Gál Éva Emese: Más

Átgondolom, mert át nem élhetem,
mivé lennék egy másik küzdelemben,
ahol nem magammal kell védekeznem,
és egy világgal együtt vesztenem.

Mitől fosztott meg a nagy rendező,
mikor a többletet hiánnyal mérte,
hogy ne törhessen tökéletességre
csak az, amit elvetél az idő?

Lám, minden rímben másként hat a szó,
nincs jelentés, amit ne marjon kétség,
mert hitek szerint változik az érték,
csak a harc érte örökkévaló.
Mivé lennék hát, mondd, mivé a másban,
ahol más élet szerint más halál van?

Gál Éva Emese: Jelen idő

Hát föladjam? ahhoz már túl sokat
veszítettem, hogy lemondani tudjak.
Hitnél is erősebb az akarat,
ha a célok ösztönökké fajulnak,

és mert belefásul az értelem,
megtagadom, amit be kéne lássak:
hogy csak a pusztulás tart ki velem,
bármit ragyogtatnék föl folytatásnak.

Tudom, hogy minden szó erőltetett,
tudom, hogy minden mozdulat erőtlen,
tudom, hogy így is, úgy is tévedek
a nem tudom, hová tartó időben,                

ami a hantokat halmozza rám,
de nem fogadom el, hogy nincs hazám!

Gál Éva Emese: Part

Lelkünk a part: tengereket ölel.
Minden hullámzás medre, menedéke,
amit a semmi nem sodorhat el,

ami saját fényével lát az égre.
Már minden távolság menekülés
a kísértésből újabb kísértésbe,

mintha üzetés lenne az egész
élet egy önámító pusztulásba,
ahol beteljesül a tévedés,

hogy végtelennek vég legyen az ára.
De lelkünk part: sziklákkal vértezett!
A sodró, nagy semmivel szembeszállva

menti meg a világtérképeket,
érjen partot az idő minden perce,
hogy révbe jusson az emlékezet,

mielőtt belehalkulna a csendbe.
Itt törik meg az égbolt gőgje is.
Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe,

hatalomba torzult világ hamis
tajtékai torpannak, szétperegnek.
A sodrás előre vagy hátra visz,

örvény ránt, habok emelnek, temetnek,
a part rendíthetetlenül ölel.
Hozzánőttek a teherbíró medrek.

Rombolja minden, mégsem tűnik el.
A partok csak ölelnek, és szeretnek.
Így küzdenek a tenger semmivel,

s a világgal is így küzd meg a lelked.

Gál Éva Emese: Esti vers

Most fésüli a föld haját a szél,
Hajlanak, belejajdulnak a lombok.
Gubancos korona a sok levél,
amit címzett még soha ki nem bontott,

bár minden életben van üzenet,
s minden parányi részben ég a távlat!
Szótagokra bontja az erezet,
a méltósággal elhulló csodákat,

s minden szótag, perc másképpen törik,
másképp sárgul, barnul, bár egy gyökérrel
szívja föl az átmenet nedveit,
hogy dacoljon az értelmetlenséggel,

mert minden létnek önmaga a tétel,
s e rendből csak a semmi a kivétel!

Gál Éva Emese: Szonett

Mind több az űr és kevesebb a lélek,
a test oly fáradt, mint a gondolat,
átmasíroznak már rajta az évek,
hogy sehová tapossanak utat.

Még fölriaszt a konok kötelesség,
hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot
akkor is, ha az időt lefejezték,
és szíve csak emlékekben dobog,

de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen.
A tehetetlenségbe vakult égen
vész minden irány s minden akarat,

ami jövőt földerengetni merne,
a szó árnyéka visszahull a versre,
s megfogan a csend a hantok alatt.

 

Gál Éva Emese: Mindenségben

 

 

Nem csak köröttünk van a végtelen,
de belülről is űrt teremt a lélek,
s az űr csillagrendszereket terem,
hogy kitöltse a fájó ürességet.

talán belülről kezdődött az űr,
s a mindenség a lélek ráadása,
talán nincs semmi sehol egyedül,
csak szerteszaggat a haza hiánya.

de van hazánk! ott mélyen, legbelül,
ahol a csend álmokat köszörül,
hogy kifaragja lelkünk tiszta arcát,

s kezdjünk magunkra hasonlítani!
Bennünk nyílnak az idő szirmai,
hogy ne tépjük ki szívünkből a rózsát.

