Heinrich Heine: Leveled

Mit mondjak leveledre?
Nem ver le oly nagyon,
tudatod: nem szeretsz. De
tizenkét oldalon!

Megannyi teleírt lap -
kis kézirat-köteg!
Komolyan nem szakíthat,
ki ily sokat fecseg.

(Baranyi Ferenc)

Heinrich Heine: Megjött a május

Megjött a május íme,
virágba borult a világ,
felhőcske rózsaszíne
a kéket üdén szeli át.

Versengenek énekükkel
a csalogány s a rigó,
füvön bárányka szökdel,
szökdelni, dalolni jó.

Én nem teszem azt se, ezt se,
a friss gyep: vánkosom.
Halk csendülés nagy messze,
álmatlan álmodom.

(Ford: Nadányi Zoltán)

Heinrich Heine: Okos csillagok

Oly szép a virág, de eléri a láb
és könnyedén földre tiporja,
mellette halad a balga s a vad,
bizony letapossa a porba.

A gyöngy odalenn a mélybe pihen,
de kifogják fürge halászok,
kifúrt lyukon át feszítnek igát,
belefűzve selyemből a láncot.

A csillag okos, gyanúja jogos,
földünktől messzire él fenn,
kék ponyva fölött a fénye örök,
örökre világít az égen.

Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek 

A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán, 
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam. 

Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.  

Heinrich Heine: Miért oly sápadt a rózsa...

Mért oly sápadt a rózsa ma,
ó, mondd meg, édesem?
Zöld fű közül az ibolya
mért nem cseveg velem?

Miért oly bús, oly kedvtelen
ma a pacsirtadal?
Mért oly setét a föld nekem
ma mint a ravatal?

Mért vonja ködbe a mezőt,
mért oly borús a nap?
Mért tölti el a levegőt
ma ez a kripta-szag?

S hogy magam is oly bús, alélt
vagyok, mi lelhetett?
Ó, mondd, szivem drágája, mért
hagytál el engemet?

(Reviczky Gyula fordítása)

Heinrich Heine: A világ rendje

Kinek sok jószága van,
az rabolhat sokkal többet.
Akinek kevés jutott,
annak kevesére törnek.

S hogyha semmid sincs, bitang,
kotródj félre és dögölj meg!
Itt csak annak van joga
élni, kit a pénze fölvet.

Heinrich Heine
Szívemben mindig lesz egy hely ...

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Heinrich Heine: Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni, Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz, Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Henrich Heine: Ha van hozzá jó szemed

Ha van hozzá jó szemed,
és a dalaimba nézel,
szép fiatal hölgyikét látsz
andalogni ott le és fel.

Ha van hozzá jó füled,
sóhaját is hallod ennek,
kacaját, dalát, s e hangok,
jaj neked, szívedre mennek.

Mert úgy fon be téged ő,
ahogy engem: szóval, szemmel.
Tavaszlázban bódorogsz majd
zöld erdőn, szerelmes ember.

(Nadányi Zoltán fordítása)

Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul,
mosolygunk, mi több, nevetünk!
Nem árulkodik a titokról
keserű ráncunk, tört szemünk.
(Heinrich Heine)

Henrich Heine: Lorei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hűvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.

A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.

A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bűvös éneke.

(Dsida Jenő fordítása)

Heinrich Heine: Mint egy virág, olyan vagy

Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek és szivemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

(Ford.: Képes Géza)

Heinrich Heine: A kisasszony állt a parton

A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

(Lator László fordítása)

Heinrich Heine - MEMENTO

A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...

(Ford.: Babits Mihály)

Heinrich Heine: Esti erdőben bolyongok

Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

Heinrich Heine: Lelkemben tavaszi rét

Lelkemben tavaszi rét
lágy kolompja kondul.
Dalom, hív a messzeség
szállj a dombokon túl!

Szállj addig, hol áll a ház
violák közt, csöndben.
Ha egy rózsát nyílni látsz,
mondd neki : köszöntöm.

(Ford.: Képes Géza)