Grigo Zoltán

2018.11.11

Grigo Zoltán: Ebben a versben

Ebben a versben zendülő dalban,
én vagyok mondat te vagy a dallam.

Szívemben rezgő szavak zenéje,
bárhova mennél mindig elérne.

Ölelne csendben ölelne lágyan,
havas estéken perzselő nyárban.

Felöltöztetne zöldellő lombba,
lelkemből fakadt gondolatokba.

Bújtatna téged ősz sóhajába,
harmatos réten nyíló virágba.

Ebben a versben zendülő dalban,
nekem örökre te vagy a dallam.

Grigó Zoltán: Mesélj...

Hadd legyek egy kicsit újra gyerek,
gyere, bújj hozzám egészen közel,
most az is elég, hogy érezzelek,
behunyom a szememet, úgy ölelj,
mint esténként Anyám, kinek szava
volt a kemencében sült friss kenyér,
hajtsd, kedvesem, fejedet vállamra,
takarj be hajaddal, és csak mesélj.
Meséljél nekem egy szebb világot,
mintha nem lenne rossz, csak jó volna,
simíts rá szelíden gyermekálmot
a megfáradt, felnőtt homlokomra.

Grigo Zoltán: Őszülő szerelem

Szerelmem örök - szívedet őrzi már,
kezeim féltőn fogják a kezedet,
de búcsúznak a nyártól az őszi fák,
hordja a szél a sárguló levelet.

Az eresz alján a fecske útra kész,
reggelre elmegy talán a gólya is,
tudom, hogy egyszer minden a múltba vész,
csak te maradj meg nekem - még holnap is.

Hogy addig nézhessem én a szemedet,
ameddig nem lesz hófehér a hajunk,
megőszül a szívünkön a szerelem,
s az ég felé száll utolsó sóhajunk.

Grigo Zoltán: Engedd még nekem

Néha megálltam, és néztem riadtan,
ahogy szédülten rohan a világ,
közben magamban csendesen sirattam,
amikor kertünkben meghalt egy virág.
A hó elolvadt, majd újra leesett,
az elszáradt fű tavasszal kinőtt,
hányszor akartam már mondani neked,
de szavaim megrabolta az idő.
Madarak jöttek, és ősszel elszálltak.
sápadt napfény szántotta a ködöt,
az évek némán gyűrődtek egymásra,
sokszor hullott már lomb a fejünk fölött.
Hányszor akartam már mondani neked,
egy szívem legmélyén őrzött mondatot,
elmondani, mit is jelentesz nekem,
hogy aki voltam, még most is az vagyok.
Engedd most meg, hogy a füledbe súgjam,
mit jelent a szemed, a szád, a kezed,
hogy elmondhassam újra, meg újra,
milyen rossz lenne, ha nem lennél nekem.
Megállítom a nagy, forgó kereket,
ne szálljanak el hiába az évek,
engedd még nekem, hogy szeresselek,
jobban, mint ahogy szerethet az élet.

Grigo Zoltán: Tavaszváró

Fagyos markát nyitogatja már a tél,
jégcsap-szakálla olvad az ereszen,
suhogó ostorral kergeti a szél,
űzi végig vidáman a kertemen.
Fehér bundáját az árokba dobja,
majd elnyűtt pulóverében elszalad,
szendergő virágok szíve megdobban,
ébredeznek a nagy csendes hó alatt.

Nyújtóznak egyet a fák és a bokrok,
lerázzák ágaikról a hideget,
dalol a csalogány, a rigó boldog,
vígan száll didergő háztetők felett.
A langyos szellők hordják a híreket,
- aranykoronáját felvette a Nap -
kék dolmányában lépked a cinege,
és kihirdeti, hogy: megjött a tavasz!

Grigo Zoltán: Mondd...

Mondd, simogatnál engem mint a szél,
Fázós reggelen, néma alkonyon,
Öleléseddel melegítenél,
Ha a bánat szívemen átoson?
Állnál mellettem, esőben, viharban,
Ha nem kérném, adnád a véredet,
Takarnál, ha magam kitakartam,
Újra játszanád velem az életet?
Hogyha teherként csüngnék válladon,
Kelnél át szakadékon, mély vízen,
Akkor is elvinnél a hátadon,
Hogyha engem a láb, már nem visz el?
Ha az idő, nem ad több kegyelmet,
Akkor is tudnál még látni szépnek,
Egyszer majd betegen, és öregen,
Ha szememből a fények kiégnek?
Elengednél hogyha vinne a szél,
Amikor életem lábad elé dől,
Fognád a kezem, ha még nem mennék,
Elrejtenél engem a halál elől?

Grigo Zoltán: Csendes szavak

Bár csendesebbek már a szavak,
De még mindig téged keresnek,
Hogy vigyázzanak, és óvjanak,
Elmondják neked, hogy szeretlek.

Öleljenek téged szelíd estén,
Ha az ég alján gyúlnak a tüzek,
És langyos szélben a partok mentén,
A vízre hajlanak a nagy füzek.

