujjával
sietve körberajzolja
a gesztenye leveleit.
Megint.

Boda Magdolna: Levélrészlet

" Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok ..."

Boda Magdolna: (azt mondtad)

Azt mondtad
csak egy szűk csiga-
lépcső vezet föl,
de nem mondtad hová,
és azt se, hogy
minden lépés után
kihull az a lépcsőfok,
amiről elléptem,
nem mondtad,
hogy a visszaút
nincs is.

Boda Magdolna: Mindig elkerüljük egymást

Amikor nem vagy itt,
mélyebben létezel bennem,
mint legmélyebb
csöndben a csönd.
Én ilyenkor
csak vándorolok,
magamból is kivetve,
árván, száműzetve, -
és keresem a dalt
és a reményt,
hogy egy napon
majd találkozunk
mi ketten
a metafizikai létezés
sűrű hálóján
túl,
az itt és ott
kereszteződésében
és felismersz a
csalogány énekében.

Boda Magdolna: Csillagokba rejtem

Haldoklik a csend - túl üres a ház -
merész álmon ring a sorstalanság.
Sebet szaggat ma a cél nélküli vágy,
égő lüktetése jeges zsibbadás.

Hamis álarc szülte, múló, szép románc,
holtak szigetén egy csalárd látomás.
Hiába szól szelíden a végső vallomás,
kihunyt abból már az éltető parázs.

Homokszemekből álmodlak meg téged.
Felépítem belőlük az örök menedéket.
Hogyha indulni kell a fénynélküli éjbe,
az utolsó lépésem lépteid elérje.

Boda Magdolna: haza

Boda Magdolna: (bolond világ)

Fekszem a fűben,
nézem, ahogy a szél belekap a szálakba,
incselkedik,
... s a fűszálak játszadozva, cinkosan
összenevetnek az orrom előtt:
... bolond ez a világ.
Mosolyog a tinta is a papíron:
... kéket mosolyog...
... mert olyan jó eltévedni,
aztán csöndesen hazamenni,
nevetni,
megbánni.
szép nagy könnyeket sírni,...
... mert bolonddá tesz e bolond világ,
és olyan jó bolondnak lenni.
Olyan jó, hogy van nekünk
a cseresznyefán
pirosszemű elefánt,
amitől nem szakad le az ág,
és nem szakad le az ég sem.
Nem is kérdem,
hogy miért nem.

Ott vársz majd rám,
zöld tekintetbe öltözve,
... és szép lassan majd
helyére fordul a világ,
s állok majd fürkészőn, izgatottan
esetleg
esetlen,
fejem fölött a fű zöldjével,
talpam alatt az ég kékjében.

 Boda Magdolna: (mire megjössz) 

Boda Magdolna: (otthon)

Ha azt kérded,
hol az otthonom,
s mire mondom azt, hogy
haza,
hát tudd meg, hogy nem ismerős házak,
vagy ismerős lombú fa,
ismerős illatú virágok
ismerős mosolyú emberek,
hanem két ölelő karod,
nyakamba hulló meleg
lélegzeted,
hízelgő szavad.
ez az én otthonom:
ölelésed.
De most már hontalan
vagyok

Boda Magdolna

Fogadj örökbe,
s őrizz szorosan,
mint zárványát a kő,
így leszek majd időtlen,
veled - magányosan.

Boda Magdolna: (fadoboz)

Kislánykoromban
volt egy fadobozom
abban őriztem kincseim
kavicsok
piros szíves könyvjelzők
szerelmem nyála áztatta
levélbélyeg
farsangi ruháról lehullott flitter
elmaszatolódott titkos
üzenetek
ma már nem elég a doboz
egy egész ház kell
egy város
a sok titok között
lopakodva járok
hogy rám ne ismerjenek
A város egyszer csak elsüllyed
egy kapaszkodó kéz marad
és riadt tekintet
és egy fadoboz
benne lapulva én.