Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
Szárazág-bottal köhécselve jár,
Lába nyomán vadvizek fakadnak,
S zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,
A fény arcán öregesen nevet,
Ha kong a hordó és csordul a must
Nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
Aszott kezére dérharmat tapad,
Ruhája régi pompáról beszél,
Színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,
Melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána:
Nyárvégi úton ott ballag az Ősz.

Fekete István: Az igazi boldogság...

"Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, amelyet nem kiált el senki.
Csak álltak, egy perce vagy ezer éve, nem lehetett tudni.
Belélegzették egymást, és szívükben úgy zengett az ifjúság, mint dómban az orgona, ahol csak ketten vannak, ahol nem volt előttük és nem lesz utánuk senki, pedig előttük megy és utánuk megy mindenki, aki ember volt, és ember lesz."

"Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."

(Fekete István)

"Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, (...) és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek."

(Fekete István)

"Mit mond a bimbó, amikor nyílni készül, és a tavasz, amikor megszületik? Semmit! Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, melyet nem kiált el senki."

(Fekete István)

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy - te vagy a: Legelső...

"De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt."

(Fekete István)

Fekete István: Szeptember

Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdő szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.

" A házak és az emberek elmúlnak,de az őszi mezők egyformák maradnak,akárhogy öröklik,mérik,művelik is őket az emberek.Ebből pedig nyilvánvaló,hogy nem az emberek bírják a földet,hanem a föld szolgái az emberek."

(Fekete István)

"A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet."

(Fekete István)

Fekete István: Búcsú

Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.

" Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel."

(Fekete István)

...Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."

(Fekete István)

" Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz."

(Fekete István)

"A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel,
amiből az ember lett,
és amivé lesz,
és nem szakadhatnak el soha."

(Fekete István)