Simogassanak, ahogy a csend,
Ha suhan szendergő fák között,
Fonjon át téged ahogy a szem,
Hogyha őrködik álmod fölött.

Mondja el neked, hogy te vagy a nyár,
Hogy itt belül, már mindig az maradsz,
Hogy nem fárad el a szív, csak a láb,
A rátapadt évek súlya alatt.

Meséljen neked, amíg a nap,
Lehanyatlik lassan a földre,
Aranyszárnyaival betakar,
És velünk marad már örökre.

Addig szóljanak neked a szavak,
Amíg kihunynak bennünk a tüzek,
És szívünkre csendben ráhajlanak,
Az esti szélben álmodó füvek.

Grigo Zoltán: Szótlanul

Lobogtak felém szemedből a fények,
tükrében egy ábrándos felhő szaladt,
lehullott rád az alkonyi Nap vére,
bíborsugárral fonta be a hajad.
Fogtam a kezed, és mentünk csendesen,
ballagott velünk szelíden a folyó,
a lábainkhoz nyújtózó hegyeken,
már az erdő is tavaszról álmodott.
Suhantak mellettünk némán a percek,
hordoztak hátukon múltat és jövőt,
körülöttünk a hatalmas végtelen,
kitárta szárnyait a fejünk fölött.
Bólogattak a parton a vén füzek,
kergetett a szél ezernyi illatot,
mint távolban lobogó tábortüzek,
úgy gyúltak ki az égen a csillagok.
El akartam neked akkor mondani,
de csak álltam szótlanul, és néztelek,
szívem súgta a szám helyett szavaim,
hogy én téged milyen nagyon szeretlek.

Grigo Zoltán: Borostyánban a virág

A város aszfaltján nőtt fa vagyok,
Nagy házak közt éltem az életem,
Kockakövekbe kapaszkodva,
Eresztettem benne gyökeret.
Te messziről jöttél hozzám,
Szőke mezők gyenge virága vagy,
Törékeny tested hajlítja a szél,
Gyenge szirmaid égeti a nap.
De eljöttél és itt vagy énvelem,
Engedd nekem, hogy mindig óvjalak,
Nehogy egyszer az álmaid,
Könnyekként a földre hulljanak.
Feléd nyújtom erős ágaim,
Mert úgy kell téged átkaroljalak,
Hogy ne tépje tested szét a szél,
Hogy soha ne perzseljen meg a nap.
Mert a szívembe beágyazódtál
Mint mészkőfalba kövült csigaház,
És úgy élsz bennem örök szépségként,
Mint borostyánba zárult kis virág.

Grigo Zoltán: Még kapaszkodom

Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol,
itt az élet is másként válogat,
magának szüli a királyokat,
én az idő ráncos homlokán,
csak szállok apáim nyomdokán,
a fejemre már nem kell babér,
csendesen kering bennem a vér.
Egyszer tudom, a virág lehull,
szirmaival a szél messze fut,
de amíg terítőd hófehér,
nekem elég egy szelet kenyér,
ha szíved tiszta hegyi patak,
megbújok benne mint a halak.
Még kapaszkodom, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
mielőtt magához húz az álom,
átgázolok veled én a halálon.

Grigó Zoltán: Végtelen

Feküdtem magamban este a réten,

körülöttem már álmodtak a füvek,

mint szentjánosbogarak fent az égen,

kigyúltak parányi lángoló tüzek,

elkezdett felém ballagni az erdő,

a fülembe titkokat súgott az éj,

a szelíden kanyargó folyó felől,

esőillatot hordott hátán a szél,

megállt az idő, már nem rohant tovább,

egy pillanatra behunytam a szemem,

a csillagok meg csak nézték tétován,

ahogy magához emel a végtelen.

Grigó Zoltán: Magamnak...

Magamnak növesztettelek,
ahogy jéghegyet a sarkkörök,
mint alatta búvó tengerek,
hatalmas vagy bennem és örök.

Új csillagok mindig születnek,
fénylenek, és egyszer kihunynak,
a magasban csendben elégnek,
majd porként a földre lehullnak,

Te a Nap vagy nekem, és a Hold,
mindig voltál, mindig itt leszel,
múlhatatlan vagy, és állandó,
mint az idő, és a végtelen.

Grigó Zoltán: Ringatlak

Mindegy, milyen utakon,
bárhol légy, felkutatom,
zúgó széllel érkezem,
fénylő esőcseppeken,
akár gyalog, tutajon,
erdőn át vagy patakon,
jövök hintón, szekeren,
rozsdás tölgyfalevelen.

Ott lesz minden hátamon,
amim csak van, rád adom,
hozok fákat, hegyeket,
szelíd folyót, réteket,
ezer fénylő csillagot,
mindazt, ami én vagyok
és úgy viszlek téged el,
ahogy szél a levelet.