Gál Éva Emese: Lehetőség

Gál Éva Emese: Téli fohász

Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.

Gál Éva Emese: Szürkület

Szürkülsz te is, egy lassú szürkülettel,
ahogy csöndben mögéd súllyed a nap.
Törvények rabja az ég, föld, s az ember,

csak ami keringést veszít, szabad.
A kör bezár. Nincs karja messzeséghez.
Magát öleli. Minden mást tagad,

és amit tagad, lassan ki is végez:
a semmi bármi parancsot kitölt,
és parancsát életed viszi véghez,

ha nem bír minden terhet, mint a föld.
Ha nem vonz, mint a föld, mindent magához,
hogy zuhanásokból gyűjtse erőd

egy kerengésen túli magassághoz,
ami törvények fölött élni mer,
amit minden kör magából kiátkoz,

még nincs körön belül a semmivel.
Minden kísértés egyetlen kísérlet,
hogy a kört fényeivel metssze el,

hogy túlnőjön a parancson az élet,
és magánál egy éggel több legyen.
Ezt csak akkor éred fel, mikor érzed:

a rabságon túlnő a szerelem.
Mintha a mérhetetlen szerelemmel
győzhetne az élet törvényeken!

Önnön rabja az ég, a föld, s az ember.
Kerengése egy végtelent tagad.
Szürkülsz te is, oly lassú szürkülettel,

mint hogyha benned hunyna ki a nap.

Gál Éva Emese: Nosztalgia

Emlékeztek-e még a régi nyárra,
mikor a lelkünk végtelenre tört?
A pillanatnak nem volt még határa,
nagyon mélyen alattunk volt a föld,

és minden salak úgy égett a tűzben,
amelyben arcunk megmosakodott,
hogy sorsunknál igazabbá hevülten
őrizhesse nekünk a holnapot.

Nem tudom már, hogy mi volt az ígéret,
de kevés volt hozzá ez a világ.
Egyre hunytak benne a hívó fények,
mintha megsemmisítené magát,

és hitünk, lelkünk lassan belefáradt,
hogy napot teremtsen a semmiből.
Elhamvadt bennünk ez a furcsa század,
ami múltat , jövőt egyszerre öl,

és soha nem békül meg jelenével,
csak áttapos a hulló perceken.
az elmúlás csonka időkkel érvel,
s megsebesül minden történelem.

A csöndet most szakítja el az óra
lüktetése: késő van és korán.
Egy régi elmúlt nyár konok mutatója
körül pörög az örök délután.

Gál Éva Emese: Ének

A földre hullt, és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
én mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,

s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kísértés,
melyben szellem és szerelem szabad!

Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod e csendet nekem?

Gál Éva Emese: Óda a fákhoz

A fák írják a legszebb verseket.
A szüntelenül múló kezdetetek
rímeit belesóhajtják a szélbe,
ha ujjaikról rázzák a havat,
ha virágzik szirma ráhavaz
a kert elmerengő tekintetére.

És írják a helytállás verseit!
A földet megszökni nem engedik,
gyökerük tartja össze a világot.
A látóhatárnyi, kicsi hazák
álmukban minden szent lomb-koronát
óvnak, mint egy valódi királyságot,
ami egymásba ment négy évszakot,
hogy folytathassa mindég ugyanott
a toborzást a nyári diadalra,
és túlharsoghassa az életet
egy tűnő, mégis örök pillanatra.

Most tavasz van: szerelmesek a fák.
Virágok vonnak rájuk glóriát,
s messze űzik a téli némaságot.
Lesz ősz is, mikor szerelmük elég,
és hamuszínűvé válik az ég,
hogy közönybe fulladjanak a lángok.

A helyben állásra ítéltetett
fák verssel róják tele a szelet,
betéve szavalja őket az élet.
Akkor is írnak, mikor fáj a fagy,
és ezer karjukba az ég szakad,
hogy ringassák a hűtlen messzeséget.

