Ecsedi Éva: Kedvesemhez

Ecsedi Éva: Színes hullámokkal játszom

 Lépj hozzám
Oldódj fel bennem
Válj egyé a mindenséggel
Mutatok valami szépet
Hallgasd a csendben
Lepkék muzsikája éteri hang
Titkos tanok közt kutassuk
Hová tűnt az álom
S az angyalok miért zengik
A szférákon túl halhatatlanságom

Fogd meg kezem
Elfáradtam a hosszú úton
Nem szól már énekem
Csendesen futnak a percek
A dalt már csak dúdolom
A horizont vöröse kigyúl
Lángot fest ecsete
Hullámzik a végtelen naplemente

Hallgasd a dalt
Most a Nap énekel fényesen
Lágy tenor
Hallgasd a zenét
A Hold lantja szól csendesen
Reneszánsz-kor
Hallgasd a kacagást
Csilingelnek a csillagok
Ezüstfolyam
Hallgasd a sóhajt
Mit a szél füledbe susog
Tóba csobban

S most gyere
Fogd meg kezem
Indulni kell a nagy útra
Csillagkapukon átlépve
Fények vezetnek a múltba
Hermetikus emlékeinkbe
Hajók úsznak
Átszelve a fényeket
S a spirális időgömbjeimbe
Gyűjtött szerelemcseppeket
Egyenként hullajtom
Elviszi a napszél messzi világokba
Sóhajom

Gyere fogd meg kezem
Ússzunk az árral szemben
Ha elmerülnék fáradtan
Ne engedj, tarts erősen
Ne hagyd meghalni a lelkem
Ne hagyd kihűlni
Az ajándékba kapott szerelmet

Ecsedi Éva: Mondd, Anyám

Álmodtam szíved dobbanását, vagy csak
képzeltem, hogy a fény felé törve
siettem hozzád a végtelen tengervíz
sodrásában, vad viharok ordításában?
Mondd Anyám... vártál rám a tegnapok
múlandóságának nászágyán?
Mondd Anyám... mi végre adtad kezembe
életem fonalát, miért nem szakítottad el
Tenmagad, mikor még megmenthetted volna
egyszülött magzatod? - De mégis jó volt
mert szerettem mosolyod, csengő hangú dalod...

...áldom kezed, csókolnám még, de nem lehet.
Fénnyé váltál, harmattá, szellővé, álommá.
- Anyám… egyszer voltál nekem, de többé
megismételhetetlen. Feloldódtál a semmiben
elhagytál, hiába kértelek maradj...

Mondd, Anyám! Most hol talállak újra?

Ecsedi Éva: Csodás álmok jönnek

ott, ahol a tenger-szem
csillogva hullámzik,
s madarak röppennek fel,
fel az égig,
ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal
a magasba törnek,
ott, ahol az alpesi réten
az anemonák szirmai zenélnek,
ott, ahol a fenyők közt álmosan
bújik a napsugár,
ott a selymes fűben fekve
a kék eget nézem már,
arcod látom felhők közt,
árnyakat a fényben,
s ha szél borzolja hajam,
mint kezed simítása,
elképzelem milyen lenne
szíved dobbanása,

s látom repülni a türkizkék madarat
ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt
ülök és rád gondolok, rád gondolok,
könnyeim erednek'
ott a pipacsok közt, végre,
csodás álmok jönnek...

Ecsedi Éva
Anyámra emlékezem

Anyám csak varrt, dolgozott sokat,
ültem a varrógép mellett, én a kisgyerek
és kértem meséljen,
s Ő türelmesen mesélni kezdett nekem.

*
Mesélt a törpékről, óriásokról,
a kismadárról, akinek nem volt cipője.
Mesélt a nebáncsvirágról, mesélt a szép
királylányról, Tündérországról, s a fele királyságról.
Mesélt arról, amikor még kislány volt ő is,
énekelt szép dalokat. Aztán újra csak mesélt,
mesélt, hogy az élet szép,
s, hogy boldog leszek ha majd felnövök,
langy meleg konyhában esténként a varrógép fölött.
S a keze dolgozott, majd néha meg megállt,
ölébe ejtve, és olyan szép volt, ahogy nézett elmerengve...
Úgy szerettem!

*
Most már ez olyan, mintha csak
álmodtam volna az egészet, eltűnt minden
ami fontos volt, magával vitte, ellopta
a múltam az idő, s az enyészet.
Nem kegyelmezett,
elragadta csontkezével azt ami a legszebb...az emlékeimet.

*
Anyám már nem mesél, de tudom vigyáz rám,
és megvár ott a messzi távolban.
S ha majd egyszer hazaérek, meleg vacsorával fogad,
én pedig közben elmesélem neki, eltűnt álmaimat.

Ecsedi Éva: Álmodtam

Alkonyodik a hegyek fölött,
Álom párát sodor a szél,
Lenn a szurdokban avar zörög,
Hallom a vad pihenni tér.

Állok fenn a szírt tetején,
Lenéznék, nem merek, mert félek.
Vörösen izzik a napfény,
Oda száll, s forr egybe a lélek.

Mikor a csillagok kigyúlnak,
Indigókék lepel suhog.
Félelmeim fák mögé bújnak,
Szárny csattogva bagoly huhog.

Álmodnék még, de véget ért,
Kígyóként siklanak álmaim.
Hallgat az erdő, nem mesél,
Ellopták a rémek vágyaim.

Ecsedi Éva: Könnyek

Csillagpor szitál
Ezüst harmatot terít
Erdőn és mezőn

Reggeli napfény
Mosolyával szárítja
Az éj könnyeit

Ecsedi Éva: Álom a nyárban

Még sikolt a vén diófán egy madár
felhőnaszádok úsznak időóceánon át
beérett gabonarendek menetelnek
lábuk alól tücsökhadak menekülnek
déli szelek fújják a sorakozót
réztorkú harsonáik zengik az indulót
a halál nem soká el jő, ideér
surrogó hangon megindul az ördögszekér
őrült iramban rohannak, mögöttük tűztenger lobog
vércseszárnyon repülnek riogva a nyári napok
harmatcseppes reggelek megszelídítve
simítják langyra forró homlokuk
lavórban egy leány mossa keszkenőjét
s a bokrokra terített gyolcsok fehére
mint békezászlók, csendes nyugalomban
száradnak, a vén körtefák alatt zsongító
méhraj szürcsöli az erjedő gyümölcsök nedvét
fekszem a fűben, álmodom, hogy egyé váltam
áldott anyaföldemmel, álmodom még
a kacagó sosemvolt gyermekkort
s álmodom, hogy az életpalota milyen szép volt...

Ecsedi Éva: Holdvirág

Ezüst mezőn Holdvirág nyílt,
Remegett a szirma, csendben sírt.
Kinyitotta szemét, szétnézett,
S meglátta mily csodás a természet.

A magasban csillagok szikráztak,
Szél ringatta a dús lombú fákat.
Körötte halkan nőttek a gombák,
Csendesen az ő nevét suttogták.

Szférák zenéjére lejtette táncát,
Megérezte az éjfél varázsát.
Boldogan mosolygott fel a Holdra,
Tudta már, nevét tőle kapta.

Nem sírt többé, könnye sem hullt,
Lehajtotta fejét, örökre elaludt.
Álmában a felhők felett járt,
A Nap aranyozta be szirmát.

Ecsedi Éva: Álmodok

Álmodom a fenyők közt
Trillázó madarat,
Álmodom, hogy magas hegyek mögé
Bukik a fáradt nyári nap,
Álmodom a patak csobogását,
Ahogy sietve rohan,
Álmodom a nagymezőt
Mikor Hold fényben fürdik téli álomban,
Álmodom a kék eget,
A nyári erdőket,
S a fáradt fényeket
Őszi estéken,
Álmodom az árvalányhajat,
Mit gyengéd szél simogat ,
Álmodom a friss eső mosta ősfákat,
Erdő sűrűjében megbúvó avar szagú gombákat.

Álmodok, mert álmodni jó,
S mert álmomban nem csal meg forró
Csók, ölelés, nevetés...
Álmodok, mert álmomban semmi nem fáj,
És jó a puha érintés,
Mert álmomban mindig itt vagy velem,
S így álmomban nincsen félelem.

Ecsedi Éva: Szerelem

Védtelenek most az álmok
Körbefonlak hozzád bújok
Ölelj úgy hogy el ne vesszek
Ha elvesznék hát keress meg
Akarom hogy mindig itt légy
Viharokban csak engem védj
Szeress nagyon-nagyon szeress
Szélzúgásban engem keress
Keress engem magas hegyen
Hullámzó mély tengerekben
Ha nem találsz mégse állj meg
Mert ha testem nem leled meg
Lelkem akkor is eléred
Verseimben tovább élek

Ecsedi Éva: Elkísérlek

Hallgasd!
Hallgasd a csendet,
Ott van, benned.
Mélyen, ősi egészben.
Hallgasd és érezd,
Ahogy áramlik ereidben a véred.
Az élet,
Színei szépek,
S a fények,
Mint sugárzó utak, fekete lyukak.
Spirális rendszerek -
Űrben bolyongó magányos szellemek.
Lépek feléd,
Vezetsz?
Engedd meg, hogy elkísérjelek.

Ecsedi Éva: Lélekkötél

Hallgatag vagyok
Sokszor nem beszélek
Magamban vagyok
Lehet hogy ez vétek
Eltemetem magam
Falakat emelek
Kitörni sem akarok
Mert mindentől félek.

Félek a szavaktól
Félek a zajoktól
Félek a csendtől
Félek a rendtől
Félek az álmoktól
Félek az árnyaktól
Félek a Naptól
Félek a Holdtól

Félelmeim magamnak teremtem.
De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
Csak csend van és néma, kiszáradt kutak,
Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.

Lélekkötél csüng alá a gerendáról
A hurok szorul, a szék felborul...

Ecsedi Éva: November

Itt van újra, sötétben jött,
hideget hozott, zord időt.
Szürke nappalokat, homályos
alkonyt, hozott bús álmot...
Lelkekig ható fájdalmas elmúlást,
árvaságba borult távozást.
Örömtelen hallgatag csendet,
magányosan tovatűnő perceket...

Domboldal temetőkertjében
gyertyákat gyújt félénken.
Halkan suttogva meséli
hová tűntek az emlékei...
Majd ő is lassan távozik,
itt hagyva tovatűnt vágyait.
Nem visz mást magával,
csak a meleg nyár álmait