Fernando Pessoa: Az ég nyugodt...

Az ég nyugodt, csendes az este,
Az éj közel, ha nem is sejteném,
Magamon töprenkedem egyre,
Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.
Múltamon végignézve láttam,
Nem voltam más, mint mások körülem,
Magam utáni kusza vágyam
Adott csak ezt-azt lényemből nekem.
Régi magam tárt könyv előttem,
Forgatom, mint már olvasott lapot,
Az igazság kihalt belőlem,
Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.
Utas, ki útján elmerengett -
Két úton jártam párhuzamosan,
Része voltam tájnak, tereknek,
Emléktelenül, vakon, társtalan.
Helyemre értem, már ma sejtem:
Formátlanságom más és más alak.
Saját utam keresztbe szeltem,
Nem látom magamban múlt-magamat.
Én lennék - hisz nincs lehetetlen -
E száz világból jött százféleség
Egy érző pontba sűrítetten,
Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?
Én lennék az agy, mely a létet
Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb
Perce az időbeli létnek,
Melynek elevensége én vagyok?

(Lackfy János fordítása)

Fernando Pessoa: Könnyed, rövid, szelíd

Fernando Pessoa: Leheletnyi pillanat

Leheletnyi pillanat,
Ugyan mi voltál nekem,
Hogy bennem hagytál egy részt,
Mi el nem múlik sosem?

Évek múltán is fogok
Emlékezni rá, tudom,
Nem tudván már, hogy mi volt,
Hiszen már most sem tudom.

De, bár semmi lenne is,
Egy rész itt marad velem,
Mely üde lesz akkor is,
Ha már nem emlékezem.

Fernando Pessoa: Az, ami fáj nekem

Az, ami fáj nekem,
Nem lakik a szívben,
Oly szép dolgok azok,
Miknek nyoma sincsen...

Forma nélküli formák,
Miket a gyötrelem
Nem ismer, s mikről álmot
Nem sző a szerelem.

Mintha a szomorúság
Fa volna, s róla egyre
Hullna a hervadó lomb,
Nyom s köd között kerengve.

(Hárs Ernő fordítása)

Fernando Pessoa
Merre tart az életem, és ki viszi magával?

Merre tart az életem, és ki viszi magával?
És miért teszem mindig azt, amit nem akarok?
Milyen sors sodor magával a vakhomályban?
S a titkos erő, mely vezet, az is én vagyok?

Sorsomnak értelme van, s formára jól szabott,
Életem célirányos - kimérve pontosan,
De döntéseim csupán pontatlan vázlatok
Tetteimről, s aki vagyok - dehogyis én magam.

Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek.
S tökéletlen vagyok, abban, mit eltökéltem.
Öröm és bánat más, mint amit érezhetek.
Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.

Ki vagyok, Uram, füstödben és sötétedben?
És lelkemen kívül milyen lélek lelkesít még?
Miért sugalltál sejtett célt, hogy azt keressem,
Ha nem keresem, s nem mozdít semmi előrébb,

Hacsak nem tőlem mindig idegen tetteim,
És titkos sorsom, amely tetteimbe égett?
Mit ér az öntudat, ha ábránd, s nem színre szín?
Ki vagyok senkiföldjén a kezdetnek s a ténynek?

Kössétek be szemem, s vakítsátok meg a lelkem!
Káprázatok! ha titok én-magam s az élet,
Nyugtasson inkább e semmi, jobb nekem hitetlen,
S mint elfelejtett tengerpartok, álmodjam, hogy élek.

(Vaskó Péter fordítása)

Fernando Pessoa: Mi az, mi messze van

Mi az, mi messze van,
S hozzám mégis közel?
Mily szél, illatfolyam,
Jön erre hangtalan,
Mit rejtett kert nevel?
Ha mondanák nekem,
Hinni sem akarnám.
A jó lég, érezem,
Látomást sző, szemem
Bár nem látja talán.
Nem tudom, álmodom,
Vagy épp elrévülök?
De érzem, ezt tudom,
Álmoké mosolyom,
Mert egy vagyok velük.

(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)

Fernando Pessoa: Tanács

Magas falak közé álmodod magad.
Oda, ahová belátnak a kertbe
A bezárt kapuszárnyak vasrácsain át,
Virágot ültess, mely nevetve kacag,
Innen ismerjen, ki szemügyre venne.
S ne ültess semmit, hova senki se lát.

Miként mások, gondozd a virágágyat,
Hol láthatják a vizsla pillantások
Szép kertedet, amint mutatod nekik.
De hol magad vagy, és senki se láthat,
Hagyd kinőni a földből a virágot,
Hagyd nyújtózni a természet füveit.

Őrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel,
Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson,
Pompás és szerény kertje vagy magadnak,
Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel
Hajlanak a virágok apró száron
A lágy fűre, mely szinte láthatatlan...

(Vaskó Péter fordítása)