Egyed Emese: Elveszítlek

Egyed Emese: Helyettem

Fűzágként, indulattalan,
árnyékként, árnyalattalan,
mint kicsi szél, ha hangja van:
hadd tűnjek hát el nyomtalan!

Hiába szóltok, ajkaim,
hiába szálltok, szavaim,
hínáros csönd zöld partjain
hiába dobogott a rím.

Aranyszín alkony, boríts el,
szellőszavú éj, sirass el,
helyettem él és énekel
a táj, titkos jeleivel.

Egyed Emese: Vörös és fehér

Félek, túl öreg leszek, mire viszontlátjuk egymást.
Félek túlélni veled diadalt, lebomlást.
Holnap már függöny sem kell: ég szemléli tetteinket,
megítéli látható, láthatatlan mosolyunk,
félrekapott pillantásunk, kivetített álmainkat
bűnös vágyainkat.

Nádsíp szavát harmat szegte,
csengettyűk nyelve kihullt:
félek, túl öreg leszek, mikor újra szólongatlak.
Sem ajtó, sem ablak.

Egyed Emese: A mi hazánk



A szárazföld pedig, barátaim,
a szárazföld káprázat, be kell érnünk
a talpalatnyi hellyel a fedélzet
valamelyik sarkában, és a víz
a köröskörül végtelen, csodás,
kiszámíthatatlan, titokzatos
víz hullámaival, bizonyos
és bizonytalan változóival.
Be kell érnünk a mostoha napok
nyugalmas kék pillanataival.
Ha nem várunk már, nem remélünk semmit,
ha álmaink már titkaink sem rejtik
(nincs tervezni- sem őriznivalónk),
ha lelkünk feszesebb a vitorlánál,
s nem hallható, ha mondjuk is a szót,
hogy bárcsak, hogy talán, hogy
istenem;
ha már a víz nyugalma és haragja
többet jelent, mint bármi a világon,
és békén folytathatjuk utazásunk
a térítőkön, délkörök hálóján:
nincs mit keresnünk földi kikötőkben,
küzdelmes életek végvárain:
a víz a mi hazánk, barátaim.

Egyed Emese: Próbák

Kócsag a ködben elenyészett,
őrizd teremtő, gondviselő Isten
az egészet,
lásd,
próbák alatt a parányi test
gyöngye,

te áthatod, mint szél a nádast, át
a mulandót, s nyomát tudod örökre,

te futsz futótűz szőnyegeken át
s hűvös marad a lépted, és a rögre

esőt hozol, hozod virulásunk
s a békességet s hogy magunkba lássunk

Egyed Emese: (A vidámság a szemzugban lakik...)

A vidámság a szemzugban lakik,
az arc gödreiben, a szó gödreiben
a gond fedele alatt, a szótlanság
titokzatos árnyékában.
Velünk kel, velünk nyugszik,
várja, hogy szétáradjon,
mint a forrás a hóban -
mint a derű szívünkben

Egyed Emese: Önként

Majd elhagyom nyugalmam önként;
házat, csöndet és gyermeket.
Fehér szavakból vertem ösvényt;
könnyű lélekkel elmegyek,

vakmerő szívvel, fénylő szemmel,
végre legyőzött félelemmel
valahová, ahova már
álmomban sokszor megérkeztem.

Eltűnt napok partjainál,
önmagán való végtelenben
fehér szavak ösvénye vár,
rejtelmek kéklő szárnya rebben,

s te sem tudod már, hogyan történt,
örvénylik a világ veled,
és elhagyod nyugalmad önként,
hogy megfoghasd a kezemet.

Egyed Emese: Havak előtt

Hét ágba fond az esztendő haját.
Keríts köpenyt rá, fehér lenből szőttet.
Árnyékát sorsod ködben lopja át
– napszak-határon tükrök tündökölnek;

hét ágba fond, úgy is, ha lehetetlen!
Gyönge a szó: elveszejti magát.
Sámándobok repednek föl szívemben,
nap-hold! jelei égnek, mint a seb.

Lábon száradnak érted el a tölgyek;
életem és halálom elfelejtem:
pehely leszek... Sóhajnál csöndesebb.

