"Csak egy szépség van, mely sírig tart,
Mit érzésünk másokra fest."

(Gyulai Pál)

Gyulai Pál: Szeretnélek még egyszer látni

Gyulai Pál: Tavaszi reggel

A bércet már a hajnal aranyozza,
A völgy virágit gyönggyel harmatozza;
Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,
Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.

A sullogó patak mintegy megbátrul,
Vadrózsa bokra ég a napsugártul;
Fény mindenütt, víg zaj minden zugolyban,
Az ég mosolyján a föld szíve dobban.

Oh fény és dal! Tavasznak enyhe napja'.
Elveszett fényét lelkem visszakapja,
Szívem megárad ifju érzelemben,
S ajkamra ismét víg dal hangja lebben.

Gyulai Pál: Egy tavaszi nap

Bolygunk a mezőkön,
Virágot szedünk,
Rezgő lombok árnyán
Meg-megpihenünk.
Oh ily zöld az erdő,
Oh ily kék az ég,
Ily piros a rózsa
Nem volt soha még!
II.
Virágeső hull a fáról,
Szerelem hulló virága...
Mért búsúlnánk érte, kedves?
Rakva azért minden ága.
Könnyű-vígan, tarka-barkán
Pillangók szállnak körűlünk.
Ki tudhatja, ki mondhatja:
Pillangó-e vagy jó kedvünk?
Kakuk szól az erdő mélyén
Meddig élünk, kérdezgetjük;
Istenem! csak addig éljünk,
Míg egymást híven szeretjük.
III.
Mint holdfény a kék Szamos vizében,
Fürdik lelkem sötétkék szemedben,
S mint e lomb, mely virágokhoz hajlik,
Omló fürtöm homlokodra lebben.
Mint körűlünk a nyugvó vidéket,
Éj és ábránd szeliden környékez.
És szívünk, mint a madárka fészkén,
Társa mellett, boldogan fölérez.

1847

Gyulai Pál : A szülői ház

Ez a város, ez a ház, ez a kert
Egykor engem mind igen jól ismert!
Itt születtem, itt nevelt föl anyám,
Édes hangját mintha még hallanám,
Mintha látnám ott magában űlve,
Özvegyi gyász bújába merülve.

Kis hugommal itt futkostam, játszám,
Milyen szép volt, hogyan mosolygott rám,
S mit körűlbe szemem csak meglátott,
Szedtem neki gyümölcsöt, virágot,
S boszus apám ha megdorgált érte,
Velem együtt zokogott szegényke.

Mint madárnak, fészkem volt ez a fa,
Oh mi sokszor pihentem alatta,
S olvasgattam egy nagy képes könyvben.
Ez a szellő, mely arcomra lebben,
E rezgő fény most is még a régi...
Gyermeki kedv édes szép emléki!

Hova pusztult a nagy kályha innen?
Mennyi boldog karácsont töltöttem,
Mig künn zugott, csattogott hó és szél,
Karszékében, vidám melegénél,
S együtt látva az egész családot,
Szivemben is örömtűz szikrázott.

Ez a küszöb! itten ölelt által
Édes anyám reszkető karával,
Mikor lelkem nyughatatlan vágya
Üzve űzött ki a nagy világba,
Itt sohajtá: látlak-e még vagy sem!
S hogy ne lásson, úgy akarta Isten.

Jó emberek, bár e ház tiétek,
Hogy nyugodjam benne, engedjétek
Multam kincsét, boldog gyermekségem'
Nem vevétek meg az árverésen:
E szobában, e kertben enyém még,
Amit bírtam, minden drága emlék.

1852

Gyulai Pál: Szüreten

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.

Gyulai Pál: Az éjről..

Csodás vagy éj!
Ruhád sötét, de bűbájos lepel,
Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel
A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt,
A gazdagnál költesz tivornya-zajt.
Csodás vagy éj!

Kegyes vagy éj!
Homályodban kiléphet a leány,
S boldog lehet várt ifja hű karán;
Homályodban magát elrejtheti
A nő, ha részeg férje kergeti.
Kegyes vagy éj!

Tréfás vagy éj!
Szép álmot adsz, örömben gazdagot,
Fénypalotát, pénzt és nagy birtokot;
De míg bájol e tündérlátomány,
Szekrényünkben kutat, lop a zsivány.
Tréfás vagy éj!

Gyulai Pál: Csillagos az ég...

Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!

Csillagos az ég, szép csillagos,
A szellő fuvalma bánatos:
A szellő fuvalma sóhajom,
Éretted, éretted angyalom!

Gyulai Pál: Estve..

Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.

Majd föltetszik a telő hold,
Fényes lesz az egész mennybolt.
Elnyugodt a föld lármája
És a menny hármoniája

Megzendül, a lélek halba,
Meg nem szűnik hallani,
S lassan, lágyan elringatják
Édes álom karjai.

1847

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak...

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!

1846

Gyulai Pál: Tanács

Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájok sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat.

Gyulai Pál: Nem vagy te legszebb...
 

Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.
Mért lennél szebb, mért lennél legszebb?
Hisz akkor nem volnál enyém;
Csak szemed gyúlaszt, arcod bájol,
Csak tégedet szeretlek én.
A szép arc, mint tavasz virága,
Alig virul, hervadni kezd,
Csak egy szépség van, mely sirig tart,
Mit érzésünk másokra fest

Gyulai Pál: Este tőled ha elváltam...

Este tőled ha elváltam,
Édes búval nézsz utánam,
Érzem szemed hatalmát,
S még egy szóra
Búcsuzóra
Visszatérek tehozzád.
Befordulnék a szegleten,
S ablakodon vész a szemem:
Karcsu árnyad még ott van.
És megállok,
Elmélázok,
S boldog vagyok magamban.
Haza térek vidám kedvvel,
Csendes, boldog szerelemmel,
Búcsuhangod kísér el
Kis lakomba
És álomba,
Ringat édes csengéssel.

Gyulai Pál: Hazám

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körűlbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsufény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.

Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.