Czóbel Minka

Belépés

Oldalak

Képgalériák

Legfrissebb

Linkek

Friss hozzászólások

Tyumpe
Szeretet- idézetek...
Básthy Tibor
Szent-Gály Kata
Jakabné Csóti Csilla
Szent-Gály Kata
DR SZERDAHELYI KATALIN
Falu Tamás
Gősi Vali
Gősi Vali versei...
Bardocz Éva
Kálnay Adél
Kisné Dudás Mária
Bódás János versei
Nay Jenő
Fésűs Éva versei...
Gősi Vali
Gősi Vali versei...
Lengyel Jánosné
Sárhelyi Erika versei...

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

Az a rózsa, amelyik

a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

"Az ember erősebb,

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

Czóbel Minka

2019.04.27

Czóbel Minka (Anarcspuszta, 1855 június 8. – Anarcspuszta, 1947 január 17.) magyar költőnő, a szimbolizmus első hazai képviselője.

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.

(Czóbel Minka)

Czóbel Minka: Köd

Elsárgult fák levélzetére

Hull híves őszi permeteg,

Az est homálya ködbe olvadt, -

Szívem' tavasz-vágy szállta meg.

Végig sivít az ősz fuvalma

Útszéli száraz giz-gazon,

A lég hideg, kihalt a tájék -

S én napsugárra szomjazom!

Czóbel Minka: Nyár vége

Piczi fehér felhő

Arany búza felett,

Széles szekereken

Hordják az életet.

Sötét ákáczsor közt

A szekér nyomába,

Kavargó porfelleg

Sürün száll utána.

Repülni tanuló

Fiókgólyák járnak,

Keresztben az élet, -

Vége már a nyárnak.

Czóbel Minka: Fényes meleg

Nyár van! langy szellő hordja széjjel

A mámorító illatot,

Fehér jázmin virága hull rám, -

A nyár varázsa megkapott.

Lángszínben égő szegfűszálak,

Nap csillog bíbor szirmokon,

Piros láng mellett fény-ezüstben

A büszke halvány liliom.

Csodás-mesés hószín virágok

Hajlongó száron inganak.

Szép nyár! midőn bágyadt örömben

A reggel is már álmatag.

Madárdal is a tiszta légben

Csak halkan lágyan tévedez,

Levélzizgés csak, suttogás csak, -

Az élet boldog csöndje ez.

Az élet boldogsága ébred

Szívemben is, megérezem:

Virúló föld nagy életével

Egy-oszthatatlan életem.

Ezer dal ébred, kél szívemben,

A nyár varázsa megkapott, -

Langy álmatag lég hordja széjjel

Az édes jázmin-illatot.

Czóbel Minka: Pávacsillagok

Kerti utra lassan hullnak

Zsugorodott falevelek,

Megcsörrennek, elsiklanak

Apró kövű porond felett.

Kanyargó út, rég elhagyott -

Mely ápolta eltünt a kéz,

Vágott széle össze lapúl -

- Dudvásodik - bozótba vész.

Keresztül a kavics uton

Mint egy barna lomha árnyék,

Kőrisfának roncsolt ága

Korhadt, letört - törzse áll még.

Az út végén szürke korlát

Tán a régi házhoz vezet?

Termés kövén napfény játszik

Mint egy múló emlékezet.

Sárgán süt a lemenő nap

Korlát szürke kőfalára,

Szürke falon kéken csillan

Itt egy páva, ott egy páva.

Czóbel Minka: Madárrepte

Hófehéren árad a hold sugárja,

Sötétlő kert feketéllő lombjára

Feketéllő lomb sűrüjéből kiválik

Egy madár szárnya.

Hófehér gyep felett körözve száll el,

Betéved majd fekete lombok közé,

Össze vonja a fény és árny sötétjét

Szárnya röptével.

Hangtalan száll hófehér holdfény szála,

Hangtalan száll fekete madár szárnya

Csöndes kertben - álmatag éjjel titkos

Varázslatába.

Czóbel Minka: Alszanak az emberek

Hófehér fátyolruhámon

Hold sugárja megakad,

Jobbról-balról felrebbennek

Az elalvó madarak.

Hogyha röptem elsikamlik

Sárgúlt lombú fák között,

Tarlón, hol pókháló szálat

Ezüst harmat öntözött.

Lombbal hintett országuton

Melyen foltot tép a fény,

Elhagyott zöld nádasokba

Felcsillámló viz erén.

Fényben úszom, elrepülök,

Hervadó mezők felett,

Szép a föld, mert ébren a hold,

S alszanak az emberek.

Czóbel Minka: Hóvihar

Fázik a boszorkány,

Vékony kis ruhája

Testét nem takarja,

Elfagyott a szárnya.

Tova nem repülhet,

Fenyügalyra szállott,

Zuzmora ellepte

Mint egy nagy virágot.

Forgószél felkapja,

Elvész a viharba,

Kavargó, zavargó

Fehér zivatarba.

Czóbel Minka: Utolsó hang

Kigyúlnak a csillagok a falu felett,

Sötétebbre festi az éj a levelet,

Kicsiny házak meghúzódnak a fák alatt,

A sötétből kis ablakok világlanak.

A konyhából kiözönlik a tűz fénye,

Fénylepedőt vet az udvar közepére.

Mind csendesebb lesz az udvar, falu tája,

Mind jobban elhal az este muzsikája.

A libáknak gágogása halkabb, lágyabb,

Tán egy vándor izgatja még a kutyákat,

Itt-ott egy hang, elnémul majd az is végre,

Mind csendesebb titokzatos éj sötétje.

Ablakokból kifogynak a fénysugarak,

Mind egyenként bezárják már a házakat.

Élő lény már alig-alig akad ébren,

Pusztaság a falu kellő közepében.

Hüvösebb lesz, észrevétlen szellő támad,

Megingatja az udvari fenyüfákat,

Bánatosan-búgó hangot hoz a szellet:

Edényt mosva, a szolgáló énekelget.

Czóbel Minka: Végső óhaj

Kék volt a láthatár, napos, világos,

Most elborítá zord felhőtömeg,

Kavargó szélvész már arczomba vágja

A sűrűn hulló esőcseppeket.

Ha szívem láthatára elhomályul,

Ha nem várt bánat hő lelkemre tör,

Ha élet láza égő gondolattal,

Dúló érzéssel kínoz és gyötör.

Egy kérésem van akkor is csak hozzád,

Örök, hatalmas, rendíthetlen ég:

Gyáva panasz szavát ne add ajkamra,

Ne nyomd szememre a kín bélyegét!

Küzdöttek mások is, elmúlt előlük

Vagy így - vagy úgy, az ürömtelt kehely.

Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,

Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.

Szeretve lenni, szeretve, megértve

Bánatban, ez a boldogok sora,

De szánva idegentől, megalázva

Szánalmunkkal, csak ezt nem - ezt soha!

Czóbel Minka: Ködvárak

Esőcseppek, ködfoszlányok, -

Sűrü erdőkön keresztül,

Esőcsepptől, ködlepeltől

A levélzet össze rezdül.

Ködfátyol hamvas szövetjén

Láthatlan hold fénye árad,

Hegyek ormán épülnek fel,

Köd-alkotta fellegvárak.

Hűvös szellő jön Keletről

Széjjel fujja a sötétbe

Mind a várat - száll az erdőn

Tépett ködfoszlányok fénye

Czóbel Minka: Éjjel

Hófehéren árad a hold sugárja,

Sötétlő kert feketéllő lombjára,

Fekete lomb sürüjéből kiválik

Egy madár szárnya.

Hófehér gyep felett körözve száll el,

Betéved majd fekete lombok közé,

Össze vonja a fényt és árny sötétjét

Szárnya röptével.

Hangtalan száll hófehér holdfény szála,

Hangtalan száll fekete madár szárnya,

Csöndes kertben álmatag éjjel titkos

Varázslatába.

Czóbel Minka: Dal

Remegve nyúltam, vágytól égve

A távol csillagok után,

Repülni vágytam - úti kedvem

Megtört az élet derekán.

Hátha csalóka fény az is csak,

Mi ottan távol, fent ragyog?

Hátha csak képzetünkben égnek

Az örök fényü csillagok?

Oly messze, távol, nem kereslek,

Én az eget másnak hagyom,

Csak te tekints rám fényes, édes,

Szeretve bámult csillagom

(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Czóbel Minka: Fátyol

Mért háboritnátok,

Csekély gondolatok?

Jövőt nem kérdezek

Múltat nem kutatok.

Csak megyek utamon,

Ki tudja hol vége?

Esténként felnézek

A csillagos égre.

Sohsem téveszt útat

Millió csillagja,

Egyik a másiknak

Sugár fényét adja.

Nem kérdem: túl rajtok

A végtelenségbe

Mi van? örök harcz-e?

Vagy örökös béke?

Tán még egyszer szemem

E titkon is átlát,

Ledobja majd az ég

Sűrű, örök fátylát.

És ha nem, és ha nem -

Csak előre bátran,

Örök nyugalom van

Az örök halálban!

Czóbel Minka: Csillaghullás

Csillaghullás a nagy égbe,

Boszorkányok esti légbe.

Csillaglángot szórnak széjjel

Boszorkányok minden éjjel.

Egyik a lángot megkapja,

Másik dobja, tova adja.

Sugarában röpke lángnak,

Boszorkányok úsznak szállnak.

Uszik a sok lenge alak,

Mint hullámban fényes halak.

Elsiklanak egymás mellett,

Könnyeden, mint egy lehellet.

Lehúzódnak, felkerülnek,

Csillagfénybe elmerülnek.

Játszik csillagok tüzébe

Boszorkányok szeme fénye.

Boszorkányok csöndes éjjel

Csillaglángot szórnak széjjel.

Hullnak, hullnak csillaglángok,

Játszanak a boszorkányok.

Czóbel Minka: Este felé

Sűrűsödnek az árnyak

Már a fejem felett,

Egyenként hullanak

Lassan a levelek.

De szebb a mély alkony,

Mint volt a friss hajnal,

Bódító illattal,

Hangos madár-dallal.

Szebb az alkony, - tisztább

Titokzatos fénye,

Kevesebb a vágya,

Forróbb a reménye.

Czóbel Minka: Jelenség

Hosszú fehér ruhája

Sepri a rét füvét

Kakukkfű illat árad

Körülte szerteszét.

Zöldes- fehér bürökből

Koszorú van fején.

Felette lágy hullámban

A csöndes déli fény.

Nyomán, hajló fűszálak

Hosszan meginganak,

Bogár, méh, tarka pillék

Körülte zsonganak.

Halad mint déli álom –

Most vissza néz a lány,

Szitakötő pihen meg

Leomló fátyolán.

Kezében hosszú kéve:

Ezerjófű, beléndek,

Áldott gyógyfű az egyik

A másik gyilkos méreg.

Hol halad, balra, kígyók

Nőnek minden bokorban,

Jobbra, liliomszálak

Fehérlő, hosszú sorban.

Czóbel Minka: Sourdine alatt

Tavaszi nap, korai nap

Süt a zöld erdőre,

Sűrü erdő, fenyü erdő

Halavány lesz tőle.

Halavány is, meg sötét is

Kékes-zöldes árnya,

Mintha napfogyatkozásba

Fehér füzes állna.

Tavaszi rét, korai rét

Fakult lapja felett,

Ide-oda ingadozva

Száll egy varjusereg.

Olyan fényes, oly fehéres

Feketéllő szárnya,

Mintha napfogyatkozásba

Fehér galamb szállna.

Czóbel Minka: Tavaszi eső

Kemény fenyüs hegyek

Lágy felhőkbe nyúlnak,

Szürke felhők sötét

Zöldjéhez simúlnak.

Világos zöld réten

Sárga kelyhek nőnek, -

Egyhangún hull cseppje

Tavaszi esőnek.

Zöldes szürke folyam

Elhaladó habja

Jön-megy, - mint az élet

Minden egyes napja.

Jön-megy, feltarthatlan'

Ködös messzeségbe',

Egy elhalad, más jön -

Soha sincsen vége.

Elfolyó habjába

Eső cseppek hullnak,

Parti sáslevelek

Hullámába nyulnak.

Apró lépésekkel

Kékes feketében

Sötét varju sétál

Világos zöld réten.

Parthoz ér, egy perczre

A folyamba bámul

S kimérten inni kezd

Elfolyó habjábul.

Czóbel Minka: Az erdőből

Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.

S mi távolról jön
a levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.

Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.

Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.

Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,
Kerüld el édes!

Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak
Utolsó díszül
Elhagyott megtört
Halott virágra.

Czóbel Minka: Erdők

Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.

Oh, más az erdő, odalenn a Nyíren
Az aranyos homokban,
Mint szép menyasszony ezüstfátyolával
Áll ott a nyírfa, lombban.
És halk csevet, bizalmas suttogás van,
Így szoktak a leányok,
Fehérre fátylat, reszketőt ha öltve
A boldogságra várnak.

Megbújva lomb közt, csillog, mint a tükrön
A rezgő ezüstfátylon,
Majd kósza módra, játszik itt a napfény
A vadvirágos páston.
Derűbe fürdik meg a nyírfaerdő,
Azért üdébb a bája -
Mint tiszta szívnek nincs mit rejtegetni,
Csak fénye van, nem árnya.

De más az erdő televény földjében
Az ős Pannoniának,
Ha lombos koronájuk hordva fennen
Tölgyóriások állnak.
Száz kart feszítve, készen a birokra,
Ha megdördül az alj-ég,
A tölgyben mintha erős, viharedzett
Férfiak lelke laknék.

Ki zúg ijesztőn versenyt a viharral
Teljében az erőnek?
S ki zsong szerelmes, enyhe suttogással
Lágyabban, mint a tölgyek?
És van-e érzés szívből ajkra szálló,
Melyre ne volna hangja?
A tölgybe', mintha egy szerelmes férfi
Ábrándos lelke lakna.

S mit óva rejt a kandi napsugártól
Smaragdzöld enyhe sátor,
Üdén tenyésző százszorszép virágok
S édes szerelmi mámor.
Boldog madarak laknak ott dalolva
Balzsamot hord a szellő...
Oh, van-e szebb e kerek egy világon
Tenálad tölgyfaerdő!

Czóbel Minka:Virágfolyam

Kivirított már a bodza

A gyalog is, meg a másik

El is szórta virágait

Piros hajnal-hasadásig.

Egymásután a virágok

Jönnek, mennek, száguldanak,

Egész tavasz, egész nyáron,

Mint egy széles virág patak.

Előbb ibolyáktól kéklik,

Illatozik levél-habja

Majd orgonát gyöngyvirágot,

Mind mind magával ragadja.

Liliomok, rózsák jönnek

Gyorsan illó füzértáncba,

Búzavirág, pipacs merül

Nem pihenő rohanásba.

Még százezer könnyű virág. -

Végre csak sárgult levelet

Hullat az ősz hideg habja

Behorpadó sírok felett.

Ezek is majd tovább folynak,

Elfújta már őket a szél,

Csak hómezők felett rohan

A nyugtalan ördögszekér.

Czóbel Minka: Ki volt?

Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomulva
A fehér hó pelyhe.

Ki járhatott erre?
- Az út oly elhagyott -
Látom még a nyomot,
De nem az alakot.

Majd visszaképzelem:
Milyen volt az élet,
Mely itt magányosan
A nagy hóba tévedt?

Mintha már látnám is,
Jő felém egy árnyék,
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra.