Csabai Andrea: Minden lélegzetben

 
Puha csend ér az esthez,
összesimulnak az álmok,
ott élnek a szívedben,
ragyognak a sóhajtások.

Puha csend ér az esthez,
suttognak már a csillagok,
óda a szerelemhez...
hófehér rózsák nyíljatok.
Puha csend ér az esthez,
az égbolton zuhatagok,
és minden lélegzetben,
újjászületnek a napok.

Csabai Andrea: Talán a költők sosem halnak meg

Talán a költők sosem halnak meg,
és ellenállnak minden viharnak,
néha a csönd vásznára feszül lelkük,
de mindig- mindig igazak maradnak.

Talán a költők sosem halnak meg,
szemükben ragyognak a csillagok,
a búzakalászokkal ringatóznak,
miközben sodródnak a mindennapok.

Talán a költők sosem halnak meg,
papírlapon pihennek az álmok,
a sorok közé madarak fészkelnek,
eldalolják a halhatatlanságot

Csabai Andrea: elég ha én tudom

mert még mindig vannak

olyan napok amikor érzékeim

cserben hagynak

és észre sem veszem hogy

megindulnak a dübörgő

utak felém

az átkelőhelyen

---

madarak csendjét hozta el

a 'nélküledelsőtavasz'

a virágokban már nem

tudok gyönyörködni

miért is tenném

elhervadnak

---

de azért többségében

sikerül úgy csinálnom

mint aki jól van

hogy elkerüljem a

fölösleges kérdéseket

---

elég ha én tudom

isten mekkorát tévedett

miközben egyetlen vonallal áthúzta

harminchét életévedet

 Csabai Andrea: Egyszer felnövünk az éghez

 

Egyszer felnövünk az éghez,
megértünk minden csodát,
és úgy érünk majd a fényhez,
hogy látjuk minden csillagát.

Egyszer felnövünk az éghez,
megértünk minden álmot,
s úgy érünk egymás szívéhez,
mint aki szebbet sem látott.

Egyszer felnövünk az éghez,
megértünk minden könnyet,
s úgy érünk egymás lelkéhez,
hogy már látunk minden csöndet.

Egyszer felnövünk az éghez,
megértünk minden csodát,
és úgy érünk majd a fényhez,
mint aki ismeri sorsát.

 

Csabai Andrea: Neked üzen...

Kiveszem a holló szárnyából a feketét,
szél duruzsol a fülembe, szárnyra kél az ég,
elmozdítom a felhőket, öltöztetem az erdőket,
virágot bont - virágot bont majd az összes rét.

Virágot bont - virágot bont majd az összes rét,
patak dalol, reád hajol színéből a kék,
messzi távol hegedű szól, harang kondul a magasból,
neked üzen - neked üzen majd a mindenség.

Neked üzen - neked üzen majd a mindenség,
tiéd lesz az egész világ, a föld kerekség,
álmok hívnak, rózsák nyílnak, csobban a fény, halkan ringat,
kivettem a holló szárnyából a feketét.

Csabai Andrea: hogy lásd...

ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant

újjáteremtem benned az életet

hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját

Csabai Andrea: Hogy senki se értse

_{(Levél Barátomhoz)}

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.

Csabai Andrea: csak a csend marad

mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad

Csabai Andrea: ébredés

finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj

közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák

bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés

és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal

úgy feledkezem bele
egy új nap ébredésébe

Csabai Andrea: Ott...

Ott
hol
hajnali
harmatcseppek
csillogó csodájában
útra kelnek a
hegyek,
és végtelen dallamok
ölelik át a
Mindeneket,

mosolyognak a fák.

Ott
hol
málnaillatú szelek
suttognak az égre,
(áldásként a
messzeségre)
a szivárvánnyal összeérve...

ott,
állítsd meg az időt
egy pillanatra.

Csabai Andrea: megmutassam...

megmutassam
ahol
a kövek beszélgetnek
ahol
a hegyek
énekelnek
ahol
a szelek
összebújnak
ahol a fák
fénybe
emelik arcukat?

akarod?

csak a fájdalmat
azt ne
azt ne lássam az arcodon
csak azt ne...

Csabai Andrea: Tizenkét sorban

Valami történt odakint,
furcsa csend ölelte a tájat,
a hegy, árnyékát keresve
imát mormolt, magának.

Valami történt odakint,
hangja elnémult a madárnak,
nyári fák lombját rejtette
az őszi szél, magának.

Valami történt odakint,
zokogtak az aprócska házak,
az ég mégsem adta fényét,
megtartotta magának.

Csabai Andrea: Jó volna

jó volna hinni csak úgy akármiben,
megint hallani a fák üzenetét,
a folyók víztükrén újra és újra
látni, ahogy összeér a föld s az ég.

színeire bontani a világot,
megfesteni mindent - mindent ami szép,
völgy ölében a virágok sóhaját,
vagy azt ahogy összeér a föld s az ég.

dallamát őrizni az évszakoknak,
mint kisgyermek szívében a mesét,
hegyek oltalmában újjászületni
csendben, ahogy összeér a föld s az ég.

Csabai Andrea: Hozd melegét

A toporgó hajnalfényben,
dideregnek a napok,
jégcsap lóg az ereszekről,
súgja a Tél: itt vagyok.

Fagyoskodik a fák ága,
új ruhára nem telik,
a világra mégis ragyog,
ez a tél is eltelik.

Vacog a Nap, vacog a szél,
berekedtek a hegyek,
megfáztak a domboldalak,
jaj most mi lesz veletek.

A hópehely hullhatna már,
takaró kell a földnek,
ne fázzon a Jóisten sem,
hozd melegét a csöndnek.