Egyszer majd csak felkaplak,
lágy szellőként ringatlak.

Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?

Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.

Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.

Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.

De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.

Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...

Grigo Zoltán: Utolsó tánc...

Engedd, hogy örökre magamba zárjalak,
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.
Véremmel gyújtom meg véredben a lángot,
hogy eljárjuk együtt még ezt az egy táncot,
végig az úton, a legcsendesebb házig
lobogjon a hajunk - egész a halálig.

Grigo Zoltán: Várlak

Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.
Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.
Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.
Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.
Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok.

Grigo Zoltán: Nélküled...

Még nem tudod, hogy nem lehet?
- Ha szeretlek, ne féltselek,
hogy elvisz tőlem majd a szél,
s hiába mondom, maradj még!
Mi lesz akkor, ha jön a nyár,
keres minket, és nem talál,
ha minden csillag felragyog,
te nem vagy már, s én nem vagyok.
Amikor ködös hajnalon
fejemre húzom kalapom,
és csak csendesen dúdolok,
mint az eső, ha felzokog,
ha zsebre vágom két kezem,
épp megyek, és nem érkezem,
ha hajamba túr a szél,
ki mondja majd? - Hogy ne menj még!
Már rég tudom, hogy nem lehet,
az alkonyt várni, csak veled,
hiába raknék nagy tüzet,
fáznék mellette nélküled.

Grigo Zoltán: Könnyek

Harmatos nyár estén,
Szemedben könny rezeg,
Csak nézlek téged, ahogy
Az arcodon lepereg.
Oly szomorúan gördül,
És hullik le csendesen,
Néz tétován egy kicsit,
Majd megül a kezemen.
A tenyerem kinyitom,
Csak hullik bele a könny,
A markomban itt ragyog
Szíved, mint egy marék gyöngy.
Láncot fűzök belőle,
A nyakamba teszem,
Amíg élek, örökké,
Hordozom szívemen.

Grigo Zoltán: Visszajövök

Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a mulandóság árnya.
Itt minden lábnyomom ismeri múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után, amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcsillattal ölel a nyár,
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök,
ha elmegyek, magammal viszem sóhaját,
erdő leszek vagy folyó, de visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.

Grigo Zoltán: Szárnyak

A múló éveknek szárnya nő,
Suhannak néma égbolt alatt,
Szorosan ölelik az időt,
A bennem csendesedő szavak.
Árkok mélyülnek tenyeremben,
Benne simul az egész világ,
De utak mentén már por terem,
Meg magányos, haldokló virág.
Nézem az alkonyi fényeket,
Már csak behunyt szemmel álmodok,
Hegyek csúcsáról az életem,
A völgybe, csendesen lecsorog,
Néma görcsbe rándul a táj,
Zokog nehéz ólomkönnyeket,
Nem állva halnak meg a fák,
Lábam elé dőlnek hirtelen.
Nyújtanám feléjük a kezem,
De lassan már elhagy az erő,
Örökké álmodó szívemen,
Az angyalok szárnya nő.

Grigo Zoltán: Mi lenne más...

Az égről reggel minden csillag megszökött,
most itt rejtőznek a harmatos fű között,
ha eljössz hozzám, gyere majd a réten át,
most száz tücsöktől szól neked a szerenád.

Tó fodrában, ha megcsillan a napvilág,
a hajadban ne rózsa legyen, vadvirág,
s hol öreg fűzfa áll magában, egyedül,
a szél aranyló nádszálakon hegedül.

A vízre hajló lombok alatt ott vagyok,
és elringatlak, ahogy tó a csónakot,
s ha szemedbe majd belesimul két szemem,
ez mi lenne más, hogyha nem a szerelem?

Grigo Zoltán: Kacagó egem

Hogyha langyos esők
simítják a szemed,
átölellek téged,
s elmondom majd neked,
- hogy te vagy az élet,
te vagy a szerelem,
roskadó fám alatt
éltető gyökerem,
szívemben az álmok,
csendjeimben dalok,
kiszáradt rétemet
itató harmatok,
sorsomnak üzenet,
el nem sírt könnyeim,
örökös fogságban,
lelkemben gyöngyeim.
De lehetsz te bármim,
csak a semmim nem lehetsz,
akkor hogyha nekem
te vagy a mindenem,
síró felhők felett vagy
kacagó egem.

Grigó Zoltán: Úgy jövök

Mint akit valami már űz nagyon,
úgy jövök hozzád - mert fáj a távol,
fájnak a lépteim a szűz havon,
az őszi napfény, a nyári zápor,
a nélküled reggelek, az esték,
mikor szemedben néztem csillagot,
hogy mondhatnék félbehagyott mesét
tovább? - Ha te ott vagy, s én itt vagyok.

Elindulok hát, most utoljára,
hogy addig foghassam a kezedet,
míg az idő ráncos homlokára
ráőszül szívünkből a szerelem...

Grigo Zoltán

Grigo Zoltán hozzászólásai

Szólj hozzá