Bodnár Éva

Bodnár Éva: Ha...
van kiért,
és van hogyan...
Ha
életem nem
zord folyam...
Ha
létezem úgy,
ahogy jár...
Nem
fog ki rajtam
a halál(?).

Bodnár Éva: Hazafelé
Hazafelé az úton,
a sötétség körbefon.
Felém nyújtja karját
egy-egy lehajló faág
hatalmas árnyékképe.
Érzem az illatát
otthonnak - hazának?
Vagy csak egy bérbe adott
tanyának? Mindegy.
Más itt a lényeg;
A csontig ható fájdalom,
amibe belesajdulsz,
mikor mindettől
megfosztva érzed magad!
Pedig a föld, min lépkedsz,
suttogva válaszol:
"Tiéd vagyok immár
ezeregyszáz éve,
bármit hozott is
évszázadok réme...!"
Otthon csak itt vagy,
ebben a hazában:
Valahol, Európában...

Bodnár Éva
Uram!
Nézz le a magasból,
Csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
S az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.

Bodnár Éva: Önmagam gyóntatója
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Óh, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!

Bodnár Éva: A fáradt szív panaszai
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!
Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.
Túl sok a zaj - belefáradtam.
Simogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.
Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ

Bodnár Éva: Álomvilágban
Vigyél magaddal álom
messzire...
Hogy az élet sebeit
elfedje az illúzió.
Vigyél magaddal akkor is,
ha senki nem kíváncsi arra,
milyen volt ott küzdeni,
hol az álmokat már
nem szokták érteni!

Bodnár Éva: Mérleg(el) a lélek
Adjatok jó szót,
ölelést.
Szívből fakadó
kedvet, nevetést.
Kérjetek reményt
biztatást.
Béklyóból könnyű
szabadulást.
Adjatok mindent,
amit lehet,
nőjön az égig
a szeretet.
Kérjetek hitet
és erőt,
barátot, társat,
segítőt.
Adjatok céllá nőtt
álmokat,
adjátok, hogy valóra
váljanak.
Kérjetek vigaszt,
bármi is fájjon:
tenyérnyi helyet egy
baráti vállon...
Adjatok hálát
az életért.
Többé ne sírjatok
a semmiért!
Áldást kérjetek,
hogy az élet
már ne hozzon
keserűséget.
Szeretetet adjatok
főleg
legyen önfeledt játék,
hogy éltek.
Adjatok, kérjetek.
Angyalok, segítsetek!
Kérjetek, adjatok...
Magam is Angyal vagyok?

Rám mosolygott...
Bennem valami lángra lobbant,
tüzet fogott.
Szemébe néztem...
Kétlem, hogy valaha alkotott
szebbet az Isten.
Megszólított...
Hangjában minden álmom
ott suttogott.
Mi ez a tűz?
Mi ez a kínzó, mindent elsöprő
veszedelem?
Ölelkezünk,
s a csillagok azt súgják halkan:
„A szerelem...”

