Egyed Emese: Tájoló

közelebb jön hozzád a csöndrigó
tenyeredből szavaid elfogadja
tenyeredből száll sóhajnyi magasba
úgy tűnik el hogy észre sem veszed

nem tűnik el fölötted él a göncöl
szekérrúdján kapaszkodik először
széntestű árnyékot rajzol szívednek
s ha letörölnék eltűnsz tán te is

közelebb érsz a leszakadt hidakhoz
nem sejtheted milyen kékségbe jutsz
mély vizeken mély szakadékok nyílnak
szárnysarjadás élőszó-zuhanás

csöndzuhanás törpe nyírfák temetnek
időlápok szőnyegén dér remeg
tekints rám Isten elhagyott a lélek
vagy mindörökre küldj rám felleget

Egyed Emese: Gally

Megelégszem a gondolattal.

Elmúlni minden pillanattal.
Visszatérni lomb közelébe.
Vissza. Véletlenül.
Végtelenül.

Jobb vállamra jósok madara ül.
Bal vállamon eltévedt szellő szunnyad.

Álmunkban: felismerjük másmagunkat.
Máslétünket.
Be - nem következik.

Nem akarható, létre nem jövő.
Nem engedi a világ magát lenni.
Napok, dolgok irányába terelni.
Voltam talán. De nem leszek soha.

Ábrákon áll bosszút az ostoba.
Eltűnik a bölcs
szó, vizekre száll le:
korai pára üvegcserepekre.

Ha visszatérnék: csak, ha nem zavarlak.
Ne riadj fel, ne titulálj tolvajnak.
(Ezerszer suhan el a gondolat, lásd:
elhessegettem. Gally roppan a kertben.)

Egyed Emese: Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető!
A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e -
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

Egyed Emese: Búcsúztató

Most kelnek útra jóbarátaink.
Megígérjük, hogy nem változik semmi.
Mégis elfogy a témánk. A hitünk.
Elsápadunk. (Nem illik észrevenni.)

Ne felejtsetek el. Szebb szavakat
kerestünk volna, de a búcsúzásnál
gondolat, rím, lélegzet elakadt:
szemünkön már idegen a szivárvány.

 Egyed Emese: Szélcsend II 

Egyed Emese: Mint holdfényt a fák

Fellegpaláston, csillaghálón át
súgjon neked a csönd jó éjszakát,
öleljen puha testű nyugalom
álomba: és mint friss havon,
selymes ábrándok lassú dombjain
vezessenek altató szavaim,
ringassanak keringő vérárammal,
csitítsanak dobogó ritmusokkal.

Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj
messze sodorjon minden érthető
és érthetetlen sebtől, félelemtől.
Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival,
terjedjen benned hullámaival,

s akkor fellegen, csillaghálón át
engem is érzel. Mint holdfényt a fák.

Egyed Emese: Ébredés

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,
ahol születtünk, és ahol a fű
szálai nagyapáink szívéből nőnek
napfény és kaszák elé, hű
szent László király halványodó képét
végig a régi székely templomokban,
nem tudjuk nem szeretni hazáink,
patakjaink és rengetegeink,
mindent, bár limlom, s mindent,
ami érték...

Látjuk hűségünk százszor megtoroltan
a csángó kislány meggyengült szaván,
a sokezer kivándorolt családon
(kit a halál vitt el, kit a vonat),
Bálványos szétmállott várfalain,
s a rémálmokon, ahová bezárom,
akárcsak te, sok hétköznapomat.

Az ébredés? Megérted azután.
Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak,
s mivé lettek a hajthatatlanok.
Ha nem lelhetnek itt békét a holtak
s az élők sem, ha belefáradok,
s te is, ő is, abba, hogy elomolnak
reggelre mind kilátótornyaink:

majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk,
s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz,
és elfelejtjük, mint kamasz szerelmünk,
ezt a közös bút-bajt... És aki vesz
annyi fáradságot, hogy visszatérjen:
semmit sem ért a gyér nyomok fölött!
Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet:
hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.

Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,
borókaágak, gyapjas jegenyék,
hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,
hogy hitünket-vérünket ne vegyék.
Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:
akaratunk, erőnk nem végtelen.
Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,
hogy életet, nem pusztulást terem.

Egyed Emese: Várok

Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.

Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt...

Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Egyed Emese: Nem hagylak!


El ne aludj, szél dörömböl az ajtón,
szél szaladása, árnyék mezítlába,
fellegkezek követhetők a csöndben,
és gyűlnek szavaid, már egyre többen
nem hagynak békén, ne,
el ne aludj!

