Gere Irén: Egyedül... újra!

Elhalkultak a mondatok,
lassan csend lett bennem.
újra egyedül ültem az éjben,
akárcsak  gyermekként
a galagonya bokor tövében...
lassú lépteivel a magány
megint közeledett felém -
fel se néztem, csak éreztem,
hogy' költözik újra belém.
nem féltem tőle, hiszen
régen megszoktam már:
úgy jön el mindig, ahogy
őszre tél jön, tavaszra nyár.

Gere Irén: Megyek utánad

Gere Irén: Gondtalanul

-részlet-

Nem tudsz tetten érni!
- soha nem csalok -
csak egy árva, magányos
csavargó vagyok, ki
kószál az éjszakában
új utakat keresve,
- néha segít, ha kell, -
és tovább lépdel merengve.
az életem már rég nem
az enyém, álmaim
összefolynak a valósággal,
- nem is osztom meg
mással,  hisz' kinevetne
aki látja, - hogy' sétálok
fedetlen lélekkel a halálba.

Gere Irén: Batátaim

Gyakran hívom segítségül
az álmokat,
hogy el tudjak érni
hatalmas csúcsokat,
mert ahol élek,
húz a föld magához,
mert ahol járok a
fejek hajolnak a lábhoz!
Gyakran ébredek arra,
hogy álmok szöknek
a kulcslyukon,
suhanó árnyukat
álmos szemmel
még sokáig bámulom.
Nappal-vak szemem
a csodákat kutatja,
de éjjel az álom
az utat megmutatja!

Gere Irén: Diagnózis

játszanál...,
lyukas a labda.
...rózsából
csak a tüske...
...emberektől
a közöny...
kívül a körön,
gyökértelenül
a szélben,
lámpa nélkül
az éjben...
ez nem a
szakadék széle,
...a mélye!

Gere Irén: Tudom

Tudom, majd
eljön értem
a Fekete Angyal
- szelíden, -
nem haraggal
tépi le rólam
koszlott gúnyámat
...azután számol
hármat, ...és
elvisz innen!
...
(milyen jó is,
hogy még van
miben hinnem)

Gere Irén: Útrakelünk

Gere Irén: A parton

..mit keresek
a parton...?
nem tudom!
csak elindultam
az úton és
valahogy
ide jutottam.
itt állok
árván, unottan,
és nézem a
fényeket a
víz tükrén -
látom ahogy
egy felugró
ponty rám nevet,
- lassan
megnyugszik
a lelkem:
nem kérdez
senki, nem
kell felelnem,
csupán a
lemenő Napnak,
..és talán
önmagamnak...

Gere Irén: Félelem

-részlet-

Szívemben
ez a félelem,
mint jégverem
fagyasztja meg
életem és
összes álmom, mely
- úgy érzem -
jár nekem, hogy
valóra váljon.

...a csend...bennem
békét teremt,
hogy még
élni tudjak
pár végtelennek
tűnő pillanatnak.

Gere Irén: Vágy...

...csak megszületni,
napfényre jutni
sötét, hűvös méhéből
a magánynak...
meddő, árva örömöt váltani
közös bánatra-könnyre,
ritka kacagásra...,
- néha másra -
megérinteni gyöngéd ujjal
valaki márvány-szomorúságát,
..megríkatni szeretve-bántva
a sírni-vágyó sírni-gyávát...

Gere Irén

 

 

Amikor kétségbeesett
versben tör ki a lélek,
akkor  már  valami
nagyon fáj, nagyon éget!
...és nincs óra, nincs
perc, hogy  ne  fájna,
nincs szó, nincs simogatás,
mely gyógyszerré válna!
     ....
Csak az idő, csak a csend
ami  lassan  gyógyít.....,
semmi  és  senki  nem
hozhat  gyógyírt!

Gere Irén: Árnyékban

Óramutatók
árnyékában állunk.
Rögtön éjfél és
elszáll a varázs,
elhív a reggel fénye.
Még fogod a kezem,
de enged a szorítás!
Egy marék könny
a reggelim
nélküled!

