Helen Bereg: Hajnali séta

Lombkoronán hajnalt játszott a Nap,
Lábam  kavicsösvényen  lépdelt,
Nemrég emlékek útját követve
Elindult, meg-megállt szívem ütemére.
Lelkemben visszhangzott a múlt csendje,
Kezem érezte kezed melegét,
Képzeletemben lépted elkísért
A lombokon áttűnő napsütésben.
Harmat illata körénk fonódott,
Sétáltunk vágyunktól megigézve,
Szemünk elcsitult tükörképe
Egymásban kereste a messzeséget.
Hallgattam édes szerelmes szavad
Feloldódni az erdő halk neszében.
Jó volt élni s jó volt belehalni
Ölelő karod zsibbadt melegébe.
Képzeletben hányszor sétálok
Jól ismert ösvény útját követvén
S hányszor borzong sajgón szívembe
A soha, soha nem múló emlék.

Helen Bereg: Andalgó

Lágyan szól a dallam,
Figyelek, hogy halljam.
Messzi ének csábít
Fel-felcsendül, ámít.
Mesél szép meséket.
Boldog tarka réten
Zümmögő napsugár
Vadvirág táncot jár.
Fűszálakon zendül
Harmat csepp, ha ráül,
Földbarázdán hangya
Szalad a harmatra.
Cseppen, csöppen cseppje
Fűszálról a földre.
Száraz rög megissza
Nem is adja vissza.
Lágyan szól a dallam,
Dúdolgatom halkan.
Álomba ringató,
Édes, halk, csábító.

Helen Bereg: Gyertya

Izzó gyertyaláng, narancsszín lobbanás,
megfesti aszal lapján az éjszakát.
Tétova kis pont, önemésztő csillag,
csonkjába fullad, megdermed a viasz.

Fénylő gyertyaláng, percekig él csupán,
meleg lobbanás pilangó-táncot jár.
Emlékké válik, zárvány szem íriszén,
legyőzi az éj, mint napfényt a sötét.

Helen Bereg: Álomkép

Hallani véltem a nevetésed,
Mikor a hajnal felébresztett.
Arcodon elömlő önfeledt,
Szívemben csengő nevetésed.

Én is elmosolyodtam lágyan,
Ráébredve a valóságra,
Csak álmomat álmodom tovább,
Képzeletem hallja a csodát.

Mélyen magamra húztam párnám,
Elbűvölő vidám kacagás
Halkan csengjen fülemben tovább.
Szerelmesen guruló varázs.

Nevető arcod szemhéjamon
Ezernyi apró ráncban táncolt,
Szemednek vidám csillogása
Távoli csillag valós mása.

Nem akartam elhagyjon a kép,
Melyet álmom vetített elém.
Feküdtem riadt mozdulatlan,
Őrizve ellopott álmomat.

Helen Bereg: Napsugár simogat

Ereszről csepegő jégcsapba fagyott tél
Szunnyadó tavasznak halk ébresztőt zenél.
Föld szomja beissza a jeges cseppeket,
Vékony hótakarón éled a természet.

Hűvös, szürke hajnal, a talajt köd lepi,
A Napot zúzmara csillaga köszönti.
Felmelegszik délre a levegő lassan,
Napsugár simogat, faágon rügy pattan.

Avar télszőnyegén hóvirág fehérlik,
Harangján szél csendül, felhallik az égig.
Még el sem hervadt már nyílik a pipitér,
Ibolya, kikerics, szivárvány lesz a rét.

Szántók barázdáján zöldül már a határ,
Árvalányhaj selyme ég pipacs pirosán.
Hónap hónap után lombkoronát növeszt,
Szárba szökken a mag, virágból gyümölcs lesz.

Szeretlek kikelet, szépséged varázslat
Csupasz gallyra pompás menyasszonyruhát adsz.
Felpezsdíted szívem, melegség járja át,
Szerelemre virul, mint réten a virág.

Helen Bereg: Éjszaka

Csillagos éjszaka fénye
Holdruha ráncain csillan.
Fellegek ménese lépdel,
Hold szeme mérgesen villan.

Csillagos éjszaka árnya
Pajkosan táncol az égen,
Játszik a Hold sugarával,
Ráül a Föld peremére.

Csillagos éjszaka fénye
Elveszik függönyöd árnyán.
Két szemed égi sötétje
Álomra koppan a párnán

Helen Bereg: Ma ismét...

Ma ismét egy évet átugrott az idő.
Több lett hátam mögött a múlt,
számadást nem csinálok mégsem,
s nem nézem megtörtént életem.

Bajok, bánat ködbe zárva élnek,
boldogságom nem múlt, - jelen.
Emlékekből jövő falait nem építem,
gyatra habarcs gyenge építőelem.

Ma, ma van, nem tegnap,
nem holnap, s nem holnapután.
Széppé a pillanatot kell tenni,
vágyam lehet Déva légvára csupán.

Barátok szeretete simogat, repít,
magasba száll velem e lélekmadár,
oda, hol nyugodtan megpihenhetek:
örök féltésük pilléreiből emelt biztonság.

Ma ismét egy évvel több lett a tegnap,
nem ünneplem a szétolvadt időt.
Jelen szépségtavában megfürdök,
hogy tisztán várjam a boldog jövőt

Helen Bereg: Most én - magamnak

Tavaszra nyár, nyárra ősz s őszre majd tél jő.
Ifjúságodra elmúlást görgetett az idő.
Hajdan fölém hajló óriás anyukám
Ma vállam szegletéig érsz csupán.

Bölcsőként ringató két erős karod
Már gyenge, kiesik belőle a bot.
Szeretlek így gyengén is nagyon.
Fáradt kezed arcomhoz vonom.

Két tenyered kötényébe temetem fejem,
Mint gyerekként, ha rám tört a félelem.
Hagyom, az önkéntelen féltő simogatás
A rég ismert nyugalommal járjon át.

Szemem rád emelem, nézem a mosoly
Arcod barázdáin pont úgy oson,
Mint régen, incselkedve ajkad szögletén.
Ráncaid mögött a fiatal anyukámat látom én.

Nekem ott belül ugyanaz leszel mindig
Sorsom alatt kanyargó, pilléren nyugvó híd,
Melynek köveit az aggódó szeretet faragta,
S építette egyre szélesebbre, egyre magasabbra.

Nekem ott belül mindig ugyanaz maradsz
Mint sok-sok éve, mikor orvoshoz szaladsz,
Míg futás közben egyre mar a kétség
Vajon kékülő lányoddal időben odaérsz.

Hálás vagyok, belőled lettem ember
Gyenge kis suhángból fává neveltél fel
Erős vagyok, most én óvlak majd téged
Ne félj semmit, mondom, mint te nekem régen.

Szeretlek, így gyengén is nagyon szeretlek.
Míg a sors engedi őrzöm megfáradt életed.

Helen Bereg: Megérintettél

Megérintettél,
s én úgy éreztem, ezer éve már,
mióta ujjaidban játszik testemen
a simogatás.

Eltűnt a világ.
Csupán simító kezed volt az élet,
mely bőrömön éledt tiszavirággá
és elenyészett.

Fésülted hajam,
Tízfogú eleven fésű borzolt,
s én előre álmodtam a csodát,
ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.
A lét csupán elömlő vágy, forróság,
hogy lebegjen testem, meghazudtolva
a tömegvonzást.

Helen Bereg: Őszi hangulat

Öleld magadhoz nyár
Gyengülő melegét!
Hangtalan jön az ősz.
Tegnap még zöld levél
Nap-nap után érzi,
Mint festi sárgára
Ősz ecsetje, a dér.

Sárga lombkorona
Vöröses színre vált.
Rövid átmenet csupán,
S barnára aszalja
Az őszi elmúlás.

Hangtalan jön az ősz,
Ködfátyolt borít
Reggelente a fákra.
Harmat csillogása
Reszketve esik
Hidegen didergő,
Rongyos lombruhára.

Lassan minden levél
Avarrá csendesül,
Hajdanvolt zöldjét
Emlékképként őrzi
Szem írisze ott belül.

Nyirkos hajnali szél
Elfújja napsugár
Gyengülő melegét.
Öleld magadhoz!
Rejts ruhád alá!

Helen Bereg: Tenyeredben

Jó lenne, ha apró lehetnék,
ruhád ráncába elbújhatnék,
suhogása ringató zeném lenne,
illatod simogatná testem minden este.

Ha testem csak babnyi lenne,
éjjel válladon aludnék elszenderedve.
Hallgatnám halk szuszogásod,
míg szerelmünk játssza álmod,
s tán elkapnék egy boldog mosolyt,
ahogy halványan rádvetül a Hold.
Nem tudná senki, ott vagyok,
csak te éreznél valami furcsát,
mint mikor megcsiklandoz egy fűszál
nyári nap melegében
elfeküdve a sokszínű réten
felhőtánccal ölelkezve.

Ha ilyen kicsi lennék,
tenyeredben is elférnék,
gyengéden rám csuknád ujjaid,
ne bántson a nappali fény,
nehogy elraboljon a fújó szél.
Megnyugodva elaludnék,
hallgatnám ereidben mint zubog a vér,
elhoznák hozzám szíved, mit érez,
mikor így tenyeredben elpihenek én.

Helen Bereg: Visszaemlékezés

Hányszor kérdeztem magamtól,
Miért érezted úgy, hogy én kellek neked,
S én miért nem éreztem ugyanezt?
Levelek jöttek, levelek mentek,
Észre sem vettem szívemben
Mint éled egy elfeledett érzés.
Meghódított lelkedben a szépség,
A soraidból áradó emberség.
Elbűvölt a felém áradó szeretet.
Már percenként néztem, jött-e levél.
Várakozva nyitottam meg,
Éreztem minden szavad simogat.
Éreztem, számodra én vagyok a legfontosabb.
Már ismertük egymás rezdülését,
Már tudtuk, több kell, mint a levél.
Érinteni akartuk egymást,
Valósággá tenni a vonzódást,
Szemből olvasni a szerelmet.
Találkozásunk cikázó villám lett.
Félszegen álltunk egymás mellett
Kezünk s szemünk beszélgettek.
Szívünk szerelemmel rebbent,
De ajkunk némán hallgatott.
Mert ugyan, mit is mondhatott volna?
Két lélek azonos hullámhosszra hangolva
Azonos vágyak, azonos érzések.
Villámló szerelmes rezdülések.
Hányszor kérdeztem magamtól,
Miért pont téged vezérelt hozzám a sors,
Miért érzem, csak veled lehetek boldog?

Helen Bereg: Távolság

Ha távolság választ el tőlem,
Szívemben tombol, zenél a szél.
Vihar tépte fatörzs fájdalma,
Mi testemben és lelkemben ég.

Megpihenő lágy fuvallattá
Ölelő karodban csendesül.
Szívem szellő hárfáján penget,
Szerelmes dalt játszik ott belül.

Most messze vitt tőlem a muszáj.
Hárfadallam sír a húrokon.
Szomorú dala rólad mesél
Szívemre fátyolkoszorút fon.

Repülnék szél suhogásával
Simogatni arcod mámorát.
Átölelném bőrödön lengve
Tested minden édes hajlatát.

Lennék pajkos tavaszi szellő,
Megpihennék ajkad szögletén.
Mosolyodra csókolnám vágyam,
Ízlelgetve csodás szád ízét.

Ha távolság választ el tőled
Szélre kél percek koppanása.
Tudom, ott messze te is hallod,
Hisz szíved szívem tükörmása.

Helen Bereg: Ámítás

Mit szemed lát nem más,
Csak a múló pillanat.
Szép vagy csúnya lehet ámítás,
Mellyel becsapod magad.

Hunyd le a szemed,
Csak a szíveddel láss!
S tiéd lesz, végre megleled,
A valóságon túli csodát!

Helen Bereg: Veled

Elfogadom örökre életed.
Magamét adva cserébe.
Szerelmünk egymásban él,
Összefonódó szenvedéllyel.

Szerelmed takarója alatt
Minden félelmem elszáll.
Vággyal bújok oda hozzád.
Kérlek, kérlek, ölelj át!

Melletted vagyok Kedves.
Szerelmem érzed? Végtelen.
Legyőz minden akadályt.
Lelkem lelkedet öleli át.

Társa vagyok életednek,
Örökké Téged szeretlek.
Ha lehunyod a szemed,
Érezned kell, ott vagyok Veled.

Helen Bereg: Vágy zenéje

Semmi húrjain ég szívem
Fájdalmasan zeng a nincsen.
Lelkemben penget merész,
Szerelmes, vágyódó zenét.

Lágyan suhan a húrokon.
Míg elbűvöl a monoton
Halkan csobogó dallam,
Szívem csendesebben jajgat.

Mi fáj, mitől jajong a szív?
Mitől tépi, marja a kín?
Zenghetne örömódát
Szerelem csodás himnuszát.

Viszontszerelem a párja,
Egyszerre zendülő társa.
Mégis vergődik, sajog.
Egyedül nem lehet boldog.

Távol semmit ölel a kar.
Nincsbe fonódva felkavar.
Hiányba kövült napok,
Hosszú éjszakák s nappalok.

Élhetnénk együtt a csodát,
Ha eltépnénk múlt fonalát,
Szétszakítva mi lehúz,
Életünkre feszülő gúzst.

Nem lüktetne kínban a szív,
De múltunk válása taszít.
Éljük néha boldogságát,
Vélt pillanatok varázsát.

Semmi húrjain ég szívem
Fájdalmasan zeng a nincsen.
Lelkemben penget merész,
Szerelmes, vágyódó zenét.

Helen Bereg: Hegedűn síró

Mint hegedűn síró bús zene
Szívemben úgy jajong a hiány.
Húrjain játszó szerelem
Sajdítja létem dallamát.

Fátyolzenéje zokogva sír
Fel-fellibbenve a húrokon.
Hangja szárnyal,égbe repít
Minden vágyódó dallamot.

Hallod kedvesem,lelkem mint hív,
Mint száll hozzád karodba vágyva?
Szikrája csillagot vetít
Felhőn nyugvó éjszakára.

Lágy szimfóniába szelídül
Hiány húrjain síró zene,
Mikor karomba szenderül
Tested ringató szerelme.