
Czóbel Minka (Anarcspuszta, 1855 június 8. – Anarcspuszta, 1947 január 17.) magyar költőnő, a szimbolizmus első hazai képviselője.

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.
(Czóbel Minka)

Czóbel Minka: Köd
Elsárgult fák levélzetére
Hull híves őszi permeteg,
Az est homálya ködbe olvadt, -
Szívem' tavasz-vágy szállta meg.
Végig sivít az ősz fuvalma
Útszéli száraz giz-gazon,
A lég hideg, kihalt a tájék -
S én napsugárra szomjazom!

Czóbel Minka: Nyár vége
Piczi fehér felhő
Arany búza felett,
Széles szekereken
Hordják az életet.
Sötét ákáczsor közt
A szekér nyomába,
Kavargó porfelleg
Sürün száll utána.
Repülni tanuló
Fiókgólyák járnak,
Keresztben az élet, -
Vége már a nyárnak.

Czóbel Minka: Fényes meleg
Nyár van! langy szellő hordja széjjel
A mámorító illatot,
Fehér jázmin virága hull rám, -
A nyár varázsa megkapott.
Lángszínben égő szegfűszálak,
Nap csillog bíbor szirmokon,
Piros láng mellett fény-ezüstben
A büszke halvány liliom.
Csodás-mesés hószín virágok
Hajlongó száron inganak.
Szép nyár! midőn bágyadt örömben
A reggel is már álmatag.
Madárdal is a tiszta légben
Csak halkan lágyan tévedez,
Levélzizgés csak, suttogás csak, -
Az élet boldog csöndje ez.
Az élet boldogsága ébred
Szívemben is, megérezem:
Virúló föld nagy életével
Egy-oszthatatlan életem.
Ezer dal ébred, kél szívemben,
A nyár varázsa megkapott, -
Langy álmatag lég hordja széjjel
Az édes jázmin-illatot.

Czóbel Minka: Pávacsillagok
Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.
Kanyargó út, rég elhagyott -
Mely ápolta eltünt a kéz,
Vágott széle össze lapúl -
- Dudvásodik - bozótba vész.
Keresztül a kavics uton
Mint egy barna lomha árnyék,
Kőrisfának roncsolt ága
Korhadt, letört - törzse áll még.
Az út végén szürke korlát
Tán a régi házhoz vezet?
Termés kövén napfény játszik
Mint egy múló emlékezet.
Sárgán süt a lemenő nap
Korlát szürke kőfalára,
Szürke falon kéken csillan
Itt egy páva, ott egy páva.

Czóbel Minka: Madárrepte
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára
Feketéllő lomb sűrüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Hófehér gyep felett körözve száll el,
Betéved majd fekete lombok közé,
Össze vonja a fény és árny sötétjét
Szárnya röptével.
Hangtalan száll hófehér holdfény szála,
Hangtalan száll fekete madár szárnya
Csöndes kertben - álmatag éjjel titkos
Varázslatába.

Czóbel Minka: Alszanak az emberek
Hófehér fátyolruhámon
Hold sugárja megakad,
Jobbról-balról felrebbennek
Az elalvó madarak.
Hogyha röptem elsikamlik
Sárgúlt lombú fák között,
Tarlón, hol pókháló szálat
Ezüst harmat öntözött.
Lombbal hintett országuton
Melyen foltot tép a fény,
Elhagyott zöld nádasokba
Felcsillámló viz erén.
Fényben úszom, elrepülök,
Hervadó mezők felett,
Szép a föld, mert ébren a hold,
S alszanak az emberek.

Czóbel Minka: Hóvihar
Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.
Tova nem repülhet,
Fenyügalyra szállott,
Zuzmora ellepte
Mint egy nagy virágot.
Forgószél felkapja,
Elvész a viharba,
Kavargó, zavargó
Fehér zivatarba.

Czóbel Minka: Utolsó hang
Kigyúlnak a csillagok a falu felett,
Sötétebbre festi az éj a levelet,
Kicsiny házak meghúzódnak a fák alatt,
A sötétből kis ablakok világlanak.
A konyhából kiözönlik a tűz fénye,
Fénylepedőt vet az udvar közepére.
Mind csendesebb lesz az udvar, falu tája,
Mind jobban elhal az este muzsikája.
A libáknak gágogása halkabb, lágyabb,
Tán egy vándor izgatja még a kutyákat,
Itt-ott egy hang, elnémul majd az is végre,
Mind csendesebb titokzatos éj sötétje.
Ablakokból kifogynak a fénysugarak,
Mind egyenként bezárják már a házakat.
Élő lény már alig-alig akad ébren,
Pusztaság a falu kellő közepében.
Hüvösebb lesz, észrevétlen szellő támad,
Megingatja az udvari fenyüfákat,
Bánatosan-búgó hangot hoz a szellet:
Edényt mosva, a szolgáló énekelget.
Czóbel Minka: Végső óhaj
Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A sűrűn hulló esőcseppeket.
Ha szívem láthatára elhomályul,
Ha nem várt bánat hő lelkemre tör,
Ha élet láza égő gondolattal,
Dúló érzéssel kínoz és gyötör.
Egy kérésem van akkor is csak hozzád,
Örök, hatalmas, rendíthetlen ég:
Gyáva panasz szavát ne add ajkamra,
Ne nyomd szememre a kín bélyegét!
Küzdöttek mások is, elmúlt előlük
Vagy így - vagy úgy, az ürömtelt kehely.
Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.
Szeretve lenni, szeretve, megértve
Bánatban, ez a boldogok sora,
De szánva idegentől, megalázva
Szánalmunkkal, csak ezt nem - ezt soha!
Czóbel Minka: Ködvárak
Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Ködfátyol hamvas szövetjén
Láthatlan hold fénye árad,
Hegyek ormán épülnek fel,
Köd-alkotta fellegvárak.
Hűvös szellő jön Keletről
Széjjel fujja a sötétbe
Mind a várat - száll az erdőn
Tépett ködfoszlányok fénye

Czóbel Minka: Éjjel
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Hófehér gyep felett körözve száll el,
Betéved majd fekete lombok közé,
Össze vonja a fényt és árny sötétjét
Szárnya röptével.
Hangtalan száll hófehér holdfény szála,
Hangtalan száll fekete madár szárnya,
Csöndes kertben álmatag éjjel titkos
Varázslatába.

Czóbel Minka: Dal
Remegve nyúltam, vágytól égve
A távol csillagok után,
Repülni vágytam - úti kedvem
Megtört az élet derekán.
Hátha csalóka fény az is csak,
Mi ottan távol, fent ragyog?
Hátha csak képzetünkben égnek
Az örök fényü csillagok?
Oly messze, távol, nem kereslek,
Én az eget másnak hagyom,
Csak te tekints rám fényes, édes,
Szeretve bámult csillagom
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Czóbel Minka: Fátyol
Mért háboritnátok,
Csekély gondolatok?
Jövőt nem kérdezek
Múltat nem kutatok.
Csak megyek utamon,
Ki tudja hol vége?
Esténként felnézek
A csillagos égre.
Sohsem téveszt útat
Millió csillagja,
Egyik a másiknak
Sugár fényét adja.
Nem kérdem: túl rajtok
A végtelenségbe
Mi van? örök harcz-e?
Vagy örökös béke?
Tán még egyszer szemem
E titkon is átlát,
Ledobja majd az ég
Sűrű, örök fátylát.
És ha nem, és ha nem -
Csak előre bátran,
Örök nyugalom van
Az örök halálban!

Czóbel Minka: Csillaghullás
Csillaghullás a nagy égbe,
Boszorkányok esti légbe.
Csillaglángot szórnak széjjel
Boszorkányok minden éjjel.
Egyik a lángot megkapja,
Másik dobja, tova adja.
Sugarában röpke lángnak,
Boszorkányok úsznak szállnak.
Uszik a sok lenge alak,
Mint hullámban fényes halak.
Elsiklanak egymás mellett,
Könnyeden, mint egy lehellet.
Lehúzódnak, felkerülnek,
Csillagfénybe elmerülnek.
Játszik csillagok tüzébe
Boszorkányok szeme fénye.
Boszorkányok csöndes éjjel
Csillaglángot szórnak széjjel.
Hullnak, hullnak csillaglángok,
Játszanak a boszorkányok.

Czóbel Minka: Este felé
Sűrűsödnek az árnyak
Már a fejem felett,
Egyenként hullanak
Lassan a levelek.
De szebb a mély alkony,
Mint volt a friss hajnal,
Bódító illattal,
Hangos madár-dallal.
Szebb az alkony, - tisztább
Titokzatos fénye,
Kevesebb a vágya,
Forróbb a reménye.

Czóbel Minka: Jelenség
Hosszú fehér ruhája
Sepri a rét füvét
Kakukkfű illat árad
Körülte szerteszét.
Zöldes- fehér bürökből
Koszorú van fején.
Felette lágy hullámban
A csöndes déli fény.
Nyomán, hajló fűszálak
Hosszan meginganak,
Bogár, méh, tarka pillék
Körülte zsonganak.
Halad mint déli álom –
Most vissza néz a lány,
Szitakötő pihen meg
Leomló fátyolán.
Kezében hosszú kéve:
Ezerjófű, beléndek,
Áldott gyógyfű az egyik
A másik gyilkos méreg.
Hol halad, balra, kígyók
Nőnek minden bokorban,
Jobbra, liliomszálak
Fehérlő, hosszú sorban.
Czóbel Minka: Sourdine alatt
Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.
Halavány is, meg sötét is
Kékes-zöldes árnya,
Mintha napfogyatkozásba
Fehér füzes állna.
Tavaszi rét, korai rét
Fakult lapja felett,
Ide-oda ingadozva
Száll egy varjusereg.
Olyan fényes, oly fehéres
Feketéllő szárnya,
Mintha napfogyatkozásba
Fehér galamb szállna.

Czóbel Minka: Tavaszi eső
Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.
Világos zöld réten
Sárga kelyhek nőnek, -
Egyhangún hull cseppje
Tavaszi esőnek.
Zöldes szürke folyam
Elhaladó habja
Jön-megy, - mint az élet
Minden egyes napja.
Jön-megy, feltarthatlan'
Ködös messzeségbe',
Egy elhalad, más jön -
Soha sincsen vége.
Elfolyó habjába
Eső cseppek hullnak,
Parti sáslevelek
Hullámába nyulnak.
Apró lépésekkel
Kékes feketében
Sötét varju sétál
Világos zöld réten.
Parthoz ér, egy perczre
A folyamba bámul
S kimérten inni kezd
Elfolyó habjábul.

Czóbel Minka: Az erdőből
Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.
S mi távolról jön
a levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.
Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.
Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.
Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,
Kerüld el édes!
Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak
Utolsó díszül
Elhagyott megtört
Halott virágra.

Czóbel Minka: Erdők
Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.
Oh, más az erdő, odalenn a Nyíren
Az aranyos homokban,
Mint szép menyasszony ezüstfátyolával
Áll ott a nyírfa, lombban.
És halk csevet, bizalmas suttogás van,
Így szoktak a leányok,
Fehérre fátylat, reszketőt ha öltve
A boldogságra várnak.
Megbújva lomb közt, csillog, mint a tükrön
A rezgő ezüstfátylon,
Majd kósza módra, játszik itt a napfény
A vadvirágos páston.
Derűbe fürdik meg a nyírfaerdő,
Azért üdébb a bája -
Mint tiszta szívnek nincs mit rejtegetni,
Csak fénye van, nem árnya.
De más az erdő televény földjében
Az ős Pannoniának,
Ha lombos koronájuk hordva fennen
Tölgyóriások állnak.
Száz kart feszítve, készen a birokra,
Ha megdördül az alj-ég,
A tölgyben mintha erős, viharedzett
Férfiak lelke laknék.
Ki zúg ijesztőn versenyt a viharral
Teljében az erőnek?
S ki zsong szerelmes, enyhe suttogással
Lágyabban, mint a tölgyek?
És van-e érzés szívből ajkra szálló,
Melyre ne volna hangja?
A tölgybe', mintha egy szerelmes férfi
Ábrándos lelke lakna.
S mit óva rejt a kandi napsugártól
Smaragdzöld enyhe sátor,
Üdén tenyésző százszorszép virágok
S édes szerelmi mámor.
Boldog madarak laknak ott dalolva
Balzsamot hord a szellő...
Oh, van-e szebb e kerek egy világon
Tenálad tölgyfaerdő!

Czóbel Minka:Virágfolyam
Kivirított már a bodza
A gyalog is, meg a másik
El is szórta virágait
Piros hajnal-hasadásig.
Egymásután a virágok
Jönnek, mennek, száguldanak,
Egész tavasz, egész nyáron,
Mint egy széles virág patak.
Előbb ibolyáktól kéklik,
Illatozik levél-habja
Majd orgonát gyöngyvirágot,
Mind mind magával ragadja.
Liliomok, rózsák jönnek
Gyorsan illó füzértáncba,
Búzavirág, pipacs merül
Nem pihenő rohanásba.
Még százezer könnyű virág. -
Végre csak sárgult levelet
Hullat az ősz hideg habja
Behorpadó sírok felett.
Ezek is majd tovább folynak,
Elfújta már őket a szél,
Csak hómezők felett rohan
A nyugtalan ördögszekér.

Czóbel Minka: Ki volt?
Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomulva
A fehér hó pelyhe.
Ki járhatott erre?
- Az út oly elhagyott -
Látom még a nyomot,
De nem az alakot.
Majd visszaképzelem:
Milyen volt az élet,
Mely itt magányosan
A nagy hóba tévedt?
Mintha már látnám is,
Jő felém egy árnyék,
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.
Hiszen én jártam itt -
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra.

Czóbel Minka: Mulandóság
Tél van, hólepte szép fehér hideg tél,
elmúlt a földről bűbáj, szín és élet,
Csak csöndes álom - s vágyak végtelenje,
mely tetszhalott szívemben újra éled.
Miért vágyódnék fakadó tavaszra?
miért várnám a rózsa felnyílását,
Mért áhítnám az élet tünde fényét,
ha már előre látom elmúlását?
Magányos szívem néha visszadobban
más szív vigasztaló gyöngéd szavára,
Mit ér, mit ér, ha édes szeretetnek,
gyöngéd vigasznak keserű az ára?
Mit ér, hogy van még nehány jó barátom,
hogy szívem érez, hisz, remél, szeret?
Ha úgy is mind, mind elszakadnak tőlem,
mint őszi fáról hervadt levelek.
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)