Fehér Miklós: Önzőn őrzöm

 Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

Menedékem lettél akaratlan,
Nem tudott, óvó menedékem.
Hangtalanul - csak magamnak -
Megtartalak álmodott szépnek,
Nem lebbentem fel a fátylad,
Nem nézek mélyen szemedbe,
Nem bűvöllek lángoló szóval,
Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.

Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

Fehér Miklós: Lehettünk volna

tegnap üzentél nekem
nem tudsz róla
falevél hullott elém
sután peregve a porba
nem csókot üzentél
sem sete-suta várakozó vágyat
nem álmokat vagy ígéretet
semmit ami fájhat
csak éle veszett
tompára koptatott élvezetet
elmosódott párarajzot
szeretem a kora őszi csendet
a levelek halálhoz színesedve
múlt időt zizegnek
arrébb az úton
egy hajladozó ember
a szeszélyes széllel morogva
komótosan sepreget
suttogó halomba
ezernyi alvadt
rozsda-rőt szerelmet

Fehér Miklós: internet

meg kellene írni végre
a testetlen találkozást,
arctalan arcátlanságot,
rejtező kitárulkozást,
lélek-mezítelenséget,
gonoszkodó orv beszédet,
tértelen megcsalattatást,
mindent, amit e kor adott:
kép adta vágyhangulatot,
millió felugró ablakot,
hálót kötő pénztárgépet,
gyűlölködő rossz eszméket,
és néhány homályos-fényes
mélyről jövő tiszta képet,
amiért szemem rombolom.

Fehér Miklós: kérdőjel

Fehér Miklós: hogy mondjam el

hogy mondjam el, ha nincs szavam,
dadog a lélek, görcsben ráng a szív,
bennem a gondolatok hangtalan
széthullnak, értelmüket vesztik.

próbáltam leírni, de kihullt a toll
kezemből, mint sorsomból az élet.
sziklának véltem, mi futóhomok,
hit nélkül maradtam – félek.

kerestem magamnak kapaszkodót:
istent, ki fogadja pogány imámat,
értő társat – engem tudót,
szerencsés percet Fortunával.

most itt állok a fekete folyónál,
a parton, ahol Charon a hajós,
még nem indult értem ladikján,
de tudom, megjegyezte arcom

Fehér Miklós: Hajnalkép


Ha most virágot tennék asztalodra,
Vagy illatos kávét szép pohárban,
Kusza sorokat papírra róva,
Hajnalt festve aranyló sugárral,
Vagy csak föléd hajolnék csendben,
Belémerülve álom illatodba,
Mondd, megértenéd-e érted-szerelmem,
Ahogy lopva emelném takaródat?

Fehér Miklós: Próbáltam én…

Fehér Miklós: Elfelejtve - megidézve

Egy este ezerszer megnéztelek,
De ahhoz kevés volt az az este,
Hogy agyamba égjenek a részletek,
Hogy megőrizhesselek.

Csak nyakad ívére, bársonyára,
Fénylő szemedre, hangulatodra,
Vagy tán a pillanat adta vágyra
Emlékszem néha, már lenyugodva.

Lehet, hogy gondolatjáték voltál,
Mellyel képzeletben játszadoztam,
Mert oly jó volt boldognak lenni,
Még gondtalan gondolatokban.

Most újra és újra előveszlek:
Álmodozva - vágyakozva,
De egyre fogynak a részletek,
Ijesztőn gyorsulva, egyre fogynak.

Már szemed fényét sem tudom,
Már bőröd ízét sem emlékszem,
Nem ragyog mosolyod, hangulatod,
Homályba fakultak a régi képek.

Fehér Miklós: Ha nekem...

Ha nekem kincsem van,
Nem mutogatom,
Nem használom kápráztatásra.
Féltőn óvom, eldugom,
Mást ne vakítson csillogása.

Ha nekem bánatom van,
Nem mutatom,
Nem kell idegen sajnálkozása.
Lelkem mélyére temetem,
Hogy senki meg ne lássa.

Ha nekem gyászom van,
Nem zokogok,
Nem várok paplitániára.
Imámat magamban mondom,
Részvétet mástól nem várva.

Ha nekem örömöm van,
Körbe hordom,
Hogy fényét mindenki lássa.
Szemem ragyogását adom,
Szívemet tárom a világra.

Fehér Miklós: Lehet hinni...

Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.

Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted,
Magadban örökké megtalálod.

Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.

Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések?

Fehér Miklós: négysoros

mint molyrágta foszló fátyol
vetemedett szekrény mélyben
tenyeremben a simogatások
súlytalan lebbenő emlékképek

Fehér Miklós: úgy hagyom

mint a már szűk, kinőtt ruha,
úgy szorítanak mindennapjaim.
gúzsba kötnek a megszokások,
ismétlődő rossz unalmai.

emléket nem érő üres percek,
porban fuldokló hétköznapok
gyűlnek kupacba, mint a hamvak
gyászoló nélküli gyásznapon.

jeltelen sírba hullnak az évek,
nyomot sem hagyva maguk után.
észrevétlen fogy belőlem az élet,
teszem a dolgom monoton bután.

körbe nézve, nincs mit látnom,
szavaim csak kiürült hangok,
emelném karom ölelésre,
majd leejtem...úgy hagyom.

Fehér Miklós: Origami

ma hajtogatni kezdtem
csákót repülőt kis hajókat
előttem íves szép papír
félretolva kedvenc tollam
faraghatnék rímes sorokat
lenge pille lebegéssel
csókot könnyet izzó vágyat
megható bús álomképet 
talán megríkathatnálak
minden cseppje jól is esne
de a szavak kuszasorban
szívemből messze meneteltek

Fehér Miklós: kell nekem egy saját isten

Fehér Miklós: kérdések

Mondd,Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne kelljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd,Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd,Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd,Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd,Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd,Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.

Fehér Miklós: Őszi dal

Nekem kevés a sok színes levél
Feledtetni a halálos csendet
Mikor a Nap köszönti a reggelt
S madarak helyett a szél zenél

Csontjaim mélyén riaszt a tél
Hajnalnyirkos ködök menetelnek
Derengő homályos gyászba lepve
Fagy öli kedvem és kemény a jég

Az évek már ellenemre érvek
Sorsom vén fáján sárgul a levél
Holnap fehérre festi tán a dér

A múltba hullott nyárízű kedvet
Tavaszi szerelmet mi bennem élt
Halk búcsúdalt dúdol az őszi szél