Gál Éva Emese: Éjszaka

Nem tehet arról lomb, lugas, se cserje,
hogy belezuhan a feketeség,
és félelmetes titkokkal keverve
az életet, együtt sóhajt a vég

a végtelennel, mintha folytatásként
élne át minden éjszaka halált.
Nem tehet arról a ránk hulló árnyék,
hogy arcunkon rejtekére talált!

Még van kiút: a lombrezgésnyi égbe
belevillan egy csillag reszketése,
Pillanat, de a fenség lángja fenn.

Míg vele nyernek mélységet az árnyak,
nincs hatalma a végtelen halálnak,
mert fényforrás marad az értelem!

Gál Éva Emese: Otthon

Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.

Gál Éva Emese: A semmi lapjai

Gál Éva Emese: Esély

Ó, gyártsunk még magunknak érveket
valami elhihető folytatáshoz!
A halálból is játsszunk életet,

váltsuk áldássá azt, ami megátkoz!
Ne kényszergessünk látatlan ködöt
a kételyekben térdeplő világhoz,

bármi is van a láthatár mögött,
és bárhogyan pusztul a magyarázat,
ha értelmünkből már kiköltözött.

Magunkból adjunk esélyt a világnak!
A ráción túl is van gondolat,
a hiten túl újabb fohászok várnak,

mert nincs olyan lánc, ami megszakad:
a folytonosság megbéníthatatlan,
míg van egy következő fokozat,

és bennünk még végtelen fokozat van
akkor is, hogyha múló perc a tét.
Teremtsünk Istent minden mozdulatban

a magát vesztegető emberért.

Gál Éva Emese: Ablak

A végtelen csak addig otthonom,
amíg nyithatom és bezárhatom,
hogy biztonságot nyújtson az az űr,
ami határtalan marad belül,

s csak szívünk galaxisával dobog.
Sejtekként ragyognak a csillagok,
hogy véges létünkben a végtelen
a hiány kiáltójele legyen.

Szaporodnak a gondok, mint a csend.
Egyre több csillag hamvad idebent,
s egyszer az égbolthoz nem lesz elég

a kívül-belül rekedt messzeség,
mintha a távlat bezárná magát.
Ablaktalan lesz az egész világ.

Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Gál Éva Emese: Örökölt csend

Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld,
fények útvesztője mindegyik barázda,
s fönt, a homlok forró lombjain
átsüt a kék, a végtelen.
Engedd,
hogy a körülkerített nappalokból
bár annyi maradjon szabad,
amennyit rábíz a képzeletre
a körülhatárolt értelem.

Fáj a csendnek, ha éles penge
gyanánt metszi ketté a szó,
mert van csend, ami legyőzhetetlen,
van csend, ami kimondható,
van csend, ami olyan hatalmas,
mint az egész bolygó világ,
és van csend, amit viselned kell,
mint örökölt egyenruhát.

Állunk a csendben, várunk csendben,
Ahol ennyi vágy együtt hallgat,
ott a csend nem kimondhatatlan,
és rejteni
már nem lehet hatalmad.

Gál Éva Emese: Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökéletesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

Gál Éva Emese: Idézet

Tűnnek a boldog, nem létező tájak.
Hullám kövül a tenger felszínén.
Nem voltunk ott, ahová visszavártak,
soha nem vagyunk ott, ahol a fény.
Arcunk csonka idézet az időből,
mondat, amelyről lehullt egy regény,
szó, melytől jelentése visszahőköl,
hang, ami akkordjaiból kilép,
és menedékért esdekel a csöndtől,
hogy uralja hiánya édenét.
A szerelemnek nem lesz soha ára.
Hitünk már ronggyá feslett öltözék,
ami lelkünkkel testünk is kitárja
a ragadozó fohászok előtt,
hogy áldozati oltárosdit játszva
égesse föl magában a jövőt.
Tűnnek a boldog, nem létező tájak,
és élni még soha nem volt időnk!

A pót-időkben teljesül a látszat.
Énünk már gyöngébb annál, amit ér.
Soha nem leszünk ott, ahova várnak,
és elmúlik az utolsó esély.