Gamentzy Eduard: Egy pillanat...

Most minden egy kicsit megáll,
Most nem mozdul a láthatár,
Még van időd, hogy észrevedd!
-Még láthatod!...Még nézheted!

A szél titokban megpihen,
Fülembe súg...Én elhiszem
És megsimítom szárnyait,
Mint szív a lélek álmait...

A mozdulatlan ég alatt,
A mozdulat egy pillanat
Múlva újra visszatér,
Már rügy fakad, már minden él!

A tölgyfa lombja megremeg,
Mint álmából a kisgyerek
Úgy ébred fel a nagyvilág!
-Csak én aludnék... még tovább!

Gamentzy Eduard: Egyik éjjel

Fekete bőrkabát az ég,
A hold sápadtan ténfereg,
Sarkantyús csizmáján csillagok
Borotvapengéi fénylenek.

Suttog a hallgatag idő,
Még egy pohárral tölt nekem,
Nyomában néma űr marad,
-Játszik velem…- de nélkülem!

 

 

Gámentzy Eduárd:  Párhuzamos vonalak 

 

Egymás mellett
Karnyújtásnyira,
Mégis elérhetetlenül
Rohanunk Kedves,
Rohanunk reménytelenül!
Földi létünk
Láncait hordva,
A geometriát elátkozva,
Sírva… nevetve…
Messzire vágyunk!
Hol lehullik rólunk
Az átkunk!
Hogy fent,…
A végtelen messzeségben…
Egymásé legyünk,
-Kéz a kézben!

Gámentzy Eduárd: Nyiss ajtót!

 

 Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
-Suttogok neked,... s ha hallanád
Nyiss ajtót!... -Én kopogtatok.

 Gámentzy Eduárd: A nyolcadik

Már minden olyan egyszerű lett kedves.
A fehér, fehér és vakít mint a jég.
A fekete, az fekete marad
És odatérdel csendesen eléd.
A szürke mint én, örök jó barát,
Neked olyan, hogy észre sem veszed.
Hét színű szivárvány a világ.
S én mindig csak a nyolcadik leszek.

 

Nem, mi nem vagyunk szegények!
Nálunk nincs súlya holmi pénznek!

Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben,
Képeket festünk képzeletben...

Hozzánk a fák is lehajolnak,
Értjük a szót, ha nem is szólnak.

(Gámentzy Eduárd)

Gamentzy Eduard : Írok egy darabka csendet

Írok egy darabka csendet,
Neked, hogy ne félj a zajban.
Másoknak nem jelent semmit,
Téged majd átölel halkan.

Írom, mert én is úgy félek.
Nem hallak…mert ahol járok,
Vasbeton-csipkéket vernek,
Hatalmas légkalapácsok.

Mi lenne, ha erre jönnél?
Keresnél! Nem venném észre!
Elnyelné semmi kis hangod,
Toronydaruk köhögése.

Hát nem! Most leteszek mindent!
Vasakat, s mi eddig kellett.
Várlak, s hogy megtalálj végre,
Írok egy darabka csendet...

Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled...

Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod... valahol?

Gámentzy Eduárd: Valamit mondanék

Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.

Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.

Hát én is úgy…lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
-Vágyom a fényre, - a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.

Gámentzy Eduárd: Láttam

Láttam hogyan születik a fény,
Kis lyukakon, parányi réseken,
Szivárgott a sűrű lomb között,
Hogy játszhasson a fák alatt velem.

Váltakozva arany és ezüst,
Folyosók nyíltak minden oldalon.
S jött a végső, gyengéd ölelés
És összekapaszkodtak szabadon.

Láttam azt is, ahogyan a fák,
Elrejtették a megsebzett vadat.
Simogatták vérző lábait,
Míg nyomait elmosta a patak.

Gámentzy Eduárd: Nevessünk

-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk...
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon...

Gámentzy Eduárd: Elveszett szerelem...

Mint sűrű éjben lopakodó árnyék,
Oly észrevétlen volt és nesztelen.
Lehetett volna véletlen ajándék,
Lehetett volna, bár ezt nem hiszem.

Hozzám simult, s úgy nőtt bennem a szándék.
Sorokba zárni, maradjon nekem!
Szívembe rejtett, csillogó kis játék,
Hogy süssön át kopottas ingemen.

De nem találtam ceruzát, se tollat.
Távozó lépte köveket csikorgat,
Emlékezetből írom ily' sután.

Könnyű nyomát a föld rég eltemette,
És nem hagyott itt semmi mást helyette,
Illúziót, egy szürke délután.

Gámentzy Eduárd: Hangulat

Mikor csak magam,
... És senki más...
Kizárt világ, tűnő varázs.
Valami furcsa hangulat,
Hangtalan léptek,
Tehervonat, az állomás,
Koszos padok.
Megfoghatatlan dallamok.
Egy láthatatlan zenekar
Hangol a ködben,
Engem akar!
Gitáros kellene nekik,
- Játszanál velünk? - kérdezik.
- Én már nem!... Én már nem tudok!
Ujjaim acélsodronyok,
Gitárom visszaadtam rég
A fának, amiből metszették.
- Most megyek! Adjatok utat!
Nem vagyok, csak egy mozdulat
A tovatűnő éjszakán.
- Pipacs a töltés oldalán

Gámentzy Eduárd: Jó lenne tudni...

