Ellen Niit: Ha ismerlek gyerekkoromban

 Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajandékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketen csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.

Én azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs lótás-futás.
A lélek, felbátorodva,
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat a polcon,
talál még rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát...
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Jó hinni...

Ellen Nitt: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

(Fordította: Képes Géza)

Ellen Niit: Anyám sírja

Mélyen a földbe
ereszti gyökerét a szív
és íme: virág, ágacska, levél.

Szeme anyámnak
csillámlik némán
a füves hantok zöld tekintetében.

Óh, örök álom,
éber virrasztás, te,
át minden időkön.

Az ősz, mint az este.
A tél, mint az éj.
A tavasz, mint a reggel.
A nyár, mint a nappal.

Nemzedékek nézik,
merre visz a lábam.

Fűszálak susognak
a tenyeremnek.
Örökélet.
Hallak, anyám,
hallak.
Ezer közül is
ráismerek szavadra.

  (Illyés Gyula fordítása)