Hatos Márta: Jó volt

Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
Úgy küldted felém néma sóhajod,
Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott
Nem vártad, hogy érezzem - értsem bánatod.

Jó volt veled a perc,
jó volt érezni, hogy élek,
jó volt meghalni Benned,
jó volt titkokat megosztani véled.

Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek...
Hóban rejtőző lábnyomok...vad csaták...mámoros éjek...
Apró jelek, mik adnak és soha nem kérnek...
Szavaid vergődő szívemben égnek.

Jó volt veled a csend,
jó volt sok néma pillanat.
jó volt, hogy Múzsámul szegődtél,
jó volt mikor szívemre vontalak.

Árnyékba, fénybe hurcollak magammal,
Szorítom örömed, viszem - veszteném - terheid.
Könnyes szemed néz rám vöröslő alkonyokban,
Kék párával vonva be elfogyó napjaim.

Jó volt veled a Játék,
jó volt ahogy érintett kezed,
jó volt ostoba őrületbe esni,
jó volt...jó volt Veled.

 Hatos Márta: Tiszavirág

Hatos Márta: Tánc

Hatos Márta: Koldus remény

Munkából jövet a téren át
sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen
ül görnyedten a padon.

Kezében könyv, néha felnéz,
időnként félhangosan motyog,
reszkető kezével nyújt felém
egy vén-öreg kalapot.

Élete arcára vésve, szemének
fénye, mint ruhája: megkopott.
Emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szive-kalapja kong.

Rideg világ, közönyös emberek
siessetek,-suttogja maga elé...
Táskámban forint után kutatok
kérdezem, mit olvas: regényt?

Lassan emeli fejét, rámtekint,
s Burnsnek egy versét kezdi el,
sietnék én is, de hallgatom,
szépen mondja-mondja az öreg...

Szeméből eltünt köd, ború,
arcán halvány mosoly ragyog...
Megköszönöm a verset, az "előadást"
tovább lépek...úgy érzem...

...gazdagabb vagyok.

Hatos Márta: Kőbe-homokba

Fényeket hozol, szikrázó lángot,
Ébrenlétbe viszed az álmot,
Álmaimba varázsolsz csillogó csodát,
Homokba írod: a pillanat megállt.

Fájdalmat hozol, efemer lángot,
A nappalokba hasító villámot,
Éjszakába poklot, sikolyokat,
Kőbe vésed a gyötrő kínokat.

 Hatos Márta: Őrzöm

Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,

Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,

Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket

Hatos Márta: Sorsom

Kezedre hulltam kis levélként,
Melyet letéptek zord viharok,
Engedd, hogy megpihenjek nálad!
Pihenni, pihenni akarok.

De jó érezni kezed melegét...
Ne küldj el még a futó széllel,
Egy szót sem szólok, csendes leszek,
Mint a csillagtalan éjjel.

Panasz, sóhaj nem száll ajkamról,
Halk szavakkal sem zavarlak én;
Könny, bánat már elmaradt tőlem
Éjbevesző rónák peremén.

Minden megfakult, színtelen lett.
Régi hangot sehol sem lelek,
De most jó megpihenni nálad,
Mielőtt újra útra kelek.

Mert az a sorsom, hogy menni kell.
De most még pihenni akarok.
Aztán... küldj a száguldó széllel...
És engedd, tépjenek a viharok.

Hatos Márta: A Csend...

Hatos Márta: Egy szó

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Meg akarom fogni a kezed!
A kezedet, mely két kezem fészkében
Vágytól aléltan meg-megremegett.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
A szemed még nézni akarom!
A szemedet, mely - alig hogy megláttam -
Égő napom lett, fénylő csillagom.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Hagyjon itt még egy búcsúszót a szád,
Egy szót, melyet ha elmentél, a lelkem
Vak csöndjében majd visszhangoz tovább.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Egy szó engem is kínoz, fojtogat!
Valamit én is mondani szeretnék!
Valamit még... bár lehet, nem sokat.

Nem baj, hogy köztünk nagyra nőtt az árnyék,
A bánat bennem szebb, mint az öröm...
Ezt a szenvedélyes, télen nyílt szerelmet
Köszönöm neked... én is köszönöm.