Gere Irén: Kérdés

 

Te, kit szeretsz?
- kinek már
semmije nincs
földön és égen,
ki már nem hiszel
a tündérmesékben,
kit százezerszer
is becsaptak galádul,
kit naponta mindenki
elárul?
Mondd, kit tudsz
szeretni még?
- mikor ellened
föld és az ég -
mikor lépted nyomán
a fű is kiszárad,
és tudod: senki
nem jön utánad...
Tudsz még szeretni
egyáltalán
- feltétel nélkül,
igazán?
Tudsz még szeretni,
álmodni, hinni?
- egy feldúlt világban
tovább menni mezítláb,
tövisek között,
...mikor már...
„minden egész eltörött”...?

Gere Irén: Barátaimnak

Napok, hetek, hónapok évek,
őrült-szép közös emlékek,
együtt átélt közös csodák,
... aztán a bárka egyszer csak
nem visz tovább...!
Csendesen ring a hajó...
nem sodor tovább a lusta folyó!
Evezni kell! - nincs más megoldás!
... s hirtelen nem tudjuk:
átok... vagy áldás,
hogy nekünk egy az utunk!
- bár titkon hisszük, hogy
egy helyre jutunk! -
Hát jobb, ha együtt evezünk,
- néha szél ellen,
máskor meg segít a szél...
hiszen ismert a CÉL:
Tiszta lélekkel együtt haladni
és egymásnak örökre megmaradni!

(Poet.hu)

Gere Irén: Elmélkedem

Néha azt hiszem:
magamra lelten,
- jól feleltem -
megfeleltem.
érzem: szívem is
másképp dobban,
és ugyan ki
érthetné jobban
e változást?
aztán újra
szembe kell néznem
a valóság hideg
tekintetével.
arcomat kezeimbe
temetem,
de rájövök hamar,
hogy nem tehetem,
mert felfedném
gyöngeségem,
gyarlóságom,
- pedig nincs
is másom, -
mint hitvány
földi lényem.
- nem bűnöm,
nem erényem, -
csak lelkem
cifrátlan tokja!
mit tehetnék?
ki mondja meg
nekem: mi helyes,
mi helytelen,
mikor vagyok elvhű,
vagy épp' elvtelen?
mást mond az ész,
mást a szív szava!
járhatnék bolygók
útján, vagy
szivárvány ívén,
sétálhatnék
mezítlen lábbal,
mit számítana!
...
teszem, mit
a hétköznapok
sora diktál,
és belátom:
nem lehetek több
önmagamnál...

Gere Irén: Az én dalom...

Ez az én életem,
az én hitem,
az én kudarcom,
senki nem vívhatja
meg az én harcom,
senki nem hihet
helyettem a
csillagokban...
- ezt én tudom
a legjobban -
és nincs az a
hatalom, ami
elvehetné az
én dalom!

Gere Irén: Ma - Holnap

Gere Irén: Érintés

Tétován indul a kéz
gyöngéd simogatásra,
- félúton megáll.
A bizonytalanság-bénította
mozdulatlanságban valami
elvész visszavonhatatlanul.
A lehetséges és a lehetetlen
metszéspontjában új fények
gyúlnak és hunynak ki!
Indul a kéz .... megint,
s a vak éjben látó ujjak
érintik gyöngéden
a Remény könnyes arcát!

Gere Irén: Életem nyolc sora

Hegyet álmodtam csillagokból,
megvakultak a csillagok.
tengert álmodtam csillagokból,
szerte hulltak az illatok
a tavaszokat futni láttam,
újakban már nincs hitem.
a szívem utánuk vágtam,
s most szívem sincs  és semmi sem! 
 

Gere Irén: Hol az én otthonom?

Ebben az idegen,
túlzsúfolt házban,
ebben a fülledt
levegőjű szobában,
hol az én fekhelyem?
hova hajthatom
konok fejem, ha
épp' álmodni vágyom?
ez nem az én házam,
nem az én világom...!
ki dúdol nekem altatót?
itt nem szeretik
a betolakodót,
- olyat, mint én -,
ki sehol sincs otthon
e féltekén...,
csak ismeretlen utakat
jár végig, és bárhogy
vágyik is rá, sosem
jut fel az égig...

Gere Irén: Vigyázz rám!

felfal
ez az év
vigyázz rám
még egy kicsit
holnap talán
már nem
leszek itt...
felfal ez az év!