Szél dörömböl a szíved pitvarában,
nincs is szíved, s ha van, egyébre termett,
lágy ecsetek színezik ki a termet:
színt kevertek búból, de szél
dörömböl,

ragyogást old ki kővé lett örömből,

nézz farkasszemet vélem, önmagaddal,
játékban leljen az éjjel s a hajnal.

(Hajnalodás: égi kavicsok pírja.)
Hogy aluhatnál? Szavak raja körben.

(S ha elaludtál, átölellek közben.)

Egyed Emese: A liliomokért

Ha vártalak (és sokszor vártalak),
könnyű volt testem-telkem, mint a hab,
az idő boldog csöndbe öltözött,
liliom sarjadt égett nád között;

a vágy harangszavú hullámait
körbezengette, átszakadt a híd,
áradt a víz, omlottak kőfalak,
és zakatolt az ábrándok alatt

a vér körpályás, élő rendszere;
váltóját későn állította be:
föl-le száguldó lélegzet-csapat
jelezte jöttödet, nyugalmamat.

Mára medrébe minden visszatért.
Fohászkodjunk a liliomokért:
nekünk bomlottak sugaras és vad
pillanatokban, amíg vártalak.

Egyed Emese: Egyedül

Szeretted volna kisírni magadból
a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et,
kifulladva, s oly messze még a parttól,
rádöbbentél, hogy még mindig nem érted,

hová tűntek a belső sugarak
és a derű a holnap homlokáról,
hová merült a halk sirálycsapat,
hogy távolodtál úgy el a világtól;

sírni akartál, s nem volt már, kinek.
Harag sem volt benned, a vérkeringés
lelassult tagjaidban, napjaidban,

kiáltottál - ki hallott volna meg?
Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és
egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan.

Egyed Emese: Hajnalodik

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.

Egyed Emese: A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

 Egyed Emese: Víz gyűrűi 

 (De hiszen szép dalok)

De hiszen szép dalok születtek hozzád,
suttogásomat bányasípok rejtik,
rejtőző sókristályok visszhangozzák, -

tudom, hogy nincs remény se, nincs tavasz se,
hogy álmok féltve őrzött álma vagy te,
s hogy sóvárogva vágyom
hozzád.

tudom, tudom: szép gyűrűk
a vízen!
S az üzenetet visszahozzák

 Egyed Emese: (Szólhatnál...) 

Egyed Emese: Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,
vízirigó a fészkébe fogad,
te elfelejtesz, mint ízét a bornak
az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.
Nem próbálok több lenni:
nem lehet!
Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,
s válladon érzed könnyű röptömet.

Egyed Emese: Nem a versről...

Nem a versekről írok most,
nem a versről.
Nem az asszonyok álmáról, nem a fruskák
magabiztos léptéről, nem a kertről.
A ki sem kiabált, vagy a súgott,
meg sem is gondolt, el sem
gondolt
lehetetlen egyebekről -.

Nem a lassú vizek pereméről,
a régi, a régi, a régi zenéről;
no, nem is rólad szólok
most, nem is néked,
nem is építek immár menedéket,
nem is rombolok én, nem is értem,
milyen ár, milyen ér közelében -,
milyen lanka, milyen
dimbek-dombok,
mire jó, ami nincs:
amit mondok
(milyen ősz eleje, milyen télé,
mi a parti kavics, mi a sztélé).

Nem is rád lel a szó, nem is hozzád,
nem is kérik a dalt, nem is hozzák
(sem a régi ma már, sem az újabb),
nem a megszületőt, sem a hunytat,

nem a verset írom, nem enyémet,
nem az ifjú a baj, s nem a vének,
nem a köd takar el, nem a felleg,

aki verseket ír: nem ölelhet -

Egyed Emese: Harmat...

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

Egyed Emese: Alba

Dalok születnek, éledeznek:
könnyű fohászok kedvesemnek.

Kihunyt a csillag: szenderegtem.
Messzire elvitt: szenderegtem,
itt jártál s hagytál szenderegnem
Dalok hintáján tévelyegnem!

Bocsáss meg, égi-földi óra!
Bocsáss végső találkozóra,
fohászaimból hajnal sarjadt
Fénylett másnak. Neked. Magamnak.
Emlékeztetett jövendőkre,
Víz-tűzre, földre,
Levegőre.

Ábrándos égben lebegőre.

Könnyű fohászok? Eltévedtem:
segíts ébrednem.
Közelednem.

Egyed Emese: Feliratok

-részletek-

Mondhatsz már bármit,
szólítottál,
elfelejthetsz, de
szólítottál.

Egyed Emese: Variáció

úgy vártalak mint sarlót a kalász
mint csillagfényt a sziklahomlokok
dobog a csönd még élő kovaváz
sodrásba billent új horgászhorog

úgy vártalak hogy csendültem belé
és szó bőr és földkéreg fölrepedt
leborultam egy ábrándkép elé
neked faragtam hívó éneket

úgy vártalak mint vadvizet a völgy
holdsugarat a törékeny fűz válla
hogy rám ismerj tán sorsodhoz törődj
figyelj velem egy rejtőző világra

elárasztott a béke a harag
mint bolond óra jártam egyedül
s percek múlnak míg szólni sikerül
hogy őszre jár hogy végig vártalak

Egyed Emese: Séta

Megint kibomlott gallyain a nyár.
Virágzó élet lepi el a földet,
a Szamos elcsent piros labdát görget,
lányom szeme: két bujkáló bogár.

Kérdezd a kedvest: útra kelt-e már?
Kakukkfüves, fanyar bogyójú völgyek,
könnyűkezű, hajlékony lelkű hölgyek
öröme-csókja visszhangjára vár.

S ne hidd, szelecském, hogy a szárnyakat
rigók, poszméhek bitorolják mind!
Szállok én is, ha elvakít a nap.

Fellegmadár... Árnyéka meglegyint.
Nyelvem hegyén nyers íze megmarad
rügyeknek, fénynek. És várok megint.

Egyed Emese: Felhő

Hintázik a nap, bársony hegyeken
gurul a fénye, szakadékba hull,
emelkedik sötétlő seregem -
csillag hunyorog a tudaton túl,

nehezen szánja rá magát a fűz,
hogy mint tavasszal, áttetsző legyen,
a szélben nehezen hamvad a tűz.

Belenyugszom, de olyan nehezen!

Már csönd és hangzás egyformán közel
s egyformán távol, vérkörökhöz ér
az idegenség, hófelleg föd el,
s árnyék leszek, alaktalan, fehér.

Egyed Emese: Csak gerleszó

Egyed Emese

A kút káváján megpihent a csönd.
Fényben-árnyékban napokig időztem.
Dalok születtek csönd és bánat közben.
Öröm-
dalok.
Rövid szavak a szélben.

Egyed Emese

Nem vers, csak amit szél hozott,
álom, sodort, idegen álom,
tó tükrözött, szép hallgatás
hozott felszínre,

kő, homok,
elsüllyedt szóból üzenet.

Csak nyílhúzás, kockavetés,
nem vers.

Csak arc
az arc helyett.
csak hang az elhangzó helyett,
csak békességre ébredés,
bevallott keresés.

Keresés.

Egyed Emese: Titkok kapujában

-részlet-

Honnan jött, nem tudom.
Tihanyi őse
a rijjadó leány, rég megszökött.
Forrásvizeknek lett, erdőknek őre.
Megfoghatatlanságba öltözött.
...
                       *
Sóhegy tárnái réges-rég bezárva,
járatok között Posszeidón leánya
faggatná már a sorsot, ha lehetne.

Ekhó, felelj! Egy nevet mondok, kérlek,
mondom háromszor is, ha csak úgy érted.
És súgom, hogy kereslek                         
(ennyit merhet

ki magát kérdi, magának felelget -)

Egyed Emese: A pillanat

...És vadkacsák fürödtek a Szamosban.
Tolluk kék-zöldje ragyogott a fényben.
A huszon-
egyedik
századba értem.

A huszonegyedik kapuban állok!
Körös-körül
A selyemszavú szél
és láthatatlan
(hó?
virágok?)

gondotviselésre,
okot sírásra,
fölemelkedésre

Egyed Emese: Glória

Magunkhoz tértünk téli bánatunkból.
Patak medrében újra tiszta, víz szól,
völgyek karjából élet zöldje sarjad:
nem sírunk már. Élünk a pillanatnak.

A nap megváltás fényes melegével.
A nap, a nyár felejtet, hitet érlel,
és glóriával ékesíti nyamvadt,
sovány, megcsúnyult lelkünk, tagjainkat.

Ha várunk: nem csodára, csöpp örömre,
meghitt percekre, újuló erőre;
nem sírunk már: ég-arcú végtelenség
árasztja ránk csillagos békességét.