Sétálok néhány gondolattal,
Sétálok át a városon...
Öreg, megvakult utcalámpák
Kísérnek fázós utamon...

Villamos döcög át a csenden,
Nyomában megremeg a sín,
Szikrát lobbant az áramszedő,
A villanydrót fém-ráncain.

Valahonnan egy régi dallam
Szökik a nyitott ablakon,
Mintha tudná, hogy erre járok
és örülök, mert hallhatom!

A sarkon túl, a szürke házból,
Valaki nekem integet...
Jó lenne tudni: - Ez mit jelent? -
-Isten hozott? - Vagy ég veled?

Gámentzy Eduárd: Én sajnáltam

Az éjjel végre megszülte a hajnalt,
Narancsvörösben játszó gyermekét.
És könnyezett, mert úgy szerette volna
Ringatni csendben,... átölelni még!

Én sajnáltam, mert elértek a könnyek!
Hullottak rám, áztatták mindenem.
És itt maradtak emlékeztetőül,
-Sötétlő foltjai, a szívemen!

Gámentzy Eduárd: Azt hiszem

Azt hiszem, szeretni kéne.
Csak egyszerűen, úgy ahogy
Hátradőlök itt a széken,
Vagy kinyitom az ablakot.

Olyan tisztán, olyan szépen,
Hogy kimondani sem szabad!
Mint összebújó állatok,
A behavazott fák alatt.

Gámentzy Eduárd: Ahogyan régen

Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
-Utána újra!
Még egyszer,..százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
-Elvinni neki!
Hazatalálni!
-Minden ölelést meghálálni!

Gámentzy Eduárd: Látod!?

Lopjál el egy percet
Mindennap magadnak,
Mikor nem figyelnek!
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled,... hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked!... Nem másnak!
- Ha keresnék rajtad,
- Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: ("Szépek
voltak!")... és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak... Látod!?

Gámentzy Eduárd: Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Gámentzy Eduárd: Legyen ma

Legyen ma szép napja a világnak,
S ki életében nem hordott csak rongyot,
Öltözzön fel ünneplő ruhába,
Mondjon imát, ki eddig sose mondott!

Bocsásson meg, aki még haragszik!
Felejtse el, nem érdemes cipelni!
- Nem kell sok, egy könnyű öleléssel,
Most el lehet az egészet temetni.

- Látod én is mindent megbocsátok.
Ablakaim az új napnak kitárom.
Harmatcseppek gyűlnek tenyerembe,
Lemossák rólam boldogtalanságom.

- Engem már a méhek is szeretnek,
Nem szúrnak meg, s úgy örülnek ha látnak.
- Annyi mézet csináltunk mi együtt,
Kis virágaiból az elmúlásnak...

Gámentzy Eduárd: Hozhatok neked

Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!...
- Csak tudnám, hogy hova

Gámentzy Eduárd: Vallomás

Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
Mint házfaláról hulló vakolat.
És ott maradtam összetört tagokkal,
A megfakult cseréptetők alatt.

Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
És vártam! - Egyre vártam, hogy segíts!
S te nem hallottál mikor kiabáltam!
Százszor, ezerszer, újból és megint!

De én sem hallottam meg suttogásod!
Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
Nem érezhettem gyengéd érintésed,
S megöltem lassan minden álmodat...

S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
-Szívedből messze űzött...idegen.

Gámentzy Eduárd - Legyél te

Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...

Gámentzy Eduárd - Bocsánat!

A favágók megölik a fákat
És nem mondják Istennek:- Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
Ha mondanák, úgysem értené meg!?

A fák sírnak, s rettentő haraggal,
Farkasszemet néznek még a Nappal
Utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.

Mozdulatlan karjaikba zárva,
Pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak...-Őket úgy szerettem!
-Mondja már ki valaki helyettem!

Gámentzy Eduárd: Viharok hozzák el

Viharok hozzák el a csendet.
S ahol a fák, mind térdre esnek,
A fűszál csak lehajtja fejét.
Övé itt minden menedék.

Készül egy hosszú, néma este.
Jön... hogy zajunkat eltemesse.
Haragos, fekete ég alatt,
Szállnak a viharmadarak.

Gámentzy Eduárd - Én is itthon vagyok!

Két ujját szájába veszi
A szél, és úgy fütyül nekem,
Ahogyan nem tud senki más,
Ezer közül felismerem!

Kigombolt ingemen átsuhan,
Hűvös kezével megsimít,
Lemossa rólam a világ
Rám tapadt függőségeit.

És megyek-megyek a nagy hegyen,
Óriásra nőtt fák alatt,
Tudom a mókus hol lapul,
Hol rejtőzhetnek madarak.

Hiszen én is itthon vagyok!
-Látod?! Minden hozzám hajol!
Hiszen én is itthon vagyok!
-Csak eltévedtem valahol...

Gámentzy Eduárd - Kérés

Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!

Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé!

Gámentzy Eduárd - Tükör

Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!

Gámentzy Eduárd: Hazudni szépet

Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
-Csak igazat ne!...Az fájna!
Tedd meg!.. Csak egyszer, utoljára

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Könnyedén, fájón..halálosan!

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak...
Amikor megmutattalak

 Gámentzy Eduárd: Így simogatlak