Dobrosi Andrea: Legalább

Dobrosi Andrea: Medvetánc

Mit mondhatok, ha többet mond a csend?
Mit mondhatok, ha nincs mért szólni már?

(Dobrosi Andrea)

Dobrosi Andrea: Erőd

Nagyon ne éld bele magad semmibe.
Azt akarom, ne csalódj,
azt akarom, erőd legyen;
erőd túlélni, amit nem akarsz:
erőd megmaradni egy helyen.

Lehet, azt kérem, amit nem akarsz,
lehet, nem azt adom, amit kérsz.
Nem vagyok senki.
Nem vagyok senki más,
csak egy botcsinálta ítész,
ki melletted áll és követ,
ki néha nap, néha árnyék,
erőd helyett gyenge bástyavár,
mely néha összedől, máskor feláll -

mint benned is a józan ész.

Dobrosi Andrea: Csak...

Csak szeretni hívlak,
gyémántok lehetnénk -
csillagtalan létben
nap-szemed ragyogna.

Csak szeretni hívlak,
kezemben kezeddel -
szívünkben lüktetés
lenne valahára.

Csak szeretni hívlak,
az nem lehet kevés -
duplán élni vágyna
általunk a csoda.

Csak szeretni hívlak,
a szeretet elég -
ne hallgattasson el
önzőn a hangulat.

Csak szeretni hívlak,
az űrt betöltenéd -
hangomból sebesen
menekülne a "csak"

Dobrosi Andrea : Színezzen szemed!

Ó pillanat, pillanat,
de szép lepke vagy,
csak épp túl sebes:
túlszárnyalod vágyamat.

Az idő, az idő repte,
vajon pihent-e,
mielőtt szárnyad
a szélhez feszítette?

De suhogj, suhogj tovább
fény-melódiát
a réteken,
nyíljanak virág-csodák,

melyben pillangó-szemem
oltáron pihen;
Isten a pillám,
minden szép,- s én elhiszem!

Dobrosi Andrea : Régi szó

Félretolja az éjszaka
rámhajló függönyét,
oldunk hunyt időt,
s mint rendületlen csillagív,
a régi szó újra balzsamoz,
lámpásod világlik felettem.

Dobrosi Andrea: Bukdácsolás

Piciny bogárként bukdácsolok,
árva dalok szivárognak belőlem rég.
Imák késztetik lábaim egymás után.
Térdem trehány és gyenge drog,
hozományom - a szél csendje - tán
lárva-lét. Fülembe szűrődő fohászok,
buzdító reménységek indáin táncolok,
mintha hepehupán, tér közepén.
Közben el-elesedezem az árnyakon,
a rácsok szivárvány-mintázata les felém;
s piciny bogárként tovább bukdácsolok.

Dobrosi Andrea : Részben az egész



Félig élni hogy lehetne,
mindent remélni, hogy lehet,
ha tompítjuk a színeket,
ha a teljességtől félve
szemünkben megrészegülnek
a földi-égi részletek?

Dobrosi Andrea: Káprázat

A természet ékszere a fa,
a szabadság ékszere a lég,
a szolgálat ékszere a menny,
a boldogság ékszere az ég,
a tisztesség ékszere a szó,
az irgalom ékszere a szem,
a szerelem ékszere a szív,
a bölcsesség ékszere a csend,
a keresztség ékszere a hit,
a szeretet ékszere a tett;

vajon a költészet ékszer-e?

Dobrosi Andrea: Évszakok krónikája

Máglya a nyár,
az ég gomolygó füstjel,
redőny a hold,
bevonva könnyezüsttel;

őszhálón zsong a nap,
pók zsákmánya cseng,
bolyong a csók, az árny,
elmereng a rend;

ködcsipkét hord a tél,
csípős csend ropog,
egymásba fagynak
elnémult mondatok;

göcsörtös ág leng
jégvirágréteken,
tavaszszellő ring -
félszárnyú szerelem...

Dobrosi Andrea: Oltalom

Dobrosi Andrea

Szavakkal vajúdik az író, költő,
hogy majd próza, avagy vers szülessen,
talán-talán egymással játszanak -
barátok, sorstársak mind a ketten.

Dobrosi Andrea: A türelem tövisei
/részl./

Szerette a napot, annak minden színárnyalatát,
ahogy játszadozik este, reggel.
Mindig is természet közeli életmódot élt,
így nap, mint nap jutott ideje megfigyelni a természet csodáit.
Jutott ideje, mert szánt rá, mert komolyan vallotta,
hogy minden egyes földi jelenség
egy-egy kódolt üzenet az ember számára,
amit meg kell fejtenie.

A hétfőket nem szerette, de nem azért,
mert akkor a fénysugarak nem festik be pompázatos színeikkel
az eget, a fűszálak üde zöldjén nem gyöngyöződnek a harmatcseppek,
nem fodrozódik a cirmos szellőben a rét ezernyi pozsgás virága,
nem csilingelnek az erdei lombok,
mintha kis harangokat ringatna a reggeli szél,
- a hétfőknek megvolt az a sajátosságuk,
hogy a hét első munkanapjaként
egy csettintésre szét tudták törni az álmait.

Ahogy a külvilág minden rezdülését figyelemmel kísérte,
úgy itatták át bensőjét az emberi sorsok. Nem tudott egy gesztus,
egy kurta szó vagy legalább egy gondolat nélkül elmenni a fájdalom,
a harag, a düh mellett, mint ahogy egy csillogó szem, egy mosolygós,
boldog arc mellett sem.
Talán álmodozott, talán hitt.
Mindegyre arról próbálta meggyőzni önmagát,
hogy a zord hétfők után érdemes várni, érdemes hinni a keddben,
hogy ismét gyönyörködhet egy új napkeltében,
s amely nem azért olyan csodálatos, mert csodálatos akar lenni,
hanem azért, mert az a természetes.

Törődött, remélt és szeretett.
A maga módján csak, de teljes odaadással.
Lelkiismeretét ugyanúgy ápolta,
mint azt a kis kertet a rezidencia mögött a szúrós,
de kecses rózsabokrokkal,
melyek illatukkal mindig ugyanúgy rendelkezésükre
álltak mindenkinek, a kertésztől a titkárnőn át a nagykövetig.
Valahol ő is rózsa volt.
Igyekezett megszínesíteni mások túlpörgetett,
alulértékelt fekete-fehér életét, bájosan,
a maga kedvességével, érdek nélkül;
szótlanul tündökölt és szüntelenül vágyott a napfényre.
Egy vigaszt hozó, egyszerű kertész volt a metszőollójával,
akinek nem volt szíve belevágni
a jóindulatból elkövetett tévedésekbe
és a rosszindulatból elkövetett nagylelkűségbe.
Mégis szúrt, és nem azért, mert fájdalmat akart okozni,
hanem azért, mert az tűnt